Divat. Annyira drámai, annyira cool és annyira földtől elrugaszkodott, hogy szinte abszurd ötletnek tűnik józan ésszel rátekinteni erre a minden érzékszervünket leigázó iparágra. Pedig, ha a felszínt megkapargatva a homlokzat mögé tekintünk, minden olyan profán elem megtalálható benne, mint bármely más iparágban. Kőkemény gazdasági folyamatok, társadalmi identitás és bizony a politika is megbújik a mesés látszat mögött. Bonifert Rita írása

Pataki Ági népszerű manöken a Halászbástyán 1971-ben (Fortepan)

Fontos látni, hogy a divat a kultúra szerves részeként képes az értékek szimbolikus megjelenítésére, tehát szinte észrevétlenül határozza meg az adott korban az egyének ízlésvilágát, értékrendszerét, ideális nő-férfi képét. Ezek alapján nem meglepetés, hogy a divat oly sokszor kerül politikai vezetők látóterébe. A hazai, egyelőre nem túlságosan szárnyaló divatipar is hol távolodott, hol közeledett a mindenkori hatalomhoz. Most ennek a viszonynak a jelentősebb momentumait szeretném feleleveníteni.

 1984. A József körúton (Fortepan)

Kezdésnek ugorjunk vissza hetven évet, ahhoz a történelmi pillanathoz, amikor országunk jelentős mértékben és megállíthatatlanul elkezdett vörösbe borulni. A kommunisták serénykedése leginkább az ipart érintően volt intenzív, még specifikusabban a hadi és nehézipar fejlesztése volt a szocialista tennivalók élén. A kezdeti évek pánikhangulata, egy lehetséges következő háború okán kezdett alábbhagyni, így az állampártnak lett ideje az elhanyagolt könnyűipar alá tartozó divatiparra is.

1953. Budapest (Fortepan)

A legvidámabb barakk munkásainak ruházati ellátása lett az ipar feladata szolid és a „szocialista jóízlésnek” megfelelő ruhadarabokkal. Csak semmi burzsoá feltűnősködés, hivalkodás, az „államosított divat” fő elve a szolid puritanizmus lett, aminek következtében az „urizáló divatozás” elvetendőnek számított a szocialista társadalomban.

  1954. Tipikus szabásvonalak a Rákosi érából (Fortepan)

A szocialista állampárt rohamtempóban igyekezett egyenlősíteni és kollektivizálni a magyar társadalmat, az osztálykülönbségek külsődleges jegyeit a központilag tervezett és legyártott konfekció darabok mosták el. A lódenkabát és a micisapka a munkásháztartások és az értelmiségi családok ruhatárának egyaránt kötelező elemévé vált. 

 Az 50’-es évek nem a különcködés korszaka volt öltözködés szempontjából Magyarországon (Fortepan)

Az 50’-es évek munkásosztályt központba emelő ideológiájának értelmében a divat nem csak az „egyenlőbbek” kiváltsága volt, hanem a divatról szóló előadások és ruhabemutatók közönsége sok esetben tényleg a gyári munkásság volt a külön nekik szervezett rendezvényeken.

 1953. Divatbemutató (Fortepan)

A divat szimbolikus értékek kifejezésére való alkalmasságát a Párt külföldön és belföldön igyekezett a saját javára kihasználni. Ez viszont okozott némi zavart az ideológia egységében. Míg a határokon belül a társadalmi osztályok egyenlőségét hirdették és az emberek nagyjából egyformán rossz minőségű konfekcióban jártak, addig a pártelit asszonyai, az egyenlőbbek a nyugati ruhák szocialista verzióját szabatták magukra a Rotschild-szalonban.

 1970. Rotschild Klára híres szalonja a Váci utcában (Fortepan)

A hazai divatipar külföldi orientációja már az 50’-es évek kemény diktatúrájában elkezdődött. Fontos volt a kapcsolódás mind gazdasági (valutahiány csökkentése), mind pedig szimbolikus szempontból (szakmai kiállítások). Az első divatipari kapcsolatok jellemzően a szocialista blokk országaival alakultak: a túltermelés eredményeként felgyülemlett konfekció darabokat a KGST országokba exportálták. Továbbá évenként összesereglettek a szocialista államok szakemberei információt és tapasztalatot cserélni a divatot illetően.

A későbbiekben, amikor a nagyon erős szovjet kontroll enyhült, a divatiparban újra élénkült az érdeklődés a fejlettebb nyugati országokban zajló szakmai események után. Már az 1958-as világkiállításon igyekeztek jó képet kialakítani a magyar divatszakmáról (és magáról a szocialista Magyarországról) Brüsszelben, ahol Vámosi Magda és Rotschild Klára ruhái arattak szakmai sikereket, illetve gyakran vettek részt magyar divattervezők és manökenek olyan nyugati szakmai vásárokon, mint például a Lipcsei vásár.

 1970. Magyar manökenek Norvégiában (Fortepan)

A magyar divatszalonok híres tervezői pedig akár szezononként is kijuthattak állami támogatással nyugati divatbemutatókra, ellesni a párizsi vagy londoni divatházak népszerű szabásvonalait, kedvelt alapanyagait a hazai vásárlók nagy örömére.

Tehát a szocialista pártvezetés számára a divat egyfajta legitimáló ágazattá vált a nyugati országok felé, mindazon erkölcsi aggályok ellenére, amit a Párt támasztott a vasfüggönyön túli világgal szemben. Ez a magyarázat a fogyasztás és a nyugati divatkörutak állami támogatására, hiszen a divatozás jelensége alapvetően nem nagyon illett bele a szocialista, puritán „dolgozó nő” és családanya ideálképébe, amit a hazai divaton keresztül próbáltak propagálni a Nők Lapjában vagy az Ez a divatban.

 Manökenek Budapesten, 1970 (Fortepan)

Bár az elmondható, hogy sikere volt egy-egy ruhamodellnek a határokon túl is, az igazság az, hogy a magyar gazdaság nem lett volna képes megfelelő színvonalon teljesíteni az esetleges rendeléseket. Tehát a külföldi szereplések mind csak kirakatnak kellettek. A magyar divatipar propagandája volt csupán, hiszen tömeges mennyiség előállítása a bemutatott ruhamodellekből sokkal felkészültebb ipart kívánt volna mind technikailag, mind gazdaságilag. A szocialista magyar divat külföldi (leginkább nyugati) sikere az államszocialista politikai berendezkedést igyekezett legitimálni a kapitalista közönség számára. Érdekes látni az egészen hasonló divatipari folyamatokat, törekvéseket alig harminc év elteltével egy teljesen más gazdasági-politikai berendezkedésben...

A posztban szereplő képek forrása: Fortepan