A Felszabtér közösség az egyházon belüli szexuális erőszakot elszenvedett áldozatok oldalán áll. Ez következik felszabadítás teológiai alapelveinkben, ami arra kötelez minket, hogy soha ne a hatalmasok, a tettesek, az áldozatokat elnémítók pártján álljunk, hanem hogy éppen velük szemben emeljük a szavunkat! Ne türjünk el semmiféle igazságtalanságot és kimondjuk, hogy az egyházon belül elkövetett szexuális erőszak égbekiáltó bűn! Az áldozatok mellett való kiállást különösen is fontos etikai kötelezégünknek tekintjük mindaddig, ameddig egyházainkban nem indul meg a tisztulás ezen a téren is. Ezért szemlézzük a Felszabtér blog főszerkesztőjével, Dr. Perintfalvi Ritával készült interjút, amelyet a Nők Lapja Cafe-nak és Bendl Vera újságírónak adott. Kérjük, gondolkodjatok együtt velünk és bátorítsátok az áldozatokat, hogy keressenek meg minket, ha szükségük van egy meghallgató és értő szívre! Írjatok nekünk a felszabaditobeszelgetesek@gmail.com címre!

Az egyre népszerűbb teológus a menekültválság idején lett ismert egy Facebook-poszttal, majd később a meleg keresztények ügyéhez csatlakozott. Perintfalvi Rita most is a megalázottak mellett áll ki: csoportos beszélgetést szervez azoknak, akiket egyházi keretek között abuzáltak.

Te egy dzsungelharcosnak tűnsz a Magyar Katolikus Egyházban. Mindig olyan ügyekben emeled fel a hangod, amelyekhez belülről látszólag kevés támogatást kapsz.

Ez egy jó kifejezés, de hozzátartozik, hogy míg én Magyarországon intézményi szinten eléggé a partvonalon vagyok, addig Ausztriában teológiából doktoráltam, és most a grazi egyetemen tanítok. Korábban Bécsben tanítottam, vagyis kint szépen épülő tudományos pályám van. A kétlakiság egyébként nagyon hasznos is, hiszen emiatt világosan érzem a két kultúra közötti különbséget és a lemaradásunkat egyházi kérdésekben. Amit én idehaza képviselek, és ami itthon sokak számára túlságosan újszerű és merész, abban nyugaton már semmi rendkívüli nincs. Ott például már húsz éve, sőt tulajdonképpen a hatvanas, hetvenes évektől kezdődően kirobbantak a szexuális visszaélésekkel kapcsolatos ügyek

Hogy lehet, hogy ez még mindig tabukérdés?

A lényeg ilyenkor az, hogy a társadalom egésze hogyan gondolkodik az erőszakról, ez határozza meg, hogy az egyház mennyire érzékenyen reagál a felmerülő ügyekre. Németországban például nem csinálhatnák meg azt, amit Magyarországon, hogy a püspöki kar konferenciájának elnöke, Veres András azt mondja, összesen tizenegy-néhány szexuális visszaélésről tud az egyházban, de ezeket sem ismeri személyesen, majd ezt a választ a társadalom és a hívek nagy része elfogadja. Pedig köztük vannak azok a szülők, akiknek biztosan nem mindegy, hogy a gyereküket milyen papok kezébe adják.

Fotó: NLC, Hernád Géza

Tehát még mindig tartja magát az a vélemény, hogy talán azért beszélünk ilyen kevés esetről, mert nálunk nincs is molesztálás és szexuális erőszak, hogy mi Magyarországon kivételek vagyunk.

Igen, ez egy klasszikus pozíció. Egyes vezetők azt hangsúlyozzák, hogy a szexuális erőszak az egyházon belül a dekadens, szexuális szabadossággal élő nyugat bűne, de nálunk, konzervatív családszeretőknél nem létezik. Pedig kutatások is igazolják, hogy a visszaélés minden országban, minden kontinensen jelen van, ráadásul erősen tekintélyelvű, elfojtó közegben még erősebben. Vagyis azokon a helyeken, ahol tabusítják a nemiséget, sokkal valószínűbb az erőszak előfordulása, mint ott, ahol a szexualitásról, és ennek ezerféle kérdéséről nyíltan lehet beszélni, és a fiatalok megtanulják, hogyan kell nemet mondaniuk adott esetben felnőtteknek is.

Nem az egészségesen megélt szexualitás az oka a molesztálásnak, hanem az elfojtott.

 Ezzel azt is mondod, hogy a magyar társadalom elnéző a molesztálással és a szexuális erőszakkal szemben.

Így van. Amikor például kirobbant a #metoo-botrány, akkor a nők próbálták megfogalmazni, hol vannak a határok, de nem sokáig jutottak, mert az a téma, hogy szexuális visszaélés, a magyar társadalmat sajnos nem igazán irritálja. Éppen emiatt az ügyeket fel sem tárják. Mintha nem is lennének. Amióta felkeresnek az áldozatok, én úgy látom, sokakban fel sem merült, hogy az ügyüket valahol jelenteni lehetne, vagy ha mégis, nem hallgatta meg őket az illetékes, néha nem érdekelte a püspököt sem, a történetüknek egyszerűen nem volt tere. Máskor persze kaptak segítséget egy jó és lelkiismeretes gyóntatótól.

Most úgy döntöttél, te itthon is meghallgatod azokat, akiket zaklatás ért az egyházon belül. Hogyan kezdtek el megkeresni az áldozatok?

Úgy, hogy írtam két-három cikket a témában, miután Ferenc pápa 2013-ban zéró toleranciát hirdetett az elkövetőkkel szemben, és az egyiknek a végén megemlítettem, hogy érdekelnek az áldozatok történetei. Elkezdtek jönni, és mostanra már úgy látom, hogy kellene nekik egy csoport, ahol beszélhetnek velem, egymással meg egy szakértő pszichológussal. Írtam még egy Facebook-posztot is, szintén várva a megszólalókat, erre a felhívásra heten jelentkeztek, egy részük csoportos abúzusokat mesélt el, ráadásul évtizedeket felölelve.

Akik nálad jelentkeztek, már próbáltak másnak is szólni?

Van, aki nekem mesélte el először, de olyan is, aki már tett feljelentést, és el is ítélték az illetőt. Az egyik lányról írtam egy posztot, őt hallgattam meg először. A cikkre azt a visszajelzést kaptam egyházi körökből, hogy én tussolom el az ügyet azzal, hogy nem jelentem, holott ezt a tettest már elítélték. Azt tapasztalom, hogy ha valaki megpróbál beszélni, akkor elkezdik megfélemlíteni, hitelteleníteni, bemocskolni – gyakran maguk a hithű katolikus testvérek. Mennyire abszurd, hogy nem úgy reagálunk egy áldozat beszámolójára, hogy szegény, ne szenvedjen többet, hanem úgy, hogy miként védhetnénk meg az egyház hírnevét… Ez óriási etikai probléma; az egyháznak nem a saját hírnevével, hanem az okozott szenvedések orvoslásával kellene foglalkoznia. Hiszen elsősorban egy spirituális-lelki intézmény, ahol a szeretet a legfőbb tanítás.

Az egyház szeptember 5-én bocsánatot kért a gyerekeknek okozott szenvedésért.

Én erre azt mondom – és ezt mindenhol szeretném hangsúlyozni –, hogy ez örvendetes első lépés, de egyáltalán nem elég. Nagyon fontos lenne emellett megígérni az áldozatoknak, hogy ez soha többet nem fog előfordulni sem velük, sem senki mással, és ezért az egyház mindent megtesz. Ehhez át kell alakítani az egyházi struktúrát, mert itt

strukturális bűnről van szó, nem egyéni erkölcsi kihágásokról.

Meg kell továbbá ígérni, hogy az elkövetők világi bíróság elé kerülnek azokkal együtt, akik az ügyeket eltussolták. Harmadrészt pedig jóvátételt kell adni az áldozatoknak – pszichológiai segítséget és anyagi jóvátételt. A szenvedők ugyanis, akiket én látok, tönkrement életet élnek. Az előbb említett lányt 14 és 21 éves kora között használta szexuálisan egy pap. Mivel a lányt úgy nevelték, hogy kérésre mindent meg kell csinálni, főleg egy felettes személynek, így is tett. Ha például azt mondja egy pap, hogy vedd le a ruhád, akkor meg kell tenni Isten szolgájának azt, amit kér. Mindeközben a tettes a lány érzelmi ragaszkodását megalapozta: barátságos volt a szüleivel, neki magának azt mondta, úgy szereti, mint a bátyja. Az illető végül huszonnégy éves korában feljelentette a férfit, évekig ment a huzavona a Vatikánban, aztán a papot elbocsátották. Csakhogy ő akkoriban jogot is végzett. Ma a város elismert ügyvédje, családja van, és senki nem tud a múltjáról. Az áldozat pedig egy most harminc éves fiatal nő, munkaképtelen, iszonyatos flashbackekkel, disszociatív identitászavarral küzd. Nincs párkapcsolata, pánikrohamai vannak és állandó öngyilkossági gondolatai. Ez így hol van rendben? Hol itt a jóvátétel?

A teljes interjú az nlc.hu oldalán itt olvasható.