Felszabadító gondolatok hitről, spiritualitásról, társadalomról. Nyitottan, merészen, kritikusan.

Felszabtér

Hogyan hallgattatják el a vallási abúzus túlélőit és miért mentik fel az elkövetőket?

1. rész

2020. július 08. - Tokai Zsófi

A vallási abúzus alapvetően hasonlóan működik, mint a „hétköznapi” bántalmazás. Az eltérés azzal a fordulattal kezdődik, amikor a vallási hittételeket, a szent szövegeket, vagy az intézményesített gyakorlatokat és hagyományokat használják fel arra, hogy eltüntessék az elkövetők által okozott erőszakot valamint elhallgattassák az áldozatokat. Ebben a két részes cikksorozatban ezeket a módszereket fogom bővebben kifejteni, előtte viszont, most az első részben összefoglalom azokat a társadalmi okokat, amelyek megágyaznak a vallásos (és spirituális) visszaéléseknek. Tokai Zsófia írása

june_kim_michelle_cho_opiom_gallery_1008.jpg

Fotó: June Kim és Michelle Cho

A vallási abúzus specifikussága

A vallási abúzus[1] abból a szempontból is specifikusabb a hétköznapi bántalmazásnál, mert az elkövetők egyfajta dupla hatalmi visszaélést követnek el: először visszaélnek egy világi hatalmi pozícióval, másodszor pedig visszaélnek egy úgynevezett szakrális hatalommal. A szakrális hatalom abban merül ki, amikor a papokra és a gurukra az Isten, vagy egyfajta felsőbb entitás és/vagy tudás képviselőjeként tekintenek, ezért a szavuk még inkább az abszolút kinyilatkoztatásként van elkönyvelve, a nemet mondás legitimitása még inkább megkérdőjeleződik egy vallási tekintélyszeméllyel szemben. Minél több tekintélynek és privilégiumnak örvend az elkövető, vagyis minél magasabb hatalmi pozíciót tölt be, továbbá ha minél inkább egy ember köré összpontosul a hatalom egy struktúrán belül, akkor annál nehezebb lesz észrevenni az abúzust, annál rejtettebben fog megjelenni a hatalommal való visszaélés.

A vallási abúzusról egy kiemelkedő tévhit kering a köztudatban. Eszerint a nézet szerint a vallási visszaélés csak a keresztény vallásban és azon belül is kifejezetten a katolikus egyházban történhet meg. Gondolok itt az általampedofil pap mítoszának nevezett jelenségre, amellyel nem a papok szexuális visszaéléseit akarom elbagatellizállni, hanem arra a tévhitre akarom felhívni a figyelmet, mely szerint a vallási abúzust csak a kereszténység és a homoszexualitás kontextusában lehet értelmezni, miközben a vallási abúzus okai ennél sokkal mélyebbre nyúlnak vissza. Meglátásom szerint az abúzus gyökereit az intézmény(ek) struktúrájában kell kutatni, történetesen egy olyan rendszerben, amely ugyanúgy épül fel, mint ahogyan a társadalom összes többi intézménye: egy olyan hierarchiában szerveződik, amelyben a legtöbb hatalmi pozíciót férfiak birtokolják és formálják a saját képükre.

Hogy miért nem a cölibátus az egyedüli oka a szexuális abúzusoknak, erre most egy példát említenék: azokat a vallási tekintélyszemélyeket  ún. rinpochékat, gurukat és lámákat , akik mentesek a kötelező cölibátusi fogadalom alól, vagyis szabadon házasodhatnak, mégis rendre követnek el szexuális és egyéb visszaéléseket, kifejezetten női tanítványok ellen (lásd bővebben itt és itt). Az abúzusok mögött meghúzódó valódi ok nem más, mint maga a patriarchátus. 

Hogyan tükrözik a vallási rendszerek a nők társadalmi alárendeltségét?

Minden vallásból alapvetően valamilyen módon ki voltak (vannak) tiltva a nők, illetve a vallási gyakorlatok, valamint a kanonizált szövegek is mind férfinézőpontból kerültek kifejezésre. Rita Gross feminista buddhológus által először használt androcentrizmus (férfiközpontúság) kifejezés ezt a jelenséget hivatott definiálni. A Frauhammer Krisztina[2] által idézett Gross kritika szerint a homo religiosus vagyis a vallásos ember fogalma alatt kizárólag a férfit értették, tehát a nők ki voltak zárva a vallásos tapasztalatok, illetve a vallási rendszerek és gyakorlatok definiálásából. Azokat az elenyésző számú nőket, akiket a kánon valamilyen formában mégis megemlít (például Hildegard von Bingen vagy Szűz Mária) nem tekintem kritikus tömegnek, mivel maguk is kivételek voltak, ezért nem reprezentálták a nők többségét, továbbá nem adnak számot a nők csoportjának társadalmi elnyomottságáról.  

A vallási struktúra sajátossága, hogy a nemek alá-fölé rendelt társadalmi viszonyrendszerét is magáévá tette. Mit értek ezalatt pontosabban? A vallásokban megjelenő hierarchikus rendszert általában úgy láttatják a vallási vezetők, mintha a hierarchia maga az isteni kinyilatkoztatásból levezethető megkérdőjelezhetetlen alapigazság lenne. Ezáltal a hierarchia tetején lévők is úgy vannak prezentálva, mintha tévedhetetlennek lennének, mivel ezek az autoriter személyek a vallási rendszerek szerint vagy az Istent képviselik  aki rajtuk keresztül szól a hívőkhöz , vagy egy megvilágosodott, reinkarnálódott szentként vagy bódhiszattvaként tekintenek rájuk, aki már túl van a hétköznapi „egó” béklyóin és egy olyan absztrakt igazság birtokában van, amely a hívők számára egy elérni kívánt idealisztikus állapotot jelöl. Azzal a mozzanattal, hogy ezekre a vallási vezetőkre egy megvilágosodott vagy mindentudó bölcsként tekintenek (persze első lépésként magát a vezetőt kell így láttatni, amely kinyilatkoztatásra kerül a vallási gyakorlatok, valamint a szent szövegek szintjén), szinte lehetetlenné válik a kritikus gondolkodás gyakorlása. Ezt a megkérdőjelezhetetlen hatalmi pozíciót ráadásul olyan gyakorlatok is biztosítják, mint például a buddhizmusban is megjelenő guru-tanítvány viszony, amelyben a tanítvány teljes elköteleződéssel és bizalommal tartozik a guru felé. 

Azzal sem mondok újat, hogy ezeket a hatalmi pozíciókat rendre férfiak töltik be. Ennek az okait a nemek társadalmilag beágyazott hierarchikus viszonyrendszerében kereshetjük, pontosabban abban, hogy a nők, mint társadalmi csoport évezredekig jogfosztottként létezett a társadalomban. A férfiak és a nők között feszülő hatalmi aszimmetria nem tűnt el a szavazati jog kiharcolásával, mivel a női nem elnyomása olyan szinten a struktúra része, hogy a társadalom minden egyes intézményének és gyakorlatának szerves részét képezi, tehát a vallási intézmények is tükrözik, illetve magukévá tették ezt a nemi hierarchiát.

Ebben a hatalmi viszonyban a férfiuralmat[3] természetesnek állítják be, idealizált, egymást kiegészítő férfi-női szerepekről beszélnek, miközben ezek a nemi szerepek és ideológiák, mind egy alá-fölérendelt viszonyban kerülnek meghatározásra. Ez a fajta hatalmi aszimmetria  amelyben férfi a mindentudás, a határozottság, a keménység és az ész hordozójaként van jelölve, míg a nő a gyengédség, a gondoskodás, az érzelmek és az alárendelődés hordozójaként , megágyaz a hatalmi visszaélésnek.

Mary Daly, radikális feminista a God the Father című könyvében foglalja össze azt, hogyan projektálódnak ki a „patriarchális apa” attribútumai a keresztény istenképbe. Az omnipotens, a tekintélyt parancsoló, a büntető, a végtelen tudással rendelkező bölcs férfi Isten nem valamiféle véletlenségből kifolyólag hordoz ilyen tulajdonságokat. Az emberi értékek és erkölcsök női és férfi értékekre való kettészakítottsága egyszerre jelöli azt, hogy minden, ami feminin jelleget hordoz magában, az alacsonyabb rendűnek számít a férfias értékekhez képest. Ahogyan fentebb említettem ez a nemi hierarchia nem csak a kereszténység sajátossága, például a buddhizmusban is megjelennek azok az objektívnek mondott emberi értékek, amelyek igazából maszkulin tulajdonságokat hordoznak magukban és alapjaiban meghatározzák ennek a vallási intézménynek is a struktúráját. 

Grace Schireson, zen tanító által említett Chang-fu vagyis a hős és kemény tanítvány ideáltípusa úgy rögzíti a buddhista gyakorló értékeit, aki akkor számít „jó tanítványnak”, ha gyengeséget nem mutat, "kősziklaként” viselkedik a nehéz időkben is, továbbá nem rendelődik alá úgy, mint egy nő. Ezek az objektívnek mondott buddhista tanítványt jellemző attribútumok, valójában nagyon is értékterheltek, mégpedig tükrözik az aktuális gender-rendet, azaz a társadalmi nemeknek az éppen aktuális konstrukcióját (amiről tudni lehet, hogy ezek az értékek koronként és kultúraként változnak), amelyben mégis mindig a maszkulinitás lesz a dominanciára törekvő kategóriaként jelölve, vagyis a férfi-nő relációban mindig a nő lesz az alárendelt.  

A tagadás, mint kollektív társadalmi gyakorlat

Az erőszak eltüntetése és tagadása olyan mélyen gyökerezik társadalmi gyakorlatban és ezáltal a kollektív pszichében, hogy erre elég példának felhozni Sigmund Freud felfedezését, amikor is rájött arra, hogy a hisztériás nők tünetei gyerekkori szexuális bántalmazásból eredeztethetőek (amelyről írt is egy tanulmányt), de eredményeit hitetlenkedés, rosszallás és kigúnyolás fogadta, amitől Freud meg is rettent majd visszavonta az egész elméletét, és a valóságban megtörtént rendszerszintű gyerekkori szexuális visszaéléseket gyermeki fantáziáknak (tehát hazugságoknak) kiáltotta ki.

A tagadás mindig is az elkövetők első számú önvédelmi fegyvere volt. Nem tudni olyan erőszak elkövetőről, aki egy az egyben beismerte volna a bántalmazó viselkedését. Az elkövetők mentegetéséhez még az egyik legnagyszerűbb eszköz a vallással való védekezés. Erre a legjobb aktuális példa, amikor kiskorúakról készült pornográf képek miatt bíróság elé került Kaleta Gábor volt perui nagykövetet azzal védi az ügyvédje, hogy egy "mélyen vallásos emberről van szó, aki rendszeresen gyakorolja a hitét”. Itt szemtanúi lehetünk egy olyan kulturális axióma felhasználásának, miszerint aki vallásos, az kizárólag csak jóember lehet. Gondoljunk csak bele abba, hogy milyen elfogult módon vélekedhetnek egy olyan személyről, aki nem csak vallásos, hanem ráadásul egy karizmatikus vallási vezető is. Ezért történik meg az, hogy egy vallási abúzus túlélő sokszor csak több évtized után meri elmondani azt, hogy mit követtek el ellene. Ha minél több hatalommal rendelkező tekintélyszeméllyel áll szemben az áldozat, annál inkább fog félni attól (jogosan), hogy nem fognak neki hinni, hiszen a társadalomban elterjedt mítosz szerint az áldozatok azok, akik hazudnak és kitalálják a bántalmazást és az elkövetők valójában ártatlanok, vagy ha mégis elkövettek valamit, az a legjobb, ha megbocsátunk nekik (lehetőleg minél gyorsabban) hiszen ők is "csak" emberek, akik hibákat követnek el. Folytatása következik. 

A következő héten megjelenő második részben lesz szó arról bővebben, hogyan és miért használnak fel különböző vallási tanításokat – mint például a megbocsátást vagy a karma tanát – az áldozatok elhallgattatására és az elkövetők felmentésére. 

A cikk írója Tokai Zsófia, az ELTE TÁTK társadalmi nemek tanulmánya MA szakos hallgatója, BA tanulmányait a Buddhista Főiskolán fejezte be vallás- és filozófiatörténeti specializáción.

[1] a vallási és spirituális abúzus a bántalmazó módszereket tekintve alapvetően ugyanaz, ám a spirituális abúzus inkább azt a jelenséget definiálja, amikor olyan közösségekben is megjelenik a szakrális hatalommal való visszaélés, amelyek nem tartják magukat valamelyik intézményesített világvalláshoz tartozónak, mégis egyfajta spirituális hitet gyakorolnak, és mindig van egy karizmatikus vezetőjük. Ezek legtöbbször valamiféle New Age-es spirituális közösségek. 

[2] Frauhammer Krisztina (2015): Nő, Gender, Vallás, Spiritualitás. Új utak a kutatásban: gender szempontok a vallásantropológiában és a teológiában. TNTeF 5.1. 83-96.

[3] Pierre Bourdieu szociológus által használt fogalmat alkalmazom a szövegben. 

A bejegyzés trackback címe:

https://felszabter.blog.hu/api/trackback/id/tr1415987572

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása