Felszabadító gondolatok hitről, spiritualitásról, társadalomról. Nyitottan, merészen, kritikusan.

Felszabtér

A válás spiritualitása

Mit tanulhatna az Egyház az elváltaktól?

2019. március 20. - Fehér T. Dániel

"Az elvált újraházasodott hívők megoldatlan helyzete a katolikus egyházban sarkalatos, vízválasztó kérdés. A betű öl, a Lélek éltet kérdése [...] Az elvált újraházasodott hívők sajátosan paradox helyzetben élnek. Élettörténetük krízise, mélypontja vált életük fordulópontjává". Latte Prophet értekezését egyben közöljük.

valasos.jpg

Az elvált újraházasodott hívők megoldatlan helyzete a katolikus egyházban sarkalatos, vízválasztó kérdés. A betű öl, a Lélek éltet kérdése. Vagy: szabad-e gyógyítani szombaton?  Sokan és sokfélét írtak már erről a korunk egyházát végletesen megosztó kérdésről, főleg teológiai, kánonjogi szempontból érvelve. A betűpártiak elítélő moralizálásától az evangélium lényegére, az isteni irgalmasság mindent újraalkotó örömhírére rámutató gondolatokig terjed a skála. Különösen izzott a téma a 2014 októberében tartott rendkívüli családszinódus és az egy évvel későbbi rendes püspöki szinódus idején, ahol az érintettek szentségekhez járulásának lehetőségét (az isteni irgalom résnyire nyitott kiskapuit) kereste a szinódusi atyák egy része, akik maguk is, Ferenc pápával együtt, érzik a helyzet tarthatatlanságát.

A szinódus sokak számára csalódást okozott,

nem hozott gyökeres szemléletbeli változást, egyetlen kézzelfogható „eredménye” egy kánonjogi, pusztán technikai változtatás, az úgynevezett semmisségi eljárások megkönnyítése lett. Hogy ez miért nem jelent megoldást, erről még később lesz szó.   

Néma jelek az egyházban      

A sokféle nézőpont között mintha senki sem lenne őszintén kíváncsi maguknak az érintetteknek, a szentségektől eltiltott elvált újraházasodott milliók hangjára.

Mintha senkit sem érdekelne, hogy ők mit élnek át ebben a helyzetben. Fájdalmuk néma, megszégyenítésük, kirekesztésük továbbra is folyamatos.

Helyzetük rávilágít a katolikus egyház tarthatatlan önellentmondásaira, pedig a kérdés valódi, evangéliumi szellemű megoldása az egyház radikális megújulásának kiindulópontja is lehetne. Jelek ők az egyházban, néma jelek, a lélek sötét éjszakájának ismerői és Isten megszabadító, gyógyító kegyelmének tanúi, akiktől, ha nem kirekesztenék, hanem méltóságukhoz illően befogadnák őket, sokat tanulhatna a szokáskereszténység, a konformizmus és a hidegszívű kánonjog fogságában vergődő 21. századi egyház.

Korunk farizeusai, a házasság felbonthatatlansága dogmájának álszent védelmezői, akik mélységeket megjárt és Isten kegyelmi ajándékából új életet kezdett keresztényeket megbélyegzik és a halálos bűn állapotában élőknek tekintik, semmit nem értettek meg az evangéliumok üzenetéből. Attól félnek, hogy ha kihúznak egy téglát a „csodálatos” középkori dogmatikai katedrálisból, akkor összeomlik az egész jól felépített komfortzónájuk és nem lesz hova menekülniük az élet hús-vér valóságától. Kétezer évvel ezelőtt valószínűleg ugyanúgy a keresztre kívánták volna az irgalmas és emberszerető Isten felszabadító örömhírét a szegényeknek, a kitaszítottaknak, a vámosoknak és bűnösöknek hirdető Názáretit, mint akkoriban a farizeusok és az írástudók tették. 

A mélypont ünnepélye

Néhány évvel ezelőtt egy fölemelő húsvéti liturgián vettem részt második feleségemmel. Bár ő nem katolikus, mégis mélyen megérintette az ősi szertartás spirituális szépsége. Egészen a szentbeszédig. A pap a feltámadás misztériumát, a feltámadott Krisztusba vetett hit mindent elsöprő erejét taglalta. Szónoki hevülete egy költői kérdésben hágott a tetőpontjára, visszhangoztak bele az ódon templomfalak: „És a tönkrement életűek, az elváltak, hol voltak ők Húsvétkor?” Értsd: nekik kevés volt a hitük, nem hittek eléggé a feltámadásban. Egymásra néztünk kedvesemmel, látta a fájdalmamat, láttam a döbbenetét. Hosszú ideig nem volt erőnk újra belépni egy templomba…

Az egyébként „jófejnek” tartott, fiatal pap mintha semmit sem értett meg a húsvét misztériumából. Talán nem járt még elég mélyen, nem ismeri a getszemáni kert halálfélelmének magányát, nem élte át a kereszt totális elhagyatottságát.

Hol voltak akkor az elváltak? A keresztény hit központi misztériumát, életük nagypéntekét élték meg, és sokan közülük éppen ott a mélyponton, a legmélyebb elhagyatottságban, a poklok mélyén találták meg a valódi kegyelmet, a szabadító Isten, a feltámadt Krisztus mindent újjáalkotó erejét. Sokuknak éppen ennek a mélypontnak a megtapasztalása volt életük döntő istenélménye, egész személyiségük és hitük drámai átalakulása. Új életet és új erőt kaptak, megtapasztalták a szabadító Isten kegyelmét. Hittel, reménnyel és szeretettel új életet kezdtek, újabb, elkötelezett párkapcsolatra vállalkoztak. Ekkor szembesülnek azzal, hogy egyúttal be is zárult előttük az egyház farizeusok és írástudók által őrzött kapuja.      

Kinyújtotta kezét a magasból és felém nyúlt, kimentett a vizek mélyéről. (Zsolt 18,17)

A lélektan legújabb kutatásai fedezték fel a poszttraumás növekedés jelenségét és jelentőségét az emberi életút során. (A témával kapcsolatban a továbbiakban Sólyom Beáta kiváló szakdolgozatára hivatkozom). A pszichoterepauták eredményei különös és csodálatos módon egybecsengenek azzal a spirituális tapasztalattal, amit a kereszténységben metanoianak, vagy a közkeletű magyar kifejezéssel megtérésnek neveznek. A metanoia görög kifejezés eredeti értelme a nousz, az értelem, a szellem, mai szóhasználattal a teljes személyiség megfordulását, átalakulását jelenti. A traumák, azon történések és élmények melyek az én számára meg nem oldható problémát jelentenek, feldolgozási képességét meghaladják (ilyen trauma például egy válás) a személyiség két ellentétes irányú változásához vezethetnek: poszttraumás stresszbetegséghez (ez a közismertebb PTSD), vagy poszttraumás növekedéshez, amiről az előbbinél jóval kevesebbet hallhatunk. A kutatók felfigyeltek arra, hogy néhány ember személyisége, krízis hatására magasabb szinten átstrukturálódott, pozitívabb formában kezdett működni. Olyan erőforrásokat találtak a környezetükben és önmagukban, amelyek korábban nem voltak elérhetők számukra. Másban kezdtek el hinni, nagyobb szerepet kapott életükben a transzcendencia. “Minél súlyosabb a trauma, annál valószínűbben jár együtt poszttraumás növekedéssel. A növekedéshez erő kell, melyet – paradox módon – a trauma indukál. Ezt nevezik erőparadoxonnak.” (Sólyom 2017).

Keresztényeknek ismerősen kell, hogy csengjen mindez. “Az erő a gyöngeségben nyilvánul meg a maga teljességében“ (2Kor 12,9).

Szent Pál sokat idézett szavai azok számára, akiket a mélységből emelt föl az isteni kegyelem, már nem pusztán szavak. Szent Pál maga is átélte a lefelé vezető út misztikus tapasztalatát és a mélyponton a Feltámadottal való mindent átfordító, felforgató találkozást. A kutatók (Tedeschi-Calhoun) pontosan leírták ennek a drámai lélektani (vallási szempontból misztikus) változásnak a jellemzőit:

  • az élet fokozottabb megbecsülése és a prioritásokban bekövetkezett változások
  • melegebb, nagyobb intimitással jellemezhető kapcsolatok átélése
  • a személyes erő fokozott érzete a sérülékenység egyidejű átélésével
  • új lehetőségek és életpályák felfedezése a személy életében
  • spirituális fejlődés, az élet végső kérdései iránti fokozott érdeklődés   

Az elvált újraházasodott hívők sajátosan paradox helyzetben élnek. Élettörténetük krízise, mélypontja vált életük fordulópontjává,

a mérhetetlen isteni kegyelemmel való találkozás helyszínévé és időpontjává is egyúttal. Az itt szerzett spirituális tapasztalatok és istenélmény személyiségük meghatározó, integráns része lett, nagypéntek és húsvét valósága számukra már nem pusztán a szavak szintjén létezik. Olyan értékeket képviselnek ezek a tapasztalatok, amelyeknek az egyház középpontjában lenne a helyük, tanúságtételként, nem pedig az egyház perifériáján.

gyertya.jpg

Márpedig most ez a helyzet

Olvasom, hogy éppen a napokban zajlik egy elváltak számára tartandó lelkigyakorlat Mátraverebély-Szentkúton, a ferencesek lelkiségi házában. Nem ez az egyetlen a műfajban, úgy tűnik, az egyház igyekszik kinyújtani a kezét a – hogy a papi szóhasználattal éljek – „rendezetlen” élethelyzetű hívei felé. Látszólag. Már önmagában a „rendezetlen élethelyzet” kifejezés használata is teljesen lesajnáló, szembeállítva a papíron „rendezettekkel”, akik nyilván hetente kétszer böjtölnek és tizedet adnak mindenből…

A lelkigyakorlat alkalmából olvasható egy online interjú a kegyhely ferences-rendi vezetőjével, Orosz Lénárttal. A továbbiakban ebből idézek. “A gyóntatószékben találkozom ilyen helyzetekkel: jönnek olyanok, akiknek az egyházi házassága polgári válással végződött, és utána új házasságot kötöttek vagy élettársi kapcsolatban élnek. Ilyenkor nem lehet őket feloldozni a gyóntatószékben, mert itt azt mondja az ember, „hogy erősen fogadom, hogy többet nem vétkezem, és a bűnre vezető utat elkerülöm”. Amikor valaki állapotszerűen egy olyan helyzetben él együtt valakivel, ami az előző házassági köteléke szempontjából házasságtörő kapcsolatnak számít, akkor nem tudjuk feltételezni, hogy az illető ebben a kapcsolatban tiszta tud maradni.

Elég egyértelmű. Bűnösök, házasságtörők. De nézzük csak tovább. Hiszen látszólag van megoldás! Hiszen elég csupán az előző szentségi házasságot az egyházmegyei bíróság előtt érvényteleníteni és máris átvágtuk a gordiuszi csomót, minden eltörölve, az eddigi megátalkodott bűnösök megkapják a papírt, hogy mától teljes értékű katolikussá váltak, jöhet a szentségekhez járulás. Kivéve azok, akiknek ez nem sikerül, vagy lelkiismereti okokból nem hajlandók részt venni ebben a képmutató procedúrában.   

“De nem a szentségek jelentik az egyetlen utat Istenhez.

Sokszor ezt értik meg nehezen az elváltak, hogy ezzel nem estek ki úgymond a pikszisből az Istennél azért, mert válással végződött a házasságuk. Sőt, jó lenne, ha kapcsolatban maradnának Istennel – bár nem áldoznak, továbbra is jó, ha ugyanúgy járnak szentmisére, ha ugyanúgy imádkoznak minden nap, ha részt vesznek az egyházközség életében, ha segítik a szegényeket és a többi. Ők se maradjanak el, ne számolják fel az Istennel való kapcsolatukat azt gondolván, hogy az Isten is felszámolta velük a kapcsolatot!”

Az Isten valóban nem, minden bizonnyal sokkal jobban tudják azok, akiket a mélységekből szabadított ki Isten. Az egyház azonban, bármennyire is állítja az ellenkezőjét, igenis felszámolta velük a kapcsolatot. Nincs annál álszentebb dolog, amikor egy pap éppen az ellenkezőjét hirdeti az egyház eucharisztiáról szóló tanításának, csak azért, hogy a kánonjogi abszurdumnak megfelelhessen. Minden katolikus jól tudja, és a 2. vatikáni zsinat különösen hangsúlyozza, hogy

„a hit forrása és csúcspontja” az Eucharisztia. Nem az egyház (a klérus) osztja nagy kegyesen az Eucharisztiát az arra méltóknak, ahogy sokan gondolják, ez egy téves és hamis teológia, hanem az Eucharisztia, Krisztus misztikus teste és vére és az abban való részesülés maga az Egyház.

Ebből a misztériumból Krisztus senkit nem zárt ki, hanem mindenkit magához ölelt. Legfőképpen a bűnösöket. „Nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj…”, imádkozzák a pogány százados szavait a szentáldozás vétele előtt a katolikus hívek, „emlékezzél meg rólam, Uram, midőn eljössz a te Országodba”, idézik a jobb lator szavait a keleti keresztények, mielőtt az Eucharisztiához járulnak. A Krisztus misztikus testéből való kizárás viszont, akár tetszik, akár nem, spirituális értelemben, egy hívő keresztény számára az egyház közösségéből való kizárást jelenti.

Mennyire álságosak ezek a szavak, amiket számos pap szájából lehet ma már közhelyszerűen hallani: „bár nem áldoznak, továbbra is jó, ha ugyanúgy járnak szentmisére, ha ugyanúgy imádkoznak minden nap, ha részt vesznek az egyházközség életében, ha segítik a szegényeket és a többi.” Hétköznapi nyelvre lefordítva ez nagyjából így hangzik:  Szeretettel várunk minden vasárnap hozzánk vacsorára. Ott lesz az összes barátunk, a teljes közösség. Ugye, eljössz? De jó, hogy jöttél! Khm, csak egy baj van, mivel te bűnben megátalkodott életet élsz, sajnos nem kapsz vacsorát… De ne sértődj meg, hiszen nézheted, ahogy mi eszünk! Sőt, még el is mosogathatsz utánunk, mindenféle nemes szolgálatot vállalhatsz a közösség megbecsült tagjaként. Nem ugranál le még egy kis borért, amíg mi befejezzük a desszertet? Na, nehogy azt gondold már, hogy kiközösítettünk. Különben is, nemcsak úgy lehet jóllakni, ha vacsorázol… A lelki vacsoráról még nem hallottál? Ha már mész, levinnéd a szemetet? Ugye, eljössz jövő vasárnap is?            

Apa, akkor most én is érvénytelen vagyok?  

Ha az elvált újraházasodott hívekhez való egyházi hozzáállás farizeusi, akkor ezerszer inkább képmutató a számukra a helyzetük „rendezésére” az egyház által felajánlott egyetlen megoldás, az előző szentségi házasság érvénytelenítése. A fennálló abszurd kánonjogi helyzet miatt éppen azok a katolikusok kényszerülnek erre a jogi kiskapura, akiknek fontos a szentségi élet és őszintén vágynak rá. Ők nagy valószínűséggel nemcsak formaságból kötöttek szentségi házasságot, nem azért, mert a templomban szépen szól az orgona, vagy mert a nagymama ragaszkodott hozzá, hanem mert maguk is hittek a házasság szentségében. Sokukat éppen hitük, lelkiismeretük tart távol ettől a sokszor megalázó jogi procedúrától, ahol ismeretlen egyházmegyei bírók előtt kell feltárniuk házasságuk legintimebb részleteit és bizonyítékokat felhozni a házasság semmissége mellett. Totális ellentétben hitük és lelkiismeretük szavával, hiszen, ahogy azt a fentiekben kifejtettem, számukra éppen élettörténetük krízise, mélypontja egybeesik istentapasztalatuk csúcspontjával, belső életük és személyiségük radikális átalakulásával. De hogyan is érthetnék meg ezt a spirituális szintlépést azok, akik saját maguk nem tapasztalták meg? Jézus saját szenvedésére és kereszthalálára utaló szavait, a szükséges szenvedés elkerülhetetlen voltára való utalást saját tanítványai is értetlenkedve fogadták, a farizeusok számára pedig egyenesen botrányosan hangzottak. Nem értették, mert nem is érthették Jónás jelét. Ahhoz előbb nekik is keresztül kellene menniük a lélek sötét éjszakáján. Ha valóban megértenék, azonnal otthagynák egyházmegyei bírói hivatalukat… 

A szentségi házasságok érvénytelenítésének mai gyakorlata nemcsak, hogy nem old meg semmit, hanem az evangéliumok üzenetének, a házasság misztériumának, az emberi személy antropológiai, lélektani és spirituális felépítésének totális félreértése, illetve meg nem értése.

A katolikus egyház jelenlegi kánonjogi gyakorlata figyelmen kívül hagyja a spirituális és lélektani tényeket, miközben elvileg az egyház spirituális és lelki életével kapcsolatos dolgokról, a szentségekről hoz ítéleteket. Nem tudja, vagy nem akarja tudni, amit a kortárs filozófia narratív identitásnak nevez, azt, hogy személyes önazonosságunk élettörténetünk egységében áll. Az ember élettörténetéből nem törölhető ki, nem tehető semmissé egy teljes életszakasz, hiszen ez éppen az emberi személy megküzdött, megszenvedett jelenlegi önazonosságát kérdőjelezi meg.  Éppen azt a spirituális-lélektani tapasztalatot, amiről a fentiekben már részleteztünk. Az előző házasság igenis létrejött, abból a legtöbb esetben gyerekek is születtek, ennek a házasságnak a krízise, hajótörése, az ebben való személyes felelősség, bűn, majd a mélypontról való felemeltetés a személyiség integráns része. Ezt teszi semmissé, ezt kérdőjelezi meg egyetlen tollvonással a hamis kánonjogi „tisztaság” látszatára törekvő egyházi eljárás.

Mégis, az elvált katolikusok jelentős része előbb-utóbb rezignáltan beletörődik ebbe az áldatlan helyzetbe, és kénytelen-kelletlen belekezd a kánonjogi procedúrába.

Magam is így tettem.

A házasság érvénytelenítést kérő levél hivatalos beadásáig azonban már nem jutottam el. Vívódásaimra a végső választ egy döbbent szempár adta meg, a fiamé. Amikor, serdülő gyerekről lévén szó, megosztottam vele, hogy mire készülök, és erre miért van szükség, hogyan zajlik ez az egész, egyszer csak nekem szegezte a kérdést: Apa, akkor most én is érvénytelen vagyok?   

apafia.jpg

A házasság semmiségére érveket gyűjtögető levél a kukában landolt. Reményem azonban továbbra is él, hogy a Lélek ereje előbb-utóbb mégiscsak fölolvasztja a megdermedt struktúrákat.

Mi lehet a megoldás? 

A keleti egyházak gyakorlata ezen a téren sokkal valóság- és emberközelibb. A keleti, ortodox egyházak a házasságot misztériumnak, a szeretet misztériumának tekintik, amely nem szorítható be a kánonjogi érvényesség-érvénytelenség merev kategóriáiba. A házasság jóllehet az ortodox teológia szerint is felbonthatatlan, “míg a halál el nem választ”, azonban a keleti teológia ismeri a házasság lelki halálának fogalmát is. Ha a házasság megszűnik misztikus életközösségnek lenni, akkor az ortodox egyház nem ragaszkodik egy látszatközösség folytatásához, ami már csak egy ideál kegyetlen bilincsének tűnne. Ha a házasság misztérium, akkor az fenséges csoda, de mindenki számára nem sikerül megélni. Az ortodox egyházak el tudják ismerni, hogy sajnos lehet olyan kapcsolat, ahol nem tudják megélni a misztériumot, s ilyenkor csak meghosszabbítása lenne egy üres szerződésnek, profán valóságnak. (Papp Miklós, 2014)

Az ortodox teológia egyik központi eleme, hogy Istent az irgalmasságban is utánozni kell. Az egész keleti szemléletben roppant hangsúlyos a gyógyító, orvosi, terápiás hangsúly.

A kánonjog foglyává vált katolikus egyházi gyakorlat talán meríthetne ihletet a keleti testvéregyházak gyakorlatából. Úgy tűnik azonban, hogy már ebbe az irányba is történtek teológiai elmozdulások. Eberhard Schockenhoff német morálteológus szerint a házasság felbonthatatlansága nem a szentségi jellegből adódik, hanem antropológiai alapja van: a pár belső igénye a visszavonhatatlanra, mely megelőzi az egyházi normát (Schockenhoff, 2012, 80–85, idézi: Sólyom 2017). Ez a belső igény az ember lényegéből fakadó szükséglet a feltétlen és végleges elfogadásra. Egymás kölcsönös igenléséből születhet meg önmaguk együttes felülmúlása; e tapasztalat Isten nagyobb szeretetére utal, mely a házastársak szeretetében működik. Schockenhoff maga is utal a keleti teológiára. Ortodox értelmezésben a felbonthatatlanság nem jogi aktus, hanem misztérium, melynek adott házasságra gyakorolt hatása a bűn miatt megszűnhet.     

A családdal foglalkozó 2014. októberi rendkívüli szinódusra készülve Ferenc pápa felkérte Walter Kasper bíborost, hogy a 2014 februárjában megtartott konzisztóriumon tartson előadást a család mai problémáiról. Az egyházi házasságot kötött, majd elvált és polgárilag újraházasodott hívek szentségekhez járulása problémájának lelkipásztori megoldásához olyan javaslatot fogalmazott meg, amely élénk vitát váltott ki az ezt követő őszi rendkívüli szinóduson.

Kasper bíboros Ferenc pápa programjának szellemében világít rá a lényegre:

Az Evangélium nem törvénykódex, hanem fény és annak az életnek az ereje, amely maga Jézus Krisztus, és aki megadja azt, amit követel.

Az elvált és új házasságot kötött hívőkkel kapcsolatban felveti: vajon csak “lelki áldozás” engedélyezett nekik, vagy szentségi áldozáshoz járulhatnak? Ha a szentségi áldozásból kizárjuk őket, vajon nem kérdőjelezzük-e meg az Egyház szentségi jellegét? Ezzel Kasper szerint felforgatnánk a Zsinat egyháztanát, amely szerint „az Egyház mintegy szentsége, azaz jele és eszköze az Istennel való bensőséges egyesülésnek és az egész emberi nem egységének.” Kasper bíboros szerint a megújult lelkipásztori lelkiségnek búcsút kell mondania a nem keresztény szűk és rigorista legalizmusnak, amely elviselhetetlen terheket rak az emberek vállaira.

Ferenc pápa Amor Laetitia című apostoli útmutatása alapján az argentin, fülöp-szigeteki és a máltai püspökök után 2017. februárjától a német püspökök is engedélyezik az újraházasodottak szentséghez járulását. A német püspöki kar a lelkipásztorokra bízza az elvált újraházasodottak kísérését.

A katolikus egyházban még mindig nincs megnyugtatóan kidolgozva a házasság szentségének teológiája, és – a zsinat utáni fejlődés ellenére – a kánonjogi szemlélet még mindig erősen befolyásolja a házassággal kapcsolatos lelkipásztori gyakorlatot.

Nem az elvált, elkötelezett új szeretetkapcsolatban élő hívők élete „rendezetlen”, hanem az Egyház saját képe önmagáról, skolasztikus, kánonjogi csűrcsavarba gabalyodott szentségtana,

szemben egy misztikus, radikális, életformáló, evangéliumi szemléletű közösséggel. Az isteni irgalom mindent újjáteremtő erejével találkozott, a nagypéntek és húsvét személyes tapasztalatában megerősödött hívők nem kegyeket és lesajnáló kiskapukat várnak, erre már nincs is semmi szükségük, hiszen már megkapták a túláradó kegyelmet a „kapukon kívül”. Az örömhír szellemének megfelelő átalakulás nemcsak az egyház vezető struktúrái felől érkezhet. Az egyház helyi, még létező közösségei hatalmas értékeket rekesztenek falaikon kívülre, ha nem ismerik föl az elvált, újraházasodott hívők spirituális tapasztalatában „Jónás jelét”, a názáreti Jézus örömhírének központi üzenetét.

Képek forrása: Pixabay/Free-photos

A cikk szerzője: Latte Prophet, bölcsész és teológus.

Aki, a szerzővel szeretne kapcsolatba lépni Szerkesztőségünkön keresztül megteheti!

A bejegyzés trackback címe:

https://felszabter.blog.hu/api/trackback/id/tr8414702414

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.