Felszabadító gondolatok hitről, spiritualitásról, társadalomról. Nyitottan, merészen, kritikusan.

Felszabtér

Rúmi és Jézus 

2019. június 11. - LaszloGalambos

Rúminak, az iszlám neves filozófusának kulcsszerepe volt abban, hogy Törökországban sokan áttértek az ortodox kereszténységről az iszlámra. Nyugaton a XX. században lettek nagyon népszerűek nézetei a ’60-as években felbukkanó New-Age mozgalom hatására. Univerzumot átható isteni erő, a szeretet és a váltakozó formákat öltő áramlás. Találkoznak-e ezek a gondolatok Jézus tanításaival, aki az elesettek, kétségbeesettek, szomorúak, gyászolók oltalmazója? László Dávid írása.

Dzsálál ad-Dín Muhammad Rúmi az iszlám filozófia egyik kiemelkedő alakja volt. A XII. századi filozófus ortodox iszlám környezetben nőtt fel, a szúfizmussal – a Korán misztikus és aszketikus irányzata – akkor találkozott, amikor családjával Perzsia keleti határába, Anatóliába költözött. Rúmi tevékenységének nagy hatása volt a szúfizmusra, és befolyásolta a hagyományos iszlámot is. 

rumi-and-shams_qspirit_net.jpg

A szúfizmus tanítása, az Istennel való egyesülés a szereteten keresztül igen nagy hatással volt Rúmira, aki a szúfizmus olyan változatát dolgozta ki, amely az ember és az isteni közötti viszonyt igyekezett magyarázni. Tanító lett a szúfi rendben, ami a történelem során – hasonlóan a keresztény misztikához – ritkán talált elfogadásra az iszlám tudósok között. Rúmi, szemben az általános iszlám gyakorlattal, a Korán racionális elemzése helyett nagy hangsúlyt fektetett a dhikr-re, a rituális imákra vagy litániára, ami eksztatikus látomásairól vált ismertté. Rúmi látomásos filozófiájának középpontjában az az elképzelés áll, hogy

az univerzum és annak minden része az élet végtelen áramlása, amelyet Isten örök jelenléte jár át. Ennek a folytonosságnak az ember is része, mégpedig kitüntetett része Rúmi szerint. Az ember a múlt és a jövő közötti kapocs egy olyan életfolyamatban, ahol meghal és újjászületik.

Ez nem ciklikus, hanem az egyik formából a másikba, örökké tartó előrehaladás. A halál és a romlás elkerülhetetlen része az élet végtelen áradásának, de amint valami megszűnik létezni az egyik formában, rögvest újjászületik egy másikban. Ezért – mondja Rúmi – nem kell félnünk a haláltól, és

nem kell gyászolnunk a veszteséget. Ahhoz, hogy az átlépés fejlődéssel járjon, törekednünk kell a szellemi gyarapodásra és az isten-ember viszony megértésére, aminek inkább az érzelem, semmint az ész a forrása – olyan érzelem, amelyet a zene, a dal, a tánc kelt és fokoz fel.  

Azt gondolom, sokaknak elég szimpatikusak Rúmi gondolatai az univerzumot átható isteni erőről, a szeretetről és a váltakozó formákat öltő áramlásról, melynek mind a részei vagyunk. Bevallom, nekem is. Talán a legtöbben ezekkel a gondolatokkal a Star Warsból ismerkedhettünk meg, ahol szinte szóról szóra így festik fel a Jedi lovagok az Erőt. De talán egyesek magukban az összefoglalóm olvasása alatt már olyanokat is ismételgethettek, hogy „mintha csak Jézus gondolatait olvasnám”. Nem szándékom zsákba macskát árulni, épp azért húztam elő Rúmit a filozófia bűvös kalapjából, mert én is látok hasonlóságokat. Nem véletlenül említettem meg a keresztény misztikát párhuzamként, ami hasonlóképpen közelíti meg Jézus tanításait.  

there_is_a_voice_rumi_by_shafique_farooqi.jpg

Van egy hang (Rúmi) – Shafique Farooqi alkotása

Viszont nincs rózsa tövis nélkül, ahogy Rúmival sem értek egyet mindenben. Az pedig az élet furcsa fintora, hogy a keresztények egy része éppen mást kifogásol Rúmiban, mint amiről én szeretnék most beszélni. Míg egyesek rögtön arra következtetnek, amikor azt mondom, Rúmi tanításával nem értek egyet, hogy biztos arra gondolok, a szeretet határtalanságának és alapelvének eszméjére az emberiség magától is rájöhetett, a krisztusi többlet viszont az ember önmegváltásának lehetetlenségére való eszmélés, és a váltsághalálnak az elfogadása, ez az, ami kiemeli a kereszténységet a többi vallás és világnézet közül. Én azonban egy sokkal gyakorlatiasabb dologban szállnék vitába Rúmival. 

Az, hogy az emberiség ráérzett számtalanszor az élet értelmének szeretetcentrikusságára számomra inkább szól arról, hogy valami ősi képre érez rá magában mélyen az Isten képmására teremtett ember, aminek legteljesebb megtestesülése Jézus – az ő kapcsolata Istennel –, mint arról, hogy amire az ember magától is rájöhetett, az nem is olyan különleges és sorsfordító az istenkapcsolatunk szempontjából. Amit én kifogásolnék a magam részéről, az egy olyan attitűd, ami szerepel a buddhizmusban szintúgy, mint a New Age összeollózott sikerspiritualizmusában, a motivációs trénerek alaprepertoárjában, de még egyes keresztény irányzatok haszonteológiájában is.

Úgy tapasztalom, ezen értékrendek széles palettájának szereplői egyvalami ellen erősen összedolgoznak, amihez pedig én a magam részéről igencsak szeretnék ragaszkodni. Ez pedig a kétségbeesés, a szomorúság, a félelem és a gyász. Komplett szellemi gyárakat húztunk fel arra, hogy megszabaduljunk ezektől, és ezek a gyárak becsületesen termelik is a jobbnál jobb portékákat, amik segítenek nekünk megelőzni, mellőzni, elkerülni ezeket a negatív érzéseket, állapotokat. 

Tudom, ez furcsán hangzik, már hallom is a kérdéseket: Te nem vagy ember? Minek ragaszkodsz ahhoz, ami nem esik jól? Szereted kínozni magad? 

Rögtön szeretném tisztázni, hogy nem az önbizalom, a pozitív gondolkodás, a helyes önértékelés visszaadása vagy visszanyerése ellen kívánok prédikálni. Azért sem, mert szerintem ezekért küzdeni és ezekben támogatni másokat nem ugyanaz, mint eltolni magunktól, vagy egyenesen tagadni az élet negatív oldalát. Sokkal inkább gondolom, hogy a felelősségteli felnőtt lét része, hogy a fájdalmas dolgokat képesek vagyunk a helyükön kezelni, épp ahogy az örömteliket is. És mindkettőt meg kell tanuljuk, mert gyakran egyik sem értünk dolgozik. De elfogadom, ha valaki ezektől mégis meg kíván szabadulni, én a magam tapasztalatáról szándékozom írni, elsősorban magamra vonatkoztatva, mégpedig, hogy ezekben a fájdalommal teli érzésekben, állapotokban egy egészen sajátságos, törékeny, és ártatlan emberi módon tapasztalom meg, hogy élek.   

A kétségbeesés, a szomorúság, a félelem vagy a gyász, amik felfedik az emberi élet sebezhetőségét, adnak lehetőséget, hogy közelebb kerülhessünk egymáshoz, gyakran sokkal mélyebb kapcsolatot is kialakítva, mint az öröm.

Talán nem meglepő, hogy az istenképem ehhez hasonlóan nem a hellén filozófiával átitattot tökéletes lényre hajaz, sokkal inkább egy tréfás, kissé feledékeny, jószívű, de kiszolgáltatott és gyenge öregemberre. Olyanfélére, mint a 2015-ös Kisherceg rajzfilmben a pilóta alakja. Számomra ebben az alakban válik megközelíthetővé, megszerethetővé Isten, olyanná, akiről érzem, hogy átérzi minden örömömet és bánatomat. Szintén az öröklétről sem azt gondolom, hogy abban majd a tökéletes, statikus harmónia vár ránk, sokkal inkább úgy képzelem el, mint amiben szintúgy előfordulnak majd konfliktusok, azonban másként fogjuk már értelmezni és feldolgozni őket, gyarapodni belőlük.   

Számomra azért olyan különleges Jézus, mert

Jézus ezekben az érzésekben és állapotokban is tudott adni az embereknek. Meghallotta a nincstelent, a leprást, a bénát, a prostituáltat, a saját becstelenségétől szenvedő vámszedőt, és megértette őket. Túllátott a tévedéseken, a hibákon, a becsapottságon, a kihasználtságon, és látta azt, aki mélyen legbelül gyönyörű, és a szemének tükrében ezek az emberek újra felfedezhették önmagukat. Talán ezért lehet, hogy félünk ezektől a negatív érzésektől és állapotoktól, mert ezekben senkitől nem kapunk segítséget, csak ítélkezést, hárítást, menekülést, ahogy a maguk bajai elől is menekülnek azok, akik körül vesznek minket.  

Életünk lelki fájdalommal teli szakaszai nyitott ajtók, amiknek az a kockázata, hogy beléphet rajta valami vagy valaki, aki csak ront a helyzeten. De megvan az a kockázata is, hogy belép rajta valaki, aki együttérzően, szeretőn és elfogadón hallgat meg, érint meg minket. Szükségtelennek érzem, hogy egy magasabb lény szemszögéből feltételezve felülemelkedjünk az élet sötét oldalán a szenvtelenségbe, miközben egy nehéz, de annál gazdagabb módját tapasztalhatjuk meg a szeretetnek a sötétségben, ahol a legkevésbé értjük, hogyan is jelenhet meg.

Ha nem volna a szeretetnek ilyen váratlan, felszabadító oldala, hanem csupán egy szabályszerűen működő erő volna, éppannyira mozgatná meg a lelkünket, mint a gravitáció. Számomra Istennek a feltétel nélküli szeretete nem csak azt jelenti, hogy nem kell és nem is tehetek érte semmit, hogy szeressen, mert szeret. Azt is jelenti, hogy semminek az együtt állása nem szükséges ahhoz, hogy szeressen.  

Sokféleképpen lehet buzdítani az embert, hogy belássa a hibáit, hogy változtatni akarjon, fejlődni, célokat találni. De csak ez a kényszerpálya nélküli szeretet az, ami mintát és biztonságot is tud ad abban, hogy jobbá váljon az ember. És őszintén kicsit aggódom amiatt, hogy egyszer valaki úgy fordul felém a gondjával vagy a hibáival, hogy én attól a jobban fogok félni, és ezért elítélem majd, megbélyegzem ahelyett, hogy igazán meglássam őt, és a szeretetemmel ápoljam. Sokan gondolják, hogy az ember hibáira a nagy könyvből felhívni a figyelmet sebfertőtlenítés, valójában szerintem az csupán az ember által rosszul megválasztott sebtapasz gyújtogatása. Az igazi fertőtlenítés a tapasz mögötti fájdalmak felnyitása, a negatív érzések és állapotok felszínre hozása. Nagy figyelmet és megértést szeretnék szentelni az élet sötét oldalának, mert az új mintaadó szeretet kezelése olyan beforrt sebet hagy hátra, ami alázatosan sajdul meg mások szenvedésének hallatán. Ebben gondolkodik az általam megértett Jézus másként, mint Rúmi.  De ki tudja, Rúmi mire gondolt igazán, amikor a szenvedés fölöslegességéről beszélt?

 

Mauláná Dzsalál-ad-Dín Rúmi: Frissesség 

(Simon Imre ford.) 

  

A szeretet felülmúlta megszokott gyakorlataimat 

És a költészet kifejezése költözött belém 

Próbáltam halkan ismételni, de nem volt annyi erőm 

Magam erejéből képtelen voltam 

Énekelnem és tapsolnom kellett 

Tiszteletreméltó és megbízható voltam 

De ki az, aki ellen tud állni a viharos szélnek 

És élni a régi emléknek? 

Ahogy a hegy magába szívja mélyen a visszhangot 

Úgy dédelgetem magamban a te hangod 

Egy darabka fa vagyok az égő tüzedben 

Amely hirtelen füstté válik 

 

Megláttalak és megszűntem létezni 

Ez a nem-létezés sokkal csodálatosabb, mint a létezés 

Megtisztítja a létezest és egy újabb létezést alkot 

Kék az ég 

A világ, mint egy vak ember botorkál az úton 

De aki képes együtt lenni veled 

Az túl fog látni a vak emberen és a kékségen 

Ritka lelkek, mint Mohamed és Jézus 

Észrevétlenül elvesznek a város tömegében 

Senki sem ismeri fel őket 

Dicsérve dicsérhetjük átadva magunkat egy magasabb létezésnek 

Dicsérni a napot az annyit jelent, hogy a szemeid áldva lesznek 

Dicsérd az óceánt 

Egy kis hajó ringatózik 

A tengeri utazás folytatódik 

Vajon ki tudja merre és hova? 

Az óceán tudatában élni a legnagyobb szerencse 

Micsoda ébredés!  

Miért is a szomorúság, hogy eddig mély álomban szenderegtünk? 

Az nem számít, hogy meddig voltunk tudatlanok 

Gyengék vagyunk, de szabaduljunk meg a múlttól 

És érezzük a pillanat gondoskodását 

A frissességet körülöttünk és mindenhol. 

A bejegyzés trackback címe:

https://felszabter.blog.hu/api/trackback/id/tr5014888182

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.