Felszabadító gondolatok hitről, spiritualitásról, társadalomról. Nyitottan, merészen, kritikusan.

Felszabtér

Kihívás – A Biblia értelmezési lehetőségeiről

2019. október 16. - LaszloGalambos

A keresztény ember számára a Biblia inspirációt jelent. Sokszor imával kérjük, hogy a Szentlélek nyissa ki a szemeinket, hogy megláthassuk a sorokban Isten üzenetét. A bibliai szövegeket folyamatosan aktualizáljuk, még akkor is, ha állandó, isteni kijelentésként tekintünk is rájuk. Tamási Rebeka írása

A rendszeres Bibliaolvasás során egyrészt a történeteket, imákat a saját életünkre, aktuális problémáinkra és kérdéseinkre próbáljuk vonatkoztatni, másrészt a teológiai, régészeti, nyelvészeti, történeti ismeretek bővülése miatt

egyre több „háttértudás” is a rendelkezésünkre áll. Ez utóbbi sokszor évszázados (félre)értelmezéseket változtat meg. Ezeken néha nevetünk egy jót (mint Mózes szarvain – régi félrefordítás a „dicsőség” helyett[1]), máskor próbára teszi a hitünket (amikor az adott bibliai „igazságon” alapuló társadalmi normák lesznek megkérdőjelezve, patriarchális társadalom, homoszexualitás kérdése).

Természetesen nem lehet egy egész könyvtárat kiolvasni, mielőtt az ember felütné a Bibliát. Még ha el is ismerjük a kiegészítő ismeretek fontosságát, hit nélkül olvasva a szöveg csak érdekes olvasmány, de nem kinyilatkoztatás.

„Szűz” olvasat azonban nincs. Hiába választja el valaki tudatosan a szöveget és a mögötte lévő tudományos ismereteket, hogy őt csak a Szentlélek vezesse az olvasás során: a saját élete és a kultúra, amiben él, észrevétlenül határozza meg, hogy mit hogyan lát bele a szövegbe.

www_desiringgod_org.jpg

Tovább

Házas férfiak pappá szentelése, a nők szerepének előmozdítása az egyházban, környezetvédelem és klímaválság

Megkezdődött az amazóniai püspöki szinódus a Vatikánban

Megkezdődött a Vatikánban az amazóniai püspöki szinódus, melynek fő témái: házas férfiak pappá szentelése, a nők szerepének előmozdítása az egyházban, környezetvédelem és klímaválság.

A három hétig tartó vatikáni megbeszélésen a pápa jelenlétében folynak a kongregációs ülések, melynek fő témái a következők: az egyház vállalja föl a társadalmi és természeti kihívásokat, gondoskodjon a hívek szentségi ellátásáról, akár az állandó diakónusok számának növelésével, akár házas férfiak pappá szentelése révén.

mate.jpeg

Kép: Vatican Media

Tovább

Gyónás és feloldozás

Phanie Comingson mentálhigiénés műhelyéből 1.

"És nem tudtam egyszerűen csak elmosolyodni és annyit mondani, [...] és azóta is, ha eszembe jut, mindig bőgök belül [...] mindig rácsodálkozom, mennyivel bölcsebb férfi ő, mint én voltam az ő korában." Szerkesztőnk, Bartha István lírai írása.

apammal1.jpg

Gyónás

Előjönnek nosztalgikus érzések. Július van. Nyár van. És a régi nyaralások emléke. A társalgó a tóparti táborban. Apám kollégáinak, barátainak a hangja, az unásig ismételt viccek, a nevetések, a sok felszínes jópofizás, ami így utólag mégis olyan meleg és meghitt. Ahogy előkerült reggel a pálinkás üveg, és körbejárt egy kis pohárral, mintha valami szertartás lenne. 

Süt a nap, reggel van, és az az érzésem, mintha nyaralnék. Hiszen ez a heti pihenő napom. Az a jó és felszabadult érzés hat át, hogy ma nem kell semmit sem csinálnom, csak amihez kedvem van. Akár bambulhatok is egész nap, fröccsözhetek, fekhetek, olvashatok, beszélgethetek, vagy csak úgy magamban gondolkodhatok. 

Ma persze mégsem leszek egészen tétlen, mert tízkor hívnak telefonon egy ügyben, aztán egy rövid személyes megbeszélésem is lesz valakivel a sarki presszóban, és kora délután egy konkrét tárgyalás, de megszoktam, hogy nekem ilyen egy laza nap.

Elvégre ára van annak, hogy az ember annyit keres, hogy meg tudjon belőle élni. 

Kedvesem reggel elment a szomszéd városba a húgához. Este nem volt semmi kedvem előkészíteni a mai dokumentációt, viszont viszonylag korán lefeküdtem, így kialudtam magam. És reggel az volt az első dolgom, hogy megcsináltam őket, majd még le kell pecsételni, aláírni, amit kell laminálni, amit kell spirálozni. 

Egy másik dolog is motoszkál bennem. Ez már régebben előjött. A tea. Egyszer régen, amikor még együtt volt a család, és első feleségemmel közepesen boldogan és elégedetten éltünk egy légtérben. Az előző munkahelyemen dolgoztam egy másik városban. 

A konyhában történt. Ültem az asztalnál, és egy sört ittam. Illetve inkább küzdöttem vele. Hiába, hogy üveges, hiába, hogy pohárba töltöttem, valahogy nem esett jól. A ma már felnőtt fiam akkor kicsi volt. Ő is ült az asztalnál, a másik oldalon a gyerekszékben. Nyakában kendőcske, és talán tejes kávé volt előtte. Nézett engem, és megkérdezte: „Apa finom a tea?” 

És akkor is, meg azóta is ha eszembe jut, mindig rám jön a bőghetnék. Egy kicsi és ártatlan lélek kérdése,

aki látja, hogy valami sárga folyadék van az apja előtt, ami az ő ismeretei szerint csak tea lehet. És én meg ittam a sört, és tudtam, hogy ez valami olyan, ami egy kicsit bűnösen felnőttes dolog, sőt, sok esetben nem kicsit bűnös. Mint ahogy az én esetemben mindenképpen. Annyiban egészen biztosan, hogy a gyereknek nem szabad ilyet innia. 

És ittam a keserű és kissé langyos sört, és nem is esett annyira jól, és valójában egy hígított citromos tea, amit gyerekkoromban a tóparti táborban adtak reggelire, az is jobban esett volna talán akkor és ott, és tele voltam skrupulusokkal, elvekkel, félelmekkel.

Mintha valami gonosz gép tartaná fogva az összes testrészemet de még a gondolataimat is. 

És nem tudtam egyszerűen csak elmosolyodni és annyit mondani, hogy igen, drága kicsi fiam, finom a tea. Hanem ott bömböltek bennem az otromba gondolatok, hogy

de hisz ez nem is tea!” „Nem oszthatnám meg veled, fiam, és igazából ez most kivételesen nem is esik olyan jól, pedig amúgy én felnőtt vagyok, és szoktam sört inni, és az nem is olyan nagy baj, hiszen ez egy viszonylag alacsony alkohol tartalmú, ugyanakkor üdítő, szomjoltó, frissítő ital, erre van kitalálva!” 

De most semmi nem jön össze, pedig nem bánt senki, itt ülünk a konyhában, és ahelyett, hogy egyszerűen csak szeretnélek, ezeken a faszságokon jár a hülye beteg agyam, hogy ez nem is tea, és sörnek sem igazán jó, már csak a hőmérséklete miatt sem, meg némi csalódást okozott ez a márka, de lehet, hogy csak most érzem keserűnek valamiért, meg mert egyedül vagyok, pedig a sör az egy közösségi ital, és a sörözés egy közösségi műfaj, de most már csak azért sem esik jól, mert erőltetem itt magamba ahelyett, hogy kiönteném a picsába, és gyorsan készítenék egy citromos teát, amivel akár meg is kínálhatnálak, és akkor máris nem lennék egyedül, meg te sem, sőt egyformát innánk, és te is meg tudnád állapítani, hogy finom-e.”

És azóta is, ha eszembe jut, mindig bőgök belül, és úgy érzem, hogy visszahozhatatlanul elbasztam valamit. És ilyen pillanatok vannak még bőséggel az emlékeim közt. És most ez a két emlék össze is kapcsolódik annyiban, hogy a tóparti táborban mindig volt egy ilyen híg szar tea a reggelihez meg a vacsorához, és zsíros, kajaízű műanyag bögréből ittuk, de a teának magától is kajaíze volt, mert egy nagy fazékban forralták hozzá a vizet, ami egy kicsit mindig zsíros maradt a mosogatás ellenére, és az ital tetején is ott úszott a kibaszott zsír. De mégis valahogy nagyon szerettem ezt a híg cukros, citrompótlós izét. 

Később, az egyetemi koleszban is volt ilyen. Ott menhely dzsúsznak hívtuk. És olyan jólesett, amikor este hazamentünk kocsmázásból, és ott volt a már kihűlt menhely dzsúsz a nagy fazékban, és ittunk belőle. Vagy ettünk is hozzá valamit, ha volt. Volt, aki simán hozzányúlt mások kajájához – kolbászhoz, sajthoz, felvágotthoz – a hűtőben. Én ilyesmire azért nem vetemedtem. De szinte mindig volt egy szelet zsíros vagy vajas kenyér a teához. Ez a tea összeköt sok mindent. 

Annyira szeretném visszaforgatni az időt oda, ahol a kicsi fiam megkérdezte tőlem ezt, hogy „apa, finom a tea?” és akkor felállnék, odamennék hozzá, ölembe venném, megölelném,

megpuszilgatnám az arcát és a fejecskéjét, és beszippantanám azt a semmihez nem hasonlítható és semmivel nem pótolható illatot. És azt válaszolnám, hogy igen drága kisfiam, nagyon finom a tea, kérsz te is? És töltenék a kis két fülű műanyag kutyás poharába ilyen előre elkészített cukros, citromos teát, és miután megkóstolta, és ő is azt mondja, hogy finom, akkor piszéznénk egyet az orrunkkal, és már kéredzkedne is le az ölemből, hogy mehessen játszani a testvéreivel és a kis autóival.

Szeretnék mindent jóvá tenni. Bassza meg, lehetséges valahogy? 

Feloldozás

Amikor sörözünk, vagy koktélozunk a fiammal, nagyon sokféléről szoktunk beszélgetni, mégpedig nagyon őszintén.

Mindig rácsodálkozom, mennyivel bölcsebb férfi ő, mint én voltam az ő korában. Pedig neki nemhogy diplomája nincs, de le sem érettségizett.

Talán a válás körüli hercehurca az összes testvére közül őt viselte meg legjobban. Kiskamaszként érte ez a sok szar, amit mi, nagyszerű felnőttek a nyakába zuttyantottunk. 

Voltak fájdalmas időszakok kettőnk kapcsolatában, sőt évek is, de ha most találkozom vele, szinte mindig nagyon jól tudunk egymással szót érteni. Őszinte tisztelettel tekintek rá.

Hiszen amióta apám meghalt, és előtte a vele való kapcsolatom is kisimult, ezért nagy hálával és békével tudok rá gondolni, ugyan kit tisztelhetnék az élők közül, mint a fiamat. 

Többször előfordult már, hogy egy szabadabban eltölthető délelőttöm gyümölcseként vittem neki valamit a munkahelyére. Rántott zöldségeket, vagy egy épp akkor kitalált rafinált fűszerezésű ragut, levest, sőt egyszer még smoothie-t is. Csodás érzés, hogy minden ízlett neki. Egyszer még talán teázunk is. 

***

A fenti gondolatokat Phanie Comingson jegyezte le egy távoli földrészen élő, bűntudattal terhelt értelmiségivel való beszélgetés során. A közléshez az alany név nélkül hozzájárult.

_____

Kép címe: Apámmal

Heti Küng - Az egyházi szexuális vétségek elkendőzéséről

Gondolatok Hans Küng teológustól

Nem hallgatható el, hogy a klerikusok rovására írható szexuális vétségek elkendőzésének világszerte kialakult rendszerét az 1981 és 2005 között Joseph Ratzinger irányítása alatt álló római Hittani Kongregáció működtette: az eseteket már II. János Pál idején itt tartották nyilván, szigorú titoktartási kötelezettség terhe mellett. Ratzinger még 2011. május 18-án is ünnepélyes levelet küldött minden püspöknek a súlyos vétségekről (Epistula de delictis gravioribus). Ebben kijelentette, hogy a visszaélés valamennyi esete „secretum pontificium” (a pápának fenntartott titok), amelynek megszegése szigorú egyházi büntetést vonhat maga után.[1]

www_patheos_com.jpg

Fotó: www.patheos.com

[1] A halálosan beteg egyház. Blätter für deutsche und internationale Politik, 2011. szeptember. Mérleg Online, 2013. 02. 06. https://www.merleg-digest.eu/a-halalosan-beteg-egyhaz/

Perintfalvi Rita teológus: „Az egyháznak nem a hírnevével, hanem az okozott szenvedések orvoslásával kellene foglalkoznia”

A Felszabtér közösség az egyházon belüli szexuális erőszakot elszenvedett áldozatok oldalán áll. Ez következik felszabadítás teológiai alapelveinkben, ami arra kötelez minket, hogy soha ne a hatalmasok, a tettesek, az áldozatokat elnémítók pártján álljunk, hanem hogy éppen velük szemben emeljük a szavunkat! Ne türjünk el semmiféle igazságtalanságot és kimondjuk, hogy az egyházon belül elkövetett szexuális erőszak égbekiáltó bűn! Az áldozatok mellett való kiállást különösen is fontos etikai kötelezégünknek tekintjük mindaddig, ameddig egyházainkban nem indul meg a tisztulás ezen a téren is. Ezért szemlézzük a Felszabtér blog főszerkesztőjével, Dr. Perintfalvi Ritával készült interjút, amelyet a Nők Lapja Cafe-nak és Bendl Vera újságírónak adott. Kérjük, gondolkodjatok együtt velünk és bátorítsátok az áldozatokat, hogy keressenek meg minket, ha szükségük van egy meghallgató és értő szívre! Írjatok nekünk a felszabaditobeszelgetesek@gmail.com címre!

Az egyre népszerűbb teológus a menekültválság idején lett ismert egy Facebook-poszttal, majd később a meleg keresztények ügyéhez csatlakozott. Perintfalvi Rita most is a megalázottak mellett áll ki: csoportos beszélgetést szervez azoknak, akiket egyházi keretek között abuzáltak.

Te egy dzsungelharcosnak tűnsz a Magyar Katolikus Egyházban. Mindig olyan ügyekben emeled fel a hangod, amelyekhez belülről látszólag kevés támogatást kapsz.

Ez egy jó kifejezés, de hozzátartozik, hogy míg én Magyarországon intézményi szinten eléggé a partvonalon vagyok, addig Ausztriában teológiából doktoráltam, és most a grazi egyetemen tanítok. Korábban Bécsben tanítottam, vagyis kint szépen épülő tudományos pályám van. A kétlakiság egyébként nagyon hasznos is, hiszen emiatt világosan érzem a két kultúra közötti különbséget és a lemaradásunkat egyházi kérdésekben. Amit én idehaza képviselek, és ami itthon sokak számára túlságosan újszerű és merész, abban nyugaton már semmi rendkívüli nincs. Ott például már húsz éve, sőt tulajdonképpen a hatvanas, hetvenes évektől kezdődően kirobbantak a szexuális visszaélésekkel kapcsolatos ügyek

Hogy lehet, hogy ez még mindig tabukérdés?

A lényeg ilyenkor az, hogy a társadalom egésze hogyan gondolkodik az erőszakról, ez határozza meg, hogy az egyház mennyire érzékenyen reagál a felmerülő ügyekre. Németországban például nem csinálhatnák meg azt, amit Magyarországon, hogy a püspöki kar konferenciájának elnöke, Veres András azt mondja, összesen tizenegy-néhány szexuális visszaélésről tud az egyházban, de ezeket sem ismeri személyesen, majd ezt a választ a társadalom és a hívek nagy része elfogadja. Pedig köztük vannak azok a szülők, akiknek biztosan nem mindegy, hogy a gyereküket milyen papok kezébe adják.

rita1.jpg

Fotó: NLC, Hernád Géza

Tovább

Egy túlélő vallomása, akit a papja évekig használt, hogy kielégítse a vágyait

A Felszabtér blog egyik fontos missziója, hogy megmutassa azok arcát és történeteit, akik egyházon belül elkövetett szexuális erőszak áldozataivá lettek. Sok hívő, de sokan, még a papok küzöl is, el sem hiszik, hogy ilyen borzalmas dolgok valóban megtörténtek. Ezért tartjuk fontosnak, hogy ezeken az írásokon keresztül azok is láthassák az áldozatok arcát, azok is meghallják végre az áldozatok hangját, akik felelősek mindezért és akiknek át kell alakítaniuk a súlyosan bűnös struktúrákat azért, hogy mindez soha ne fordulhasson elő többé senkivel. Ezt az írást egy áldozat írta mintegy évtizeddel a súlyos traumák után. Csak erős idegzetűeknek ajánljuk!

Ülök a földön és nézegetem az újonnan vett színezőket. Igazándiból semmi kedvem "rajzolni", meg fáradt is vagyok, belül csak egy nagy ürességet érzek (vagy épp nem érzek?), nincs sok kifejeznivalóm... Azt hiszem... De azért fogom a kis fekete fedeles füzetemet és nekilátok. Semmiféle terápiás célzattal, csak hogy kipróbáljam, mit is vettem.


A kezem szinte különálló életét él, én már csak mintha külső szemlélője lennék a dolgoknak. Jönnek a megszokott színek...fekete, vörös, bordó, egy kis szürke... Eltelik 2-3 perc és ijedten nézek a papírra. Fogalmam sincs, hogy került pont ez a "kép" oda. Persze, én rajzoltam, én húztam a vonalakat, de nem értem, miért pont úgy, miért pont azt, miért pont oda... Megijedek, nagyon. Szörnyű szembesülni önmagammal. Mert, ha én rajzoltam, akkor köze kell, hogy legyen hozzám, ahhoz, ahogy épp érzek, amit épp megélek. És ezt látni szörnyű... Egy hatalmas káoszt látok megjelenni. A fájdalom, a szomorúság, a kilátástalanság, a tehetetlenség, a megkötöttség káosza. Sebek, amik azt érzem, nem bírnak, nem tudnak begyógyulni. Sebek, amik állandóan feltépődnek, mikor azt látom, hogy ugyanolyan tehetetlen vagyok, mint akkor... Hogy ugyanúgy egy kis semmi vagyok, egy rongy vagyok a nagy hatalommal szemben. Kiszolgáltatott, megölt rongy, egy darab hús a sok közül.

tu_le_lo_2.jpeg


Ahogy nézem a képet, megrémít, hogy "még mindig" ilyen erős, ilyen elő a fájdalom a lelkemben?! "Még mindig"...hirtelen elszégyellem magam. Hallom az ismerősök állandóan felbukkanó kérdését: "És még mindig olyan rossz? Még mindig nem jobb?" Hát, nem! Szeretném, hogy jobb legyen, számomra se ideális naponta öngyilkos gondolatokkal küzdeni, de nem megy ez határidőre. Bárcsak menne, bárcsak... Fájnak az ilyen kérdések, még ha próbálom is racionalizálni és elhitetni magammal, hogy csak értem aggódnak. Nehezen megy, nagyon nehezen. A belső hangok, hogy már jobban kéne lennem, minden az én hibám, biztosan rosszul csinálok valamit, túl kéne már lépnem, sokkal erősebbek a rációnál.


Vér és mocsok mindenütt. Mindent beborít és mindent átjár. Mintha minden egyes sejtembe beleivódott volna ez a soha le nem mosható szenny. Menekülni akarok, de nincs hova. Egyedül vagyok ebben a vak sötétségben. Kiáltanék, de nem látom értelmét. Minek? Miért? Hisz úgyse hallják meg, úgyse értik meg. Hisz úgyis én vagyok a hibás...

 

tu_le_lo_4.jpg

Fotó: A túlélő rajza arról, amit most érez a trauma kapcsán. Majdnem egy évtized telt el!

 

Isten (szócikk) - Részlet Phanie Comingson kislexikonából

Isten: Az a kitalált személy, akinek a hívei szerint általa teremtett világban kell helyet szorítani a mindig változó természettudományok aktuális hézagaiban. Szereti a teremtményeit, ezért néha erdőtüzet vagy vonatszerencsétlenséget okoz, hogy el ne feledkezzenek róla. A háborúk, járványok és földrengések az ő kivételes kegyelmének az eszközei sokak igazságra vezérlésében. Magyarországon speciális jellemzője, hogy 1989-ig az MSZMP képviselte az ő akaratát, majd 1990-től az MDF, az FKGP és a KDNP, 1994-től egyre inkább a MIÉP is, és 2002-től egyértelműen csak a ***esz. Egyáltalán nincs humorérzéke, viszont szereti a komolyzenét és a róla írt verseket. Globálisan a legfőbb problémája a homoszexualitás és a maszturbáció.

istenszem.png

Fotó: Graham Telford (gumicukor.hu)

Ferenc pápa óva int a szexuális erkölcs túlhangsúlyozásától

Ferenc pápa: „Túlságosan a szexualitásra összpontosítunk és nem fektetünk hangsúlyt a társadalmi igazságtalanságokra. Az Egyháznak ebben a vonatkozásban gyökeres megtérésre van szüksége".

A Civiltá Cattolica katolikus hírportál napvilágra hozta Ferenc pápa mozambiki és madagaszkári jezsuitákkal folytatott beszélgetését. Ferenc pápa mozambiki útja során szeptember 5-én találkozott 24 (húsz mozambiki, három zimbabwei és egy portugál) jezsuitával.

mozam.jpg

Fotó: www.civiltacattolica-ib.com

Tovább

Ki tilthatja be a szeretetet? Senki!

Kik voltak a francia munkáspapok?

Atyám, ideadná a villáskulcskészletet?” “Pierre atya, itt a csempevágó, a vakolókanalat meg a simítólécet meg adom mindjárt”. El tudunk képzelni ilyen párbeszédeket? A francia munkáspapok otthagyták a paplakok világát, hogy megéljék a cselekvő szeretetet a dolgozók között. Még ha ezt meg is akarták tiltani nekik. Milyen az a hit, amely akkor is viszi a szegények keresztjét, amikor ezt meg akarják tiltani?

build-builder-carry-585419.jpg

Az egyházközség társadalmi munkájának egyszerre kell [...]
a közösség tanúságtételének lenni, egy testté lennie Isten
szeretetével és a könyörület parancsával, 
valamint
elveszítenie egyedül hősködő karakterét
"
(Levél Marseille püspökéhez, Jean Delay-hez)

Lehet a hit (újra) felforgató? 

Milyen a kritikai spiritualitás? Az közismert, hogy a hitnek fontos szerepe lehet abban, hogy kihívja a status quo-t. 

A hit képes volt mozgósítani az embereket, hogy ellenálljanak a rasszizmusnak Dél-Afrikában. A felforgató hit ott volt a sztálinizmust és az államkapitalizmust elutasító lengyel Szolidaritásban. De jól dokumentált az a vita, amely felveti, hogy a hit sokszor segít elaltatni az emberben a jogos felháborodást.

Azt a jogos felháborodást, amivel lerázhatja magáról az őt hátrányosan érintő dolgokat.

Kimberly J. Lau szerint ráadásul vannak olyan spirituális gyakorlatok, amelyek utat nyitnak az áruvá válásnak. Általuk a piaci viszonyok betörnek az élet lelkiségi területeire is. Ennek a kritikának az az alapja, hogy az emberi viszonyokhoz, ha áruk módján viszonyulunk, az károsítja ezeket a kapcsolatokat. Beleértve a magunkkal való viszonyt is. Például, ha a spirituális tapasztalatokról úgy gondolkodunk mint árucikkekről. 

Ahelyett, hogy segítenének megkérdőjelezni a körülöttünk levő rendszert. 

A francia munkáspapok 1943 és 1954 között beléptek a gyárakba, hogy ugyanazt a fizikai munkát végezzék, mint az ott dolgozók. Ez a missziójuk szerves része volt. A kezdeményezés XI. Piusz pápa alatt indult, aki eredetileg azt szerette volna, ha a hit az élet minden részét átitassa. Ezért támogatta azokat a kezdeményezéseket, amelyek a dolgozói tömegek számára is újra el kívánták vinni a kereszténység üzenetét. Ez a mozgalom azonban ennél többet kívánt tenni.

Azok a papok, akik jelentkeztek erre a feladatra olyan ipari környékekre mentek, ahol az Egyházra úgy tekintettek, mint, aki megfeledkezett róluk, sőt, aki támogatja azt a rendszert, amely kizsákmányolja őket. A papok kis csapatokban/brigádokban (équipe) verődtek, hogy közösségi lakhatással egymást is támogassák és közösen tudjanak gondolkodni erről a kreatív feladatról. 

1941 és 1954 között több mint 100 szeminarista győzte meg elöljáróit, hogy hadd dolgozhasson valamilyen gyárlétesítményben. Mindenhol jelen voltak: vasöntödékben, repülőgép- és autóipari létesítményekben, textilgyárakban és kikötőkben. Egy beszámoló szerint az elefántcsont toronyból kiszabadult fiatal papok megtapasztalták, hogy milyen

a rutin, a fizikai fájdalom, fáradtság, unalom és elkeseredés rabszolgájának” lenni. 

Míg sokukat bizalmatlansággal fogadták, sokuk pont szolidaritással és bajtársiassággal találták szembe magukat az ipari létesítményekben. Ez egy olyan gyakorlat (praxis) felé sodorta őket, amellyel meghozták az ún. elsődleges döntést a szegények mellett. Elkezdték segíteni harcukat a különböző egyenlőtlenségekkel szemben. Sőt: sok pap szakszervezeti tisztséget is kezdett vállalni. Egészen odáig, hogy függetlenített szakszervezetisként országos érdekvédelmi munkát végeztek. Beszédeket mondtak, részt vettek a sztrájkokban, közösségeket szerveztek. Az egyházi és az érdekvédelmi erőforrások találkozását jól mutatja az az eset, amikor 200 rendőr elől menekülő munkásnak nyújtottak menedéket egy templomi kriptában.

A radikalizálódás egy másik példáját nyújtja Arnal visszaemlékezése:

“Kezdetben fel voltak készülve rá, hogy a létesítmény előtt átlépjenek a tiltakozók láncán, és menjenek dolgozni, ahogy szoktak” A gyár kapujában azonban, ahogy találkoztak a sztrájkolók sorával, megálltak és elgondolkoztak azon, hogy miért is nem sztrájkolnak ők is. A következő napon már velük együtt folytatódott a sztrájk.

Ezekkel az akciókkal kiléptek abból a keretből, ahogy a papokat hagyományosan elképzelték. Lemondtak arról, hogy olyan papok legyenek, akik ugyan szegénységi fogadalmat tesznek, mégis kényelmes életet tudhatnak magukénak. A papi szegénység nem önmagában jelentett értéket számukra, hanem egy felszabadító attitűdöt vettek magukra, és kiálltak az elnyomottakért.

1949 után azonban fokozódtak a rosszallások a misszióval kapcsolatban. 1951-ben egyre inkább újra püspökökhöz kötötték a munkáspapokat, akik engedelmességet vártak el tőlük. Két évre rá lemondatták a Franciaországi misszió vezetőit, a szemináriumot pedig bezáratták. 1954-re püspöki körlevelek tiltották el őket mindenféle politikai, szakszervezeti tevékenységtől, fizikai munkájukat pedig 3 órára korlátozták. A mozgalmat letörő intézkedésekre a munkáspapok a következő kommünikét bocsátották ki:

“az egyházi hatóságok által a munkáspapokra erőszakolt feltételek [...] annyit jelentenek, hogy meg akarják tiltani azt a küzdelmet, melyet bajtársaikkal való szolidaritásukban vívnak”

Az egyház ellentámadása megtörte a mozgalmat. Kétharmaduk meghajtotta fejét a püspököknek és elhagyta a gyárakat  a maradék azonban megtartotta állását vállalva a következményeket. Az ellentámadás megtörte, de el nem pusztította a mozgalmat. Olyannyira, hogy a francia püspökök később a pápának is ellenálltak, aki végül egy az egyben el akarta nyomni a mozgalmat. Egészen 1963-ig kellett várni, amíg teljes mértékben visszatérhettek munkahelyeikre. A 90-es évekre pedig már ismét 2000 munkáspap folytatta misszióját és küzdelmeit Franciaországban.

Ez a francia kísérlet megihlette azokat a dél-amerikai irányzatokat, melyekből később a felszabadítás teológiája sarjadt. Hasonlóan a munkáspapokhoz, a perui Gutierrez atya is azt kezdte sürgetni, hogy a keresztény teológia fogalmazza újra magát. Találja meg azokat az utakat, melyekkel felveheti a harcot az egyenlőtlenséggel és a szegénység kiváltó okaival.

A munkáspapok példája azonban nem csak a papságnak jelenthet példát. Példájukon meditálva minden hívő elgondolkodhat, hogy mit jelent számára a hit mint cselekvő szeretet. Valami olyat jelent, aminek semmi köze nincs a társadalmi folyamatokhoz és azoktól teljesen külön áll? Valami olyat jelent, ami segít fenntartani a társadalmat, úgy, ahogy az működik, hisz egyenlőtlenségek mindig voltak és lesznek is? Vagy esetleg valami olyasmit jelent, ami elveszítheti az egyedül hősködő adakozó szerepét? Amivel esetleg napjainkban is megélhetik az ószövetségi próféta szavait:

“Nyisd ki a szádat és dönts igazságosan, szerezz érvényt a szegény s elnyomott igazának”.

 

Fotó: Pexels

Idézet forrása: Jacques Loew: Journal d'une mission ouvrière 1941-1959

Szerző: Fehér T. Dániel, pszichológus; klinikai és mentálhigiéniai gyermek- és ifjúsági szakpszichológus jelölt. Érdeklődési területe a szociális klinikai pszichológia és a közösségi-kritikai pszichológiák.

Gördülő rendszerváltás - Bozóki András könyvbemutatójáról

Az elmúlt héten a Kossuth Klubban mutatták be Bozóki András új könyvét, mely a Gördülő rendszerváltás: Az értelmiség politikai szerepe Magyarországon, 1977-1994 címet viseli és a L’Harmattan kiadásában jelent meg. A politológus könyvének és témájának bemutatását Rainer M. János és Csunderlik Péter történészek opponenciája követte.

Bozóki azon élcelődött, hogy beszélgetőtársaival együtt mindhárman ellenzéki témát választottak kutatási területként, a tárgyalt könyv sem kapott most állami támogatást. Az értelmiségszociológia kezdte érdekelni szociológushallgatóként a 80-as években, amikor Konrád és Szelényi nevét is csak félve merték kimondani.

Lehet-e már történettudományi módszerekkel vizsgálni a rendszerváltást? – fogalmazódott meg a kérdés, ezért is kérte fel történész kollégáit beszélgetőpartnernek, illetve a jelenkor történetírása kötheti össze a történészeket és a politológusokat.

Bozóki szerint alapvetően nem történettudományi munkáról van szó, módszertani pluralizmus jellemzi, mely az értelmiség rendszerváltó szerepére világít rá.

bozoki_konyv.jpg

Tovább