Felszabadító gondolatok hitről, spiritualitásról, társadalomról. Nyitottan, merészen, kritikusan.

Felszabtér

Az élet él és nem képes meghalni - Emlékezés Willigis Jäger mesterre

2020. március 24. - Rita Perintfalvi

Miért vagyunk a világon? - kérdezték Willigis Jäger-től, amire a rá jellemző misztikus mélységgel válaszolt: "Azért, hogy egészen emberré váljunk. Hiszen Isten bennünk, emberekben, mégpedig úgy, ahogy vagyunk, akar jelen lenni és járni-kelni ebben a világban, ebben az időben, ami a miénk". 2020. március 20-án elköltözött ebből a világból és ebből az időből Willigis Jäger német bencés szerzetes, aki egyben Ko-un rósi néven zen mesterré is vált. És az én személyes mesteremmé. Nem vagyok általa autorizált tanító, annyi időt sajnos nem tölthettem vele, de Willigist tekintem a Mesteremnek. Éppen március 22-én több órát meditáltam a gondolatain, hogy aztán órákra elmélyedjek a kontempláció csendjében, hogy keressem azt az utat, amire ő tanított. Az utat befelé, az egyre mélyebb valóság felé. S az utat kifelé az illúzióimból. Hogy egyre inkább ráleljek arra, aki valójában vagyok. Nagyon közel éreztem magamhoz, most kivételesen is nagyon közel. És rögtön utána kaptam a váratlan hírt chaten, hogy eltávozott ebből a porhüvely földi testéből. Willigis egy 21. századi misztikus, egy olyan spirituális tanító, aki megtanított sokakat arra, hogy miként lehet a vallásokat megszabadítani a bennük rejlő erőszakpotenciáltól, az állandó egymással versengéstől, a hatalomvágytól. S megtanított arra is, hogy a vallási fundamentalizmus veszélyesebb még a politikai fundamentalizmusnál is, ezért csak a misztikus vallásosság hozza el a békét. Akkor halt meg, amikor a Benediktushof, ami sok évtizede otthona a spirituális útkeresőknek a koronavírus-járvány miatt rendkívüli módon üres volt. Így csendben, békében és derűvel az arcán távozott ebből a testből. Számomra ő rengeteget jelent, sokkal többet is annál, amit a szavak képesek megragadni. Még sincsen bennem szomorúság, mert nem a távolságát érzem, hanem a közelségét. Hiszen ahogy mindig mondta, "Nincsen halál! Mert az élet él és nem képes meghalni". - Perintfalvi Rita írása.

Willigis Jäger, OSB (Hösbach, 1925. március 7 - Benediktushof, 2020. március 20). 1946 óta a Münsterschwarzach Apátság szerzetese. A keresztény misztikus tradíció kutatásának és újjáélesztésének kiemelkedő alakja. Japánban a Szanbó Kjódan zen vonal mesterévé avatták, s Németországba való visszatérése óta keresztény kontemplációt és zen gyakorlatokat tanított. Jäger teológiai nézeteit Ratzinger bíboros, a későbbi XVI. Benedek pápa több ponton is ellentétesnek találta a római katolikus doktrínával, ezért Jäger elhagyta kolostorát, s önálló spirituális központot alapított. Ez lett a Benediktushof. Willigis megtalálta azt az utat, ami nyugat és kelet vallásait összekapcsolja és ez az út a misztika, az az út a kontempláció és a zazen.

00-portraet_willigis_jaeger.jpeg

Úgy szeretnék emlékezni rá, hogy megmutatom néhány szövege által őt mint zen mestert és őt mint keresztény misztikust. A kettő nem zárja ki egymást, sőt! Ami összetartozik és ami egy, az benne valóban összeért.

Willigis a zen mester

Willigis Jager: A teisho elmarad

Obaku mester a köréje gyűlt szerzeteseket tanította, és így szólt hozzájuk: „Kérődzők vagytok mindahányan! Ha így haladtok tovább az úton, mikor mondhatjátok el végre magatokról: ‚Most megtapasztaltam?’ Hát nem tudjátok, hogy a T’ang dinasztia egész birodalmában nincs egyetlen zenmester sem?” –

Ekkor előlépett egy szerzetes, és így szólt: „Akkor mit gondolsz azokról, akik sokhelyütt szerzetesi közösségeket vezetnek, és követőiket tanítják?” –

Obaku így felelt: „Én nem azt mondtam, hogy nincs zen, hanem hogy a zennek nincsen mestere.”

Abban az időben sok híres zenmester élt Kínában, olyanok, mint Nansen, Joshu és mások. Obaku azonban azt mondta, az egész birodalomban nincs egyetlen zenmester sem.

Talán vannak köztetek olyanok, akik most szívesen nekem szegeznék a kérdést: „És veled tulajdonképpen mi a helyzet?”

Én sem azt mondom, hogy nincs zen, hanem hogy a zennek nincsen mestere. A zen nem olyan dolog, amit meg lehet tanítani vagy tanulni. Lehetetlen elvárnotok, hogy valaki ’megtanítson’ benneteket a zenre. Az ember rálép az útra, amely nem-út, hogy megérkezzen oda, ahol mindig is volt. A zent magadnak kell ‚megkóstolnod’. Nem fogod megtalálni sem az írásokban, sem a szavakban. Ez az oka annak, hogy a zennek nem lehetnek mesterei.

A zenmesterek csak abban tudnak segíteni, hogy eljuss az egyéni megtapasztaláshoz, hogy megízleld, valójában MI EZ. A zenmester olyan, mint egy hegyi vezető. Ismeri az utat, a veszélyes pontokat, amelyeken megrekedhet az ember, a szükséges fogásokat, hogy ne zuhanjon le – de másznia mindenkinek magának kell.

„Kérődzők vagytok mindahányan!” A zent a könyvekben és a teishoban keresitek. Nem fogjátok megtalálni. Amit el lehet mondani, és le lehet írni a zenről, ezerszer elmondták és leírták már. Nem szükséges bármit is hozzátenni, így a teisho ma elmarad.

teisho = rövidebb terjedelmű, főleg a meditáció technikájára vonatkozó kiselőadás egyes meditációs ülések között. Általában a csoport szellemi vezetője tartja.

 

Forrás: https://arsetvita.wordpress.com/2009/03/16/willigis-jager-a-teisho-elmarad/

williges-jeager.jpg

Willigis a keresztény misztikus 

 

A belső magányosságot kell megtanulnunk

A „valódi misztikus” mindenesetre nem társadalmon kívüli, aki lenézi az unalmas világot. Inkább arra törekszik, hogy felfedezze Istent a világban. Eckhart egyszer azt mondta ezzel kapcsolatban: „Ezt úgy nem lehet megtanulni, hogy ha az ember menekül, ha elmenekül a dolgok elől, és külsődleges magányba vonul. Sokkal inkább a belső magányosságot kell megtanulnunk, akárhol és akárkivel legyünk is. Meg kell tanulnunk behatolni a dolgokba, és azokban megragadni Istent”.

 

Igaz, hogy a misztika fatalizmushoz vezet, hogy az ember kivonja magát a világgal szembeni felelősség alól?

Az ember nem azért mászik fel a hegyre, hogy a csúcson leüljön, és ott maradjon. A kapaszkodáshoz hozzá tartozik a leereszkedés is. Erre Jézus is emlékeztetett, amikor a hegyen történt színeváltozása után nem tanítványai kívánságát követte, akik azt szerették volna, ha három kunyhót építenek a hegyen, hanem rábírta őket a leereszkedésre. A hegy lábánál pedig kinyilatkoztatta nekik, hogy Jeruzsálembe fog menni és szenvedni fog. Röviden: ez a misztika, amely visszavonul a világból, látszólagos misztika lenne, regresszió, míg a valódi misztikus tapasztalat óhatatlanul visszavezet az életbe. A misztika a hétköznap, hiszen a hétköznapi élet az ember és az Első Valóság találkozási helyszíne. Csak az éppen megélt élet jelen pillanatában lehet kommunikálni Istennel.

cseresznye.png

Hogyan tér vissza a misztikus a világba. Alázattal és elengedettséggel vagy a változtatás erőteljes törekvésével, ahogy Dorothee Sölle állítja „Misztika és ellenállás” című könyvében?

 

A misztikus tapasztalat középpontjában a minden élőlénnyel való egység tudatossá válása áll. Ez azt is jelenti, hogy a másik szenvedését sajátomként élem meg, örömét pedig saját örömömként. Ha szert teszek erre a tapasztalatra, szociális magatartásom megváltozik. Nem azért, mert valamilyen erkölcsi meggyőződésre jutottam, hanem mert valami megváltozott bennem, mivel olyan belátáshoz jutottam, amely karitatív vagy szociális elkötelezettségre motivál. Nem annyira „ellenállásról” beszélnék itt, mint inkább szeretetből fakadó szociális felelősségről. Ez a szeretet – agapé – a misztikus tapasztalat lényegéhez tartozik. A buddhisták inkább együttérzésről beszélnek, végső soron azonban ugyanezt értik alatta. Nagyon szépen fejezte ki Karmapa egy imában, hogyan fakad az együttérzés a misztikus tapasztalatból. Azt mondja: „A megvilágosodás pillanatában, amint a szellem eredendő arcát megpillantom, határtalan együttérzés áramlik át rajtam. Minél nagyobb a megvilágosodás, annál erősebb az együttérzés.” Mindegy, hogy szeretetnek vagy együttérzésnek nevezzük, ha nem kap teret a misztikus lelkében, az annak a jele, hogy tapasztalata nem volt valódi, vagy csak felszínes volt.

 

A spirituális út a Paradicsomba vezető út

Nem a tudás fájáról való evés a bűn, hanem az, hogy az ember énné válásával egyidőben Istentől, azaz saját valódi lényétől elfordult. „Mezítelenek voltak”, mondja az Írás. Ennek nincs köze a ruhákhoz. Sokkal inkább arról van szó, hogy kivettettek az én magányosságába. A Paradicsomból való kiűzetés a kilépés a személyes állapotba – az én-tudat kilépése az Istennel való egységből. A bűn így nézve nem az egyes ember mindenkori vétke, hanem az az ár, amelyet az emberiségnek fizetnie kell individuációjáért. Ebben a bűnben élünk mindaddig, amíg egy misztikus tapasztalatban nem sikerül transzcendálnunk önmagunkat. A spirituális út így nézve a Paradicsomba vezető út, de nem abba, amelyből kiűzettünk. Oda visszatérni azt jelentené, hogy az evolúció anyaméhébe menekülünk vissza. Az evolúció azonban előre hajt bennünket. Egy napon majd felismerjük, hogy Isten mindig is „velünk sétált az Édenkertben”, hogy valójában soha nem voltunk elválasztva tőle, csupán nem ismertük ezt fel. A Paradicsom ma előttünk áll. A keresztények „új Jeruzsálemnek” nevezik, s ezen az Istennel való egység tapasztalatát értik.

Forrás: Hullámaiban a tenger. Willigis Jäger és Christoph Quarch beszélgetése a misztikus spiritualitásról. Szentendre: Editio M, 2001.

01-willigis-jaeger-als-junger-mann_1.jpg

Szerző: Dr. Perintfalvi Rita katolikus teológus és spirituális meditáció oktató

 

A bejegyzés trackback címe:

https://felszabter.blog.hu/api/trackback/id/tr2815550788

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása