Liliána egy megsebzett gyógyító, akivel szemben gyermek- és ifjú korában több katolikus pap is szexuális visszaélést követett el. Hosszú évtizedekbe tellett, amíg feldolgozta mindezt és megtanult beszélni a titokról, sőt írni a szenvedésről és a szégyenről. Cikkünkben szerepel egy megrázó epizód bántalmazásának történetéből, ami saját alkotása. Azért választotta a pszichológus pályát, hogy megértse, hogy történhetett meg mindez és miért éppen vele? A beszélgetésen keresztül sok érintett és sok felelős egyházi vezető is megértheti az egyházon belüli szexuális bántalmazás dinamikáját. Írásunk célja ennek a súlyos, az egyházat magát is megbetegítő tabunak a megtörése és az, hogy bátorítsuk a többi túlélőt is a megszólalásra. A Felszabtér Blog és főszerkesztője számára az egyház hírnevének védelme nem fontosabb az áldozatok szenvedésénél. – Perintfalvi Rita interjúja.

Nagyon nagy volt a magány, egyedül voltam

Liliána az egyházi gimnázium első évét járta, amikor egyik szerzetes tanára felfigyelt a szüleitől váratlanul oly távolra került, s ezért nagyon elszigetelten élő fiatal lányra. Egyedül, egy bérelt kis szobában lakott egy rideg és meglehetősen undok főbérlő közelében. Magánya és gyermeki tisztasága tette kiszolgáltatottá, majd hosszú időre játékszerévé egy fiatal szerzetesnek, akinek a gondjaira volt bízva, s akihez tanáraként, sőt osztályfőnökeként a legnagyobb bizalommal fordult.

„Nagyon nagy volt a magány, egyedül voltam egy teljesen izolált helyzetben és az atya ezt használta ki. Nem kellett erőszakoskodnia, hiszen minden az érzelmi kötéssel kezdődött, azt éreztem, hogy szeretem. K. atya kedves, aranyos, népszerű tanár volt, aki mindenkivel jóban volt. Nem volt egy intellektuális típus, de karizmatikus, meg tudta szólítani az embert”

– meséli nekem Liliána amikor a beszélgetünk. Sok év, s néhány évtized is eltelt már azóta, hogy mindezt átélte. Ma már könnyedén beszél az akkori súlyos traumáról, ami lelkileg és testileg is tönkretette őt, lefogyott, képtelen volt enni. Azért is határozta el, hogy pszichológus lesz, hogy megértse, vajon miért történhetett meg mindez s miért éppen vele. Önmagát akarta megismerni, mert rájött arra, hogy a tanulás tud igazán segíteni a megértésben. A fent idézett csodásan megírt és pont ettől rendkívül megrázó szöveg tőle származik.

„Már az elején megígértette velem, hogy nem beszélek erről senkinek. És sokáig nem is beszéltem róla, amíg végül egy gyónásban elmondtam mindazt, ami történt. Az a másik atya rendes volt, bátorított, hogy beszéljek róla. Akkor elmondtam a szüleimnek, de semmit nem tudtak kezdeni a helyzettel, egyszerűen képtelenek voltak felfogni, hogy mi történt. Anyám szerint a nők is hibásak, mert a nők kihívóan viselkednek. Tipikus áldozathibáztatás. Közben pedig tudtam, hogy őt is fogdosta egy atya, akivel együtt kirándultak még kisgyermekként, a földön aludtak és az atya éjjel odabújt az anyámhoz és fogdosta őt. Később inkább két fiú között aludt éjjel, hogy a pap ne férhessen hozzá. De azt, ami velem történt mégis képtelen volt megérteni. Teljesen hiányzott nála a problématudat illetve úgy gondolta, hogy az ilyesmiről egyszerűen nem illik beszélni. Úgy érzem, hogy sokaknak lehet hasonló élménye, mert, ha egyszer megkapargatod és elkezdesz beszélni, akkor előjönnek a történetek, hogy velem is, velem is és velem is történt hasonló.”

Akkor tegyük egészen tisztába a dolgot! Ez a pap, aki az osztályfőnököd is volt, szexuális visszaélést követett el ellened. Tudom, hogy nemcsak az itt leírt történetben, hanem sokszor, rendszeresen, különféle formában. A verbális molesztálás, a szexuális töltetű érintések, a fogdosás, a levetkőztetés, meztelenül nézegetés stb. mind, mind szexuális visszaélés. S mindez súlyos hatalmi visszaélés is egyben. Egy autoriter pozícióban, ami egy diák és tanára között létrejön, minden visszaélésért az a felelős, aki fölérendelt helyzetben van. Ezenkívül egy kiskorú sérelmére elkövetett szexuális visszaélés esetén soha nem lehet beszélni önkéntes beleegyezésről, mert a kiskorú erre nem képes, még a jog is így gondolkodik erről. Nem lehet azzal sem védekezni, hogy például a molesztált kisfiú is akarta, hogy fogdossák vagy hogy a kislány szerelmes volt a papba. Ez teljesen lényegtelen mind etikailag, mind pedig büntető jogilag. A pap tettére nincsen semmilyen mentség! És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy egyházi személyként azzal a spirituális hatalommal is visszaélt, amit egyházától kapott, ahol ő a hívek előtt Istent képviseli. A hívő emberek pedig éppen ezért bíznak bennük. S aki ezzel a bizalommal visszaél, véleményem szerint a legsúlyosabb bűnt követi el, amit az egyházi kereteken belül művelni lehet. Ez szerintem égbekiáltó bűn.

A beszéd, a nyitás, a titok feloldása gyógyít

S mi történt utána, hogy a szüleidnek elmondtad, de ők semmit nem tudtak kezdeni ezzel? Őrizted a titkot egész életedben? Tudjuk, hogy a titok patogén. Megbetegít. Te mikor tudtál erről beszélni? Valóban segít az, ha a megfagyott titok végre kezd felolvadni?

„Igen: a beszéd, a nyitás, a titok feloldása gyógyít. Nekem is negyven év kellett hozzá, hogy ezt meg tudjam tenni. A nyilvánosságra lépő áldozatok történetei, az ezzel kapcsolatos filmek, a baráti, támogató reakciók segítenek, hogy normálisan tudj gondolkodni, mert amíg egyedül vagy a titokkal, addig nagyon rosszul vagy. Azt hiszed, hogy csak te vagy az egyetlen szerencsétlen, akivel ilyen történhetett. Persze olyan valakinek mond el, aki nem áldozathibáztató! Mert az csak tovább traumatizál. Amikor a másik azt mondja: „hogy figyelj, ez így nagyon nem volt jó és nem te vagy a hibás! Belekerültél ebbe, rossz döntéseket hoztál, de ez érthető ebben a helyzetben”. Nagyon sokszor biztosítani kell a túlélőt arról, hogy nem ő a hibás!”

Menekülés a bántalmazó elől - Kilépés az áldozatszerepből

Igen, teljesen egyetértek veled. Amikor a túlélőkkel beszélgetek, akik közül jópáran nekem mesélték el életükben először azt a borzalmat, amit átéltek, akkor ott történik valami csoda. Én, aki hallgatom őket, szinte érzem, ahogy a titok súlya legördül a lélekről és látszik, hogy még a levegőt is másképpen kezdik venni, mint egészen addig. Minden könnyű lesz, vagy legalábbis könnyebb, ólomsúlyokkal könnyebb. No, de engem az is foglalkoztat, hogy az, aki egyszer áldozat volt, az miként tud kijönni ebből az áldozatszerepből? Tetszik az a szó, hogy áldozatszerep. Hiszen senki nem áldozat, mindenkit túlélőnek neveznék, aki átélt, megélt és túlélt egy ilyen rettenetet. De áldozatnak lenni valóban egy szerep, egy olyan szerep, amiből muszáj kijönni, mert ezt a szerepet megérzik a szexuális ragadozók, akik prédájukra vadásznak. Te, hogy látod ezt? Neked volt hatással a későbbi életedre ez a tinédzserkori trauma? Hogy sikerült kijönnöd az áldozat szerepéből?

„Igen, ezt jól ismerem. Az első bántalmazómtól megszabadultam, mert az osztályból talált magának egy másik lányt és engem teljesen elfelejtett. Majdnem bele is pusztultam, hiszen olyan erős volt az érzelmi kötés, amit kialakított köztünk. Nem értettem, mi történik, hol hibáztam, miért cserélt le. Aztán később, amikor úgy 16 éves lettem a szüleim háza ajtaján bekopogtatott egy 25 év körüli fiatal káplán. S utána már ott volt szinte mindennap, felszaladt hol ebédre, hol vacsorára, hol csak úgy a nap végén. Még kulcsot is kapott a szüleim házához. És valahogy elkezdődött egy hosszú, 16 évig tartó viszony közöttünk. Ez a kapcsolat is a manipulációra épült, a férfi rendkívül nárcisztikus személyiség volt. Azt hiszem, hogy az ilyen bántalmazó tettesek mind azok. Először elhalmoz a kedvességével, figyel rád, még az ügyetlen szeretetmegnyilvánulásai is tetszenek. Aztán a hatalmába kerít, elkezd manipulálni és majd azt csinál veled, amit akar. És persze bántalmaz, függővé tesz. A préda mindig az első szeretetet várja és ezért bármit megbocsát.”

Hogyan lehet az ilyen manipuláló bántalmazóktól egyáltalán megszabadulni?

„Nagyon nehéz. Ez a kapcsolat 16 évig tartott, már úgy éreztem, inkább kiugrok az ablakon, csak legyen már vége, de nem bírtam lerázni. Rengetegszer mondtam neki, hogy vége, megyek, de valahogy mindig újra felbukkant, eltelt egy bizonyos idő, végre fellélegeztem, hogy mégiscsak minden szuper, túl vagyok rajta, nem kötődöm hozzá, aztán valahogy újra megjelent, összefutottunk a szüleimnél, felhívott telefonon és újra folytatódott minden. Külföldre is elmentem dolgozni, hogy távol kerüljek tőle. Hazajöttem, megismertem egy férfit, akihez hozzámentem feleségül. Már házasságban éltem, amikor újra felhívott, hogy eljöhet-e hozzánk beszélgetni, azonnal igent mondtam neki. Csak utána esett le, hogy mi történt már megint. Rögtön visszahívtam, hogy megmondjam, hogy ide bizony be nem teheted a lábad. Nagyon érdekes, hogy még ennyi idő után is hatással volt rám. Szóval nehéz kijönni ebből, nekem is rengeteg munkámba került, amíg végre sikerült. Ebben segített a tanulás és hogy rengeteget dolgoztam magamon, no meg a férjem, aki mindent megértett, soha nem tört felettem pálcát, akivel éppen ezért mindenről tudtam beszélni.”

Visszaélés a spirituális hatalommal

Beszéljünk még egy kicsit arról a szakrális, spirituális hatalomról, ami egy papnak van! Szerintem a világon nincsen ennél nagyobb hatalom, mert nemcsak az ember teste vagy lelke, de még az egész üdvössége feletti hatalmat is jelentheti. A pap szavára a gyónásban az ember még a pokoltól is megmenekülhet. Milyen szerepet játszott a te történetedben az, hogy a szexuális visszaélést elkövető férfi ill. férfiak papok voltak?

„Nálunk a családban igen nagy az egyház tisztelete. Reakciós, klerikális, úri család voltunk, ahol mindig azt mondták, hogy a szocializmus, kommunizmus borzalmas, istentelen, hazug, ezért mi tartsunk össze, akik hívők vagyunk. A pap, a templom, az egyház valódi érték, az egyetlen igazság itt van. Én ebbe nőttem bele. A pap az valami különleges, szent ember, mindenek felett tiszteljük, neki nem lehetnek hibái, ha mégis megbotlik, elnézzük neki, mindent megbocsátunk, megértjük őt. Vele szemben csak én lehetek a hülye, én lehetek az, aki elhibázom. Mindkét pap úgy védekezett, ha a kapcsolatunkról beszéltünk, hogy: „De hát te értetted félre, te jöttél, te csináltad, te hazudsz, te értetted rosszul”. Vagyis velük szemben mindig én vagyok a bűnös. Hát nem! Belül mindig ezt éreztem, ez egy durva játszma. És bizony működik.”

A szexuális bántalmazók, akik ráadásul egyházi közegben folytatják aljas tetteiket vajon mit kezdenek a bűntudattal? Hiszen az egyház folyton a bűnről beszél, ez a központi téma, még a 21. században is. Vagy mind olyan szociopata, akinek bűntudata sincsen?

„A bűntudatát valahogyan le kell fojtania, az biztos. Vagy ha nem, akkor megideologizálja magának. A bűn valóban állandó téma. Szerintem egyszerűen csak meggyónja és ezzel vége. Vagy meggyónják egymásnak. Illetve áttolják a felelősséget az áldozatra: „Hiszen te jöttél, te is akartad stb.” Ő tulajdonképpen csak „megesett”, végül is ő is ember, a céda nő a hibás, mert elcsábította”. Persze azt, hogy miként éri el, hogy én jöjjek, én akarjam, az már egy másik kérdés. A tökélyre fejlesztett manipuláció finom, alig érzékelhető műfaj, amit legfeljebb egy jó pszichológus képes meglátni. Olyan, mint a pók hálója, az áldozat csak akkor veszi észre, amikor már belegabalyodott. Ezért sikeres.”

S pszichológusként mit gondolsz: milyen probléma rejtőzik egy szexuális ragadozó lelkében, vajon mi okozza mindezt? Esetleg a cölibátus is lehet valamilyen módon felelős?

„A szexuális ragadozó karakter általános jellemzője, hogy a férfiassághoz és a hatalomhoz furcsán viszonyulnak. A férfiasság bizonyító ereje náluk a szexuális teljesítő-képesség, amit azzal tud magának bizonyítani, hogy hányszor, hány nőt szerzett meg magának. Ez kell az ő egojának, hogy férfinak érezze magát. Házasságban ezt általában a félrelépések sorozata jelentheti, ami inkább csak a testiségről szól. Ha azonban a szexuális élet eleve frusztrálva van, pl. a cölibátus miatt, am nem csak arról szól, hogy nőtlen marad a pap, hanem arról is, hogy lemond az intimitásról, ami szintén alapvető emberi szükséglet, akkor nem elég a pusztán testi kapcsolat. Szüksége van még a lelki hatalomra is, ami a birtoklásban nyilvánul meg. Folyamatosan éreznie kell, hogy képes hatást gyakorolni, elbűvölni, magához láncolni a másik embert. Pl. az én esetemben mindkét papnak az én odaadásom, ragaszkodásom az ő intimitás iránti szükségletüket is kielégíttette. A bűntudat nem hiszem, hogy szerepet játszik, mert egy igazi nárcisztikus ember nem gondolja magáról, hogy bűnt követne el. A  férfiasság érzetet is csökkenti, mert gyengeségnek tartják .”

Hívőnek maradni, templomba járni ezek után?

Jártál azóta templomban, hogy mindez megtörtént veled? Milyen hatással van rád ezek után egyáltalán az egyházi közeg?

„Templomba ma már nem járok. Amikor még jártam, a trauma és a titok miatt gyakori pánikrohamaim voltak, de mindig csak a templomban, csak ott lettem rosszul. Állandóan az ajtó mellett álltam, hogy ki tudjak menekülni. Már húszévesen is tudtam, hogy ez pánikroham, hogy mindez a lelkemtől van. Friss szél az nagyon, amit te hoztál, a gondolat egyáltalán, hogy lehet olyat csinálni, hogy nem megyek templomba, hogy lehet olyat csinálni, hogy nem bocsátok meg. Ez borzasztó nagy felszabadítás! Magamtól is kitaláltam persze már korábban, de azért úgy éreztem, nem helyes, nem lenne szabad kerülni a miséket meg a templomot, ezért bűntudatom volt miatta és akkor jöttél te és rámutattál arra, hogy miért is ne lehetne ezt másképpen csinálni. Az a lényeg, hogy tartom magam annyira, hogy megtehetem. Sokáig úgy gondoltam, hogy az Egyházhoz tartozom, meg ez csak egy papja, vagy két papja az Egyháznak, a többi nem ilyen és az egész ettől még jó, és szent, és ott a helyem. De ma már nem mentegetem őket, az egész rendszer beteg, és gonosz, mert Jézus szeretetére hivatkozva követik el az aljas tetteiket  ... Elég volt.”

Mit fogalmaznál meg záró üzenetként az egyházi vezetők számára, akinek hatalmuk van, hogy segítsenek végre az áldozatokon?

„Az áldozatokon sem segít a hallgatás, csak az, ha napvilágra kerül minden, ami eddig rejtve volt. Ha beszélünk róla, ha nem az áldozat felelősségét keressük, hanem elismerjük a sebzettség jogosságát. Az elkövetőket pedig nem mentegetniük kellene, hanem felvállalva a cselekmény súlyosságát felmenteni a papi szolgálat alól.”