Antje Jackelén: A reziliencia, együttélés és remény teológiájának szükségességéről. Elhangzott a budapesti Evangélikus Hittudományi Egyetemen megrendezett teológiai szimpóziumon, 2019. március 29-én. Tolmácsolásként az érseknő magyar nyelvű szövegét megkapták a szimpózium hallgatói, melynek egyik példánya eljutott szerkesztőségünkhöz, a szöveget teljes terjedelmében közöljük.

A világ sok országában jelen van egy mérgező koktél, melynek összetevői mind ‘p’ betűvel kezdődnek: polarizáció, populizmus, protekcionizmus, és posztigazság (post-truth). Ezekről már többször szóltam. Amikor tavaly, a Svéd Egyház ifjúsági közgyűlésén szintén ez a téma került elő, egy fiatal hölgy hozzátette: “Van egy ötödik is: a patriarchátus.

Azt gondolom, igaza van. A többitől eltérően a patriarchátus kevésbé csak a mi korunk jellemzője, hiszen állandóan jelen volt és jelen van a történelemben. Ugyanakkor különös összefonódásokat mutat a többi ’p’-vel.

A polarizáció szétszakítja a társadalmakat ugyanúgy, mint a kisebb közösségeket. Növekvő bérszakadék, oktatási és egészségügyi különbségek terén mutatkozik meg, de láthatjuk a politikai táborok, a generációk, a városok és a vidék között feszülő ellentétek erősödésében is. Ez a szituáció jó táptalajt jelent a populizmus számára. A populizmus ugyanis abból nyeri energiáit, hogy az embereket egymás ellen uszítja. A populisták azt állítják, hogy az elit rétegek ellenében az emberek hangján szólnak – mintha annak csak pont ez az egy hangja lehetne. Saját népüket a többiek felé helyezik, ezzel hozzájárulnak a nacionalizmus terjedéséhez. Az ú.n. keresztény nyugaton az egyházaktól is azt várják, hogy csatlakozzanak nacionalista, muszlimellenes és – a felszín alatt – antiszemita törekvéseikhez. Ha az egyházak ellenállnak, akkor az a vád éri őket, hogy megszűntek kereszténynek lenni és politizálnak.

A protekcionizmus a populizmus egyik következménye. Azzal jár, hogy egy csoport saját magát, saját nemzetét, saját országát a többiek felé helyezi a közös érdekek kárára. Az “America First” és a Brexit ennek példái. Mindkét esetben tudjuk, hogy a kampány hazugságokra épült – alternatív tényekre álcázott hamis valóságra. És ezzel el is érkeztünk a posztigazságok világába.

Sokkoló azzal szembesülni, hogy demokratikus választásokat vagy népszavazásokat lehet nyerni úgy, hogy közben a tények egyértelműen nem állják meg a helyüket, a kampány kulcsfigurái pedig hazudnak. 

Az erkölcsi normák szerint, ha valakit hazugságon érnek, az illetőnek szégyenkeznie kellene, vallomást kellene tennie és változtatnia kellene. Ha ehelyett a hazugságon ért személy szégyentelenül további hazugságokkal reagál és a végén nyer, az megrengeti a demokrácia alapjait. A demokrácia ugyanis csak akkor működhet, ha bizonyos értékekre vonatkozóan viszonylagos konszenzus uralkodik. Ezen értékek közé tartozik az elvárható szintig becsületes vitakultúra, az egyenlő részvétel, az emberi jogok tisztelete és felelősségre vonhatóság mind a szavazók irányába, mind az erkölcsi normák tekintetében.   

Végül említettük a patriarchátust, amely egy zavaró háttérvonulat a történelemben. Bár a nemek közti egyenlőség területén a XX. század folyamán nagy előrelépések történtek, egyre gyakrabban hallunk ellentétes irányú fejlődésről is. Tudjuk, hogy a nemek közti egyenlőséget megvalósító társadalmak jobban teljesítenek, mint a többiek, a régi ellenállás viszont továbbra is megmaradt; sőt, az ellenállás új formákban is megjelenik. Az egyházak nem mindig voltak a nemek közti igazságosság bajnokai. Ugyanakkor, ha komolyan vesszük, hogy Isten az embert a saját képmására férfinak és nőnek teremtette és hogy mit mond Pál apostol a Galatákhoz írott levélben (Gal 3,28), akkor

a nemek közti igazságossággal való szembehelyezkedés a Szentírás szavától való eltérésnek számít.

Éppen ezért, az egyházak – nagyon helyesen – a nemek közti igazságosságot is szolgálatuk részének tekintik a modern világban.

Az öt p-ből álló mérgező koktél olyan viselkedési formákat eredményez, amely menekült- és bevándorlás-ellenességben, az éghajlat-politika blokkolásában, az egyenlőség és a nemek közötti igazságosság ellenzésében nyilvánul meg. Tudjuk, hogy a Biblia gyakran beszél az igazságosságról. Tudjuk, hogy ránk bízatott a teremtettség védelme. Tudjuk, hogy az idegenekről való gondoskodás a szeretet bibliai parancsának központi eleme. Éppen ezért nem tehetünk mást, mint hogy próbáljuk hatástalanítani ezt a mérgező és ezért veszélyes elegyet. Ehhez mozgósítanunk kell spirituális és teológiai erőforrásainkat. Szeretnék bemutatni egy olyan példát, amely véleményem szerint a lutheránus teológia és spiritualitás sajátja.

Az evangélikus teológia egyik jellemzője, hogy páros fogalmakkal operál: pl. a kettős kormányzás tana, törvény és evangélium, az ember mint egyszerre igaz és egyszerre bűnös (simul iustus et peccator), Istennek a törvénnyel és az evangéliummal végzett munkája (opus alienum és opus proprium), a rejtőzködő és az önmagát kinyilatkoztató Isten (deus absconditus és deus revelatus), az Isten előtti és az emberek előtti megállás (coram deo és coram hominibus), a dicsőség és a kereszt teológiája (theologia gloriae és theologia crucis), a szabadság és a szolgálat kettőssége. Mindig két pólus közötti viszonyról van szó. Ez a viszony néha egy is-is viszony (l. simul iustus et peccator), néha vagy-vagy viszony, mint a dicsőség és a kereszt teológiájának esetében. A jó teológusok ismertetőjele, hogy a megfelelő módon tudnak bánni ezekkel a különbségtételekkel és viszonyokkal.

Ez a dialektikai érzék egy olyan jellemző, amellyel az evangélikusok gazdagíthatják az ökumenikus közösséget. Egyszer valaki azt mondta, hogy a kvantumelmélet felállításához evangélikus fizikusok kellettek. Hiszen az a meglátás, hogy valami egyszerre lehet részecske és hullám is, feltételez egyfajta dialektikát – más szóval azt a képességet, amely segít megérteni, hogy az egymást látszólag kizáró állítások több igazságot tartalmazhatnak, mint az egyértelmű és ellentmondásoktól mentes állítások. Lehet, hogy némileg eltúloztam a lutheránus teológia jelentőségét a kvantumelmélet szempontjából, de semmiképp sem becsülhetjük alá annak az értékét, hogy állandóan dialektikus struktúrákkal foglalkozunk. És pont ez az öt ‘p’ által terjesztett méreg ellenszere.

Mit tegyünk tehát akkor, amikor közösségeinkben vallási vagy egyéb különbségekkel szembesülünk? Azt gondolom, hogy az átfedő konszenzus (overlapping consensus) jó kiindulópont lehet. Ez ugyanis energiákat teremt. Ezt az energiát magam is megtapasztalhattam 2018 szeptemberében egy római konferencián. A konferenciát az Egyházak Világtanácsa (EVT) és a Vatikán közösen szervezte. Közel kétszázan vettünk rajta részt a különböző keresztény felekezetek és más vallások képviseletében, hogy megvitassuk a xenofóbia, a rasszizmus és a populista nacionalizmus problémáját a globális migráció kontextusában.

A konferencia két fontos szempontból határozta meg, mit jelent ma egyháznak lenni. Jelenti egyrészt a vallási közösségeken belüli és a közösségek közötti kritikus és önkritikus hozzáállást, másrészt a vallási közösségeknek a közjó létrejöttében vállalt (egyedi és kritikai) szerepének hangsúlyozását. Hadd fejtsem ki ezeket a szempontokat kicsit bővebben.

(Antje Jackelén, svéd érsek. Fotó: Magnus Aronson/IKON)

Az első szempont tehát a kritikus és az önkritikus hozzáállás. A konferencia záródokumentuma egyértelműen lefekteti, hogy a rasszizmus bűn (l. 6c bekezdés).[1] Felhívja a figyelmet arra, hogy vallási tradícióink tartalmaznak olyan teológiákat és olyan struktúrákat, amelyek legitimizálják a xenofóbiát, a rasszizmust és a nacionalista populizmust annak ellenére, hogy mindezek a minták ellentmondanak vallási hagyományaink lényegének és összeegyeztethetetlenek az aranyszabállyal. Ezért “a vezetőknek rá kell ébreszteniük a keresztényeket a xenofóbiában és rasszizmusban rejlő teológiai gondolatok komplexitására, ezektől a tanításoktól mereven el kell határolódni, az egyháznak pedig vállalnia kell az élő lelkiismeret szerepét ebben az összefüggésben” (l. 13c bekezdés).

A második szempont a közjó hangsúlyozása. A záródokumentum kifejti azt is, hogy tudomást kell vennünk a migráció kapcsán előtörő félelmekről. Legyenek ezek a biztonság, a gazdasági státusz vagy a kulturális identitás elvesztésétől való félelmek, mindenképp teológiai megfontolást igényelnek. A cél, hogy a félelem narratíváira a remény narratíváival, a gyűlölet narratíváira a szeretet narratíváival válaszoljunk (l. 8b bekezdés). Az egyházaknak az emlékezés, a remény és a szeretet helyeivé kell válniuk (l. 13e bekezdés). Erről az alapról indulva a dokumentum kimondja:

“Amikor a keresztény értékek védelmére hivatkozva kizárjuk azokat, akik az erőszak és a szenvedés elől menekülnek, aláássuk a keresztény tanúságtétel hitelét a világban és a nemzeti határokat a bálványok szintjére emeljük” (l. 7b bekezdés).

Amikor vallási közösségek egy adott vallás keretein belül vagy vallásközi keretben találkoznak és a nyilvánosságban betöltött szerepükkel foglalkoznak, óhatatlanul szembesülniük kell a világgal mint témával és egyben kontextussal, legalábbis bizonyos mértékig.

Amikor Ferenc pápa fogadta a konferencia résztvevőit, emlékeztette őket arra, hogy kereszténynek lenni azt jelenti, hogy szembemegyünk az árral. Mai viszonyainkra lefordítva ellene kell tennünk a másik emberrel szembeni növekvő gyanakvásnak, félelemnek és megvetésnek és tiltakoznunk kell azok ellen a politikusok ellen, akik kihasználják az emberek félelmeit és gyűlöletét. Egy katolikus püspök szavaival: “Amellé kell odaállnunk, amit helyesnek tartunk és nem amellé, amit elfogadhatónak”.  

A harmadik szempont: a szekuláris környezet helyes értelmezése. Ha az EVT 1968-as uppsalai nagygyűlésének örökségét továbbvíve “a világban élő egyház” kívánunk lenni, tudnunk kell, mit jelent a szekularitás és hogyan működik. Ennek megértése nélkül a vallási közösségek nehezen vagy egyáltalán nem tudnak létükkel és munkájukkal gyümölcsöt teremni egy sokszínű társadalom számára. A szekularitás fontos fogalom számos nyugati társadalom jellemzése során. Svédországra gyakran mondják, hogy az egyik legszekularizáltabb állam a világon. Bizonyos szempontból ez akár igaz is lehet. Ugyanakkor gyakran kimutatták, hogy a svédek kevésbé szekularizáltak, mint aminek tartják magukat. A felszínen talán tényleg azok, de ha egy kicsit megkapargatjuk ezt a felszínt, akkor nem csak vallásos nézetekkel és gyakorlatokkal, de többé-kevésbé tudatos hitbeli meggyőződéssel is szembetalálhatjuk magunkat. Ha Svédország szekularizált is, mindenképp keresztény, sőt evangélikus módon szekularizált.

Gyakran van némi félreértés a tekintetben, hogy egy társadalom mint olyan nevezhető-e szekularizáltnak, vagy sem. Egyértelmű, hogy nem, egészen addig, amíg legalább egy tagja hívő. Ugyanakkor az állam szekularizált, és ez rendjén is van így. Ez a meglátás a felvilágosodás egyik hozadéka és összhangban van az Emberi Jogok Nyilatkozatával is. A vallásszabadságot a szekularizált állam képes garantálni és ez feladata is.

A sokszínűség kihívás a társadalmi kohézió szempontjából. A kulturális és vallási sokszínűség azonban több, mint integrálandó problematika. A sokszínűségre inkább nyersanyagként tekinthetünk, amelyből összefonódó, az összetartó társadalmat megtartó kapcsolatok hálózata épülhet.

Az előbb emlegetett római konferencia záródokumentuma arra is emlékeztet minket, hogy a hívő emberek fontos, sőt nélkülözhetetlen részei a társadalmaknak. (Ezt a véleményt megerősítették az ACT Alliance nemzetközi segélyszervezet nagygyűlésének megnyitóján 2018 októberében, Uppsalában résztvevő ENSZ vezetők is.) Ez azt jelenti, hogy ha olyan világot szeretnénk, amelyben egymás jó szomszédaiként tudunk élni, a hívő embereknek úgy kell cselekedniük, mint akik egymás felebarátai. Egyúttal igaz az is, hogy a világnak szüksége van a hívő emberekből fakadó erőre és energiára:

Feladatunk, hogy figyelemmel kísérjük és felelősségre is vonjuk azokat, akik hatalmat gyakorolnak

és közvetlenül részt vesznek az emberiség jövőjét befolyásoló nemzeti és nemzetközi döntések meghozatalában. A hívő emberek az “aranyszabály” betartását tanácsolják, amely minden vallásnak közös alapelve. Eszerint “Amit tehát szeretnétek, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is ugyanazt cselekedjétek velük” (Mt 7,12). Ez az “aranyszabály” tükröződik az alapvető emberi jogokban is, amelyek lefektetik azokat a viszonyokat, amelyeket magunknak és másoknak is kívánunk és életre hívják a társadalmi kohéziót. Csak az emberi mivolt minden dimenzióját figyelembe vevő és a társadalom minden tagjának részvételét szorgalmazó megközelítés veheti fel a harcot a diszkriminációval és a kirekesztéssel” (l. 10. bekezdés).

Persze nem segít, ha a vallási közösségeket romantikus színben tüntetjük fel. Voltunk már mi is vétkesek vagy szövetkeztünk vétkesekkel és nem csak a múltban. Éppen ezért inkább a bevonódás minőségére, mintsem annak intenzitására kell figyelnünk.

Mit jelent tehát egyházként jelen lenni a világban?

A jó megoldásokhoz a legtöbb területen szükség van a tudományos, technológiai és teológiai tudás illetve szakértelem együttműködésére. A vallás, annak doktrinális kifejeződése és gyakorlatai egyszerre szilárdak és változékonyak. Az új kihívások új vallási szövetségeket hívnak életre. Ennek a folyamatnak a során a világ vallásföldrajza meglepő változásoknak nézhet elébe. Igaz mindez a klímaváltozással járó kihívásokra ugyanúgy, mint az általában negyedik ipari forradalomként emlegetett jelenség (digitalizáció, mesterséges intelligencia, stb.) áldásaira és átkaira.

A modern világ nem egyszerű sem az emberiség, sem a természeti környezet számára. Fegyveres konfliktusok, társadalmi és politikai feszültségek, gazdasági válságok, környezeti problémák fenyegetik nők, férfiak és gyermekek megélhetését szerte a világon. Az öt ‘p’ veszélyt jelent az emberek és államok közötti szolidaritásra – amelyre pedig oly nagy szükség lenne a mostani és a várható kihívások kezeléséhez.

Ellenpéldaként szeretném röviden felvázolni egy a Svéd Egyház állam által kezdeményezett program körvonalait. “Jó szomszédokként a világban – a béke megteremtésének vallásközi gyakorlata” (A World of Neighbors – Interreligious Praxis for Peace) – ezt a címet adtuk a programnak, melynek célja, hogy elmélyítse a társadalmi és spirituális fenntarthatóság érdekében tenni vágyó vallási közösségek és szervezetek közötti kapcsolatokat Svédországban és Európában.

A kezdeményezés azért különleges, mert inkább koncentrál az alulról szerveződő gyakorlati munkára, mint a vallási vezetők közötti dialógusra. Munkatársainknak már sikerült kapcsolatokat kiépítetnie Skóciában, Angliában, Németországban, Olaszországban, Görögországban, Portugáliában és – ahogy talán tudják – Magyarországon is. A tapasztalataink egyszerre csodálatosak és szívszorítóak.

Ha mindezek után a jövőre fordítjuk a figyelmünket, szeretném a következő javaslatot tenni: szükségünk van reziliencia (ellenállóképesség), az együttélés és a remény teológiájára.

Mit jelent ez?

A reziliens teológia abban segít, hogy értelmet adhassunk a nők és férfiak küzdelmének, amelyet gyermekeik egészsége, jóléte és jövője érdekében vívnak. Képessé válunk arra, hogy szavainkkal és tetteinkkel újra és újra Isten kegyelmét hozzuk el a világba. Lehet ez az imádság szava, vagy közbenjárás az emberi jogok, az egyenlőség, béke, igazságosság és megbékélés érdekében. Lehet humanitárius segítségnyújtás vagy fejlesztési támogatás.  A reziliencia teológiájával szembeszállhatunk a konstruktív együttműködést akadályozó folyamatokkal és erőkkel. Szembeszállhatunk a polarizáló törekvésekkel, amelyek szétszakítják az összetartozó és együttműködésre hivatott feleket. Szembeszállhatunk a populizmussal, amely egymás ellen uszítja a népet és az úgy nevezett elit rétegeket. Ellenállhatunk a protekcionizmusnak, amely az adott csoport saját országát, nemzetét és érdekét a másoké felé helyezi a közjó kárára. Harcba szállhatunk a posztigazságokkal, amely megveti az igazságot és eltorzítja az igaz, a jó és a szép hármasát. És legyőzhetjük a patriarchátust is, amely megakadályozza, hogy a nők és gyermekek teljes mértékben kibontakozhassanak, és ezzel végül egyszerre fosztja meg emberi mivoltuktól a nőket és a férfiakat.

Az együttélés teológiájának segítségével felülbírálhatjuk azokat a határokat, amelyek károsak az emberiség egy családként való együttélése és együttmunkálkodása – beleértve az ökumenikus munkát is – szempontjából. Új, helytállóbb nézeteket fogalmazhatunk meg a természettel való kapcsolatunkról és jobban oda tudunk figyelni a teremtettség sóhajaira és vágyakozására, amint Isten fiainak megjelenését várja (Róm 8,19-23).    Ezáltal holisztikusabban és egyúttal hatásosabban tudjuk megközelíteni a klímaváltozás kérdését is. Az együttélés teológiája fokozza figyelmünket, hogy jobban meghalljuk a környezetük és megélhetésük elvesztése miatt szenvedők (pl. az őslakosok) történeteit. 

Végül a remény teológiája esélyt ad a változásra. Gondoljunk a kánaáni asszony Máté evangéliumában található történetére (Mt 15,21-28). Ez az asszony beteg lánya miatt fordul Jézushoz segítségért. Ő kétszer is elutasítja az asszonyt, sőt segítségre nem méltó kutyához hasonlítja őt. De az asszony kitart, és eléri, hogy Jézus megváltoztassa a véleményét, de nem csak a véleményét, hanem a küldetéséről alkotott fogalmát és ezzel az egész egyház küldetésének célját is. Ha egy asszony ilyen változást ért el Jézusnál, akkor az emberek gondolkodásának megváltoztatása sem elérhetetlen. Lehetséges az átalakulás, akár saját gondolkodásmódunkról, akár másokéról van szó. A remény teológiája szembeszállhat a gyűlölet és a félelem narratíváival, és felmutathatja a szeretet és a remény narratíváját. Ha odafigyelünk a remény hangjára, újra és újra meghallhatjuk: “Íme, én mindent újjá teremtek” – rajtunk keresztül és tőlünk függetlenül is. Íme, Isten újat teremt és újjáteremt. A változás lehetséges.

Dr Antje Jackelén 2014 óta a Svéd Egyház érseke. Korábban a Lundi Egyházkerület püspökeként szolgált, 2001 és 2007 között pedig a chicagói teológiai  fakultás professzora volt a rendszeres teológia ill. vallás és tudomány tanszéken.

[1] A “Xenofóbia, rasszizmus és populista nacionalizmus a globális migráció összefüggésében” c. konferencia záródokumentuma. 2018. szeptember 19. EVT honlap: https://www.oikoumene.org/en/resources/documents/message-from-the-conference-xenophobia-racism-and-populist-nationalism-in-the-context-of-global-migration-19-september-2018.