Amikor nap, mint nap megtalál egy-egy hasonló kérdés: „Te tényleg ismersz normális papokat?” „Te tényleg találkoztál már olyan hívővel, aki nem bigott?”, „És mit szólt a családja a válásához, ők ilyen nagyon keresztények, nem?”.
Vagy a másik oldalról olyanok érkeznek kisírt szemmel, akik a családban kapnak ilyesféle kérdéseket: „Mikor akarsz már férjhez menni, mind az öt testvérednek már több gyereke van?”, „Mit fog ehhez szólni Mihály atya?”, „A mi közösségünkben ez nem szokás, mit fognak gondolni az emberek?”, „Gyerek? Össze se vagytok házasodva!” „Elvált nő?” , „Férfi?”, „Zsidó?”, „Ateista?”, „Külföldi?”, „Liberális?”, „Nem akar gyereket?”.
És sorolhatnánk. Gyakran a legtökéletesebb keresztény családok mérgezik meg a családtagok identitásának legmélyén oly régóta titokban meghúzódó evangéliumi szabadság és párbeszéd felszínre kerülését. Ha eljutnak egyáltalán ennek vágyáig. A másik lehetőség, hogy a családi keresztény fundamentalizmus mélyebben gyökerezik annál a lélekben, hogy egyáltalán valaha felszínre jöhetne egy-egy, ezt a mesterségesen fenntartott infantilis állapotot felülíró kérdés. A vallási fundamentalizmus igazi melegágya a békésnek és tökéletesnek látszó keresztény családi fészek. Ahol a kifelé kommunikált legmélyebb konfliktus, hogy ki porszívózzon szombaton, vagy ki vigye ki a szemetet. És amit egy-egy imádságban feldolgozva, mindig lesz, aki majd magára vállal. Csodálatos.
Legmélyebb sérüléseink szinte mindig a családhoz vezetnek vissza. Az anya, az apa a legbiztonságosabb közeget adja a gyerek fejlődésének. De mi van akkor, ha a vallási korlátoltság pont azt akadályozza meg, ami a biztonságos, otthonos közeget jelenti? A szülők feltétel nélküli szeretetét, a gyermek jogos stabilitás-tudatát? Helyette a szégyenérzet és bűntudat táptalaját adva a tudás- és szeretetszomjas gyereknek, akinek joga van a szeretethez, a tudáshoz, a biztonsághoz, az elfogadáshoz. És pont azok, akiktől ezt meg kellene kapnia azt mondják: mindez rossz. Az egy életre elkísérő kognitív disszonancia kialakulása nem is olyan ritka, mint gondolnánk. Nagyon fontos lenne erről nyíltan beszélni. Sokszor azt tapasztaljuk, hogy azok a lelkipásztorok, akik erre felhívhatnák a figyelmet, gyakran nem is értik, miről van szó.
A gyerekkori egyházi abúzus egy sajátos formájáról. Amikor a gyermek sem a szüleitől, sem az egyházi közösségtől nem kap segítséget. A közösség gyakran ki is szolgálja ezt a gyakorlatot: „Olyan szépen nevelik ezeket a gyerekeket”.
Évekkel ezelőtt egy katolikus iskolában tanítva a legszótlanabb fájdalmakat azoknál a gyerekeknél tapasztaltam, akik minden erővel fenn akarták tartani annak látszatát, hogy „ők egy jó keresztény családból” jönnek, ahol ugye nem lehetnek problémák (leszámítva az imával orvosolható „ki porszívózzon” – konfliktust), tehát nekik sincs problémájuk. Sok pszichoszomatikus megbetegedés előzte meg azt az időt, amíg egy-egy gyerek segítséget mert kérni, vagy még rosszabb, nem találtuk meg a rést, ahol a gyógyítás beférkőzhet a „tökéletesség” falai közé.
Egy filmet szeretnék bemutatni, ami a maga eltúlzott eszközeivel tűpontosan erről szól. Egy kislány felnőtté válását mutatja be egy olyan közegben, ahol a felnőttség minden összetevője bűnnek számít. Az önálló vélemény, a tekintély megkérdőjelezése utáni szabad döntés a tekintély ellen vagy mellett, ahol a saját utak, értelmezések keresése már a saját utakkal való találkozás tilalmában kimerül.
Mielőtt azon kapnánk magunkat, hogy arra gondolunk, „ez nem is a katolikus (református, evangélikus stb) egyház”, vegyük figyelembe, hogy a műalkotás egy metafora, hosszabb boncolgatás nélkül fogadjuk el: de. Illetve, ha azon a kerülőúton találjuk magunkat, hogy ez nem az egyház, hanem a szülők felelőssége, akkor jusson eszünkbe, hogy milyen pasztorális feladatokat rejt még magában az, hogy képzett, pszichológiában jártas lelkipásztorok álljanak közösségek élén, meghatározva egy-egy család éppen beteges vagy egészséges közegét, ahol a vallási nevelés beteges vagy egészséges egyházi közösséget ajánl a gyerekek számára. Megkockáztatom: ez ugyanaz a kérdés, hogy boldog vagy frusztrált életet kínálnak számukra.
Nehéz lenne úgy írni a filmről, hogy a „poént” ne lőjük le. Vajon mi lehet a vége egy filmnek Keresztút címmel, amelyben a főszereplő és Krisztus közötti párhuzam az első fejezettől kezdve egyértelmű? Katartikus hatása nem a kiszámíthatatlanságban, vagy a csattanóban rejlik.
Statikus világ ábrázolása statikus kamerahasználattal, egyszerű eszközökkel teszi elénk a látványt. Ez egyrészt a véleményalkotási feladatunk magárahagyottságát erősíti, másrészt olykor annyira érezteti a levegő és mozgás nélküli teret, hogy menekülni támad kedvünk. Kevés mozgás, többnyire csak a szereplők beszéde és mimikája viszi előbbre a történetet. A vacsorajelenetnek például több szempontból is résztvevői vagyunk; gyakorlatilag a perspektíva is azt sugallja, hogy egy asztalközösségben vagyunk a szereplőkkel, és ez csak növeli fájdalmas tehetetlenségérzetünket. Az utolsó vacsora közösségét idézi elő közreműködésünkkel, annak minden szakrális és hétköznapi velejárójával. Mariát ekkor alázzák meg legjobban.
Egy, a katolikus egyház egységétől elszakadt Szent X. Pius Papi Testvériség közösséghez tartozozó bigott család személyiségromboló ideológiája rajzolódik ki előttük. A film azonban nem egy adott ideológiáról szól, hanem mindarról, ami tönkreteheti egy gyerek fejődését, életét. Merev, mindenféle változást elutasító közegben élni és felnőtté válni lehetetlen. Maria a felnőttkor küszöbén egy torzult, előregyártott válaszokkal teli közegben teszi fel a 14 évesek átlagos kérdéseit. A film igazi konfliktusai egy hétköznapi, de gigantikus problémává, mi több, bűnné torzult eseményen keresztül mutatkoznak meg: Mariát egy iskolatársa, Christian kórusba hívja, ahol Bach mellett bizony gospelt és soult is énekelnek. A kislány azt hazudja, hogy egy barátnője meghívására menne, mert egy fiúval kapcsolatba lépni talán még a sátáni gospel és soul ritmusok éneklésénél is nagyobb véteknek számít a családban.
Maria igazi keresztje az anyjával való beteg kapcsolat. Az anya, aki a legmerevebben tarja és tartatja be a vallási gyökerű törvényeket, már a családon belüli erőszak fogalmát meríti ki a mindennapos megalázásokkal, korlátozásokkal. Az anya a felnőtt, mégis a filmben többször elhangzik, hogy Maria Bernadette-et, a francia babysittert csodálja, és éppen a felnőttsége és érettsége miatt. Bernadette lesz Maria bérmaanyja. Ez szabad választás a felnőtté válási rítus részeként, szemben a biológiai anyával való korlátozó, elnyomó kapcsolattal. Az anya-archetípus még két módon jelenik meg a filmben: Maria anyaként gondozza néma és a szülei részéről elhanyagolt kisöccsét. És anyaként jelenik meg Szűz Mária is. Amikor Maria haldoklik, és biztonságra, (anyai) gyöngédségre vágyik, Bernadette kezét fogva, mintegy biztosítva magnak ezt a minimumot a földön s majd a túlvilágon is, könyörgőn kérdezi a francia lánytól: és ugye ott lesz a halál után Jézus anyja is.
A bérmálás szentségét a felnőtté válás küszöbén szolgáltatja ki a egyház a tudatos, reflektáltan vállalt vallási meggyőződés megpecsételéseként – szemben a kisgyermekkori keresztséggel. Maria életében mind a civil, mind a vallási értelemben vett felnőttség halálra van ítélve. A bérmálási szertartás alatt veszíti el öntudatát. Valódi ön-tudata pedig soha nem is fejlődhetett ki szabadon. A rendező ránk bízza az ítéletalkotást, a fundamentalista, egyértelmű válaszok és döntéssablonok helyett a nézői szabadságra apellálva. De valljuk be, véleményünket azért nem nehéz megalkotni, a filmnek van egy-két pontja, ahol nemre, vallásra, korra és politikai felfogásra való tekintet nélkül mindenki behúzna egyet a mamának.
Véleményakotásunkat megsegíti pszichológiai érzékenységünk is. Csoda dolgában sem nehéz belátnunk, hogy az autizmus jeleit mutató kisfiú igenis elhanyagolt, megfélemlített, és amikor napokig nem szól hozzá anyaként funkcionáló testvére – mert éppen a kórházban haldoklik – nem csoda, hogy keresi, hangosan kiált érte, utána. De néma segítségért kiáltása végig jelen van a filmben, szimbolizálva a elnyomott vélemény- és szólás-szabadságot. Így sem időben, sem térben nem érezzük átütőnek, természetfelettinek a csodát, azon túl, hogy erkölcsi érzékünket is bántja a Maria áldozatának anyai interpretáció szerinti legitimizálása. Az anya ugyanis a koporsóválasztás közben boldog, önelégült extázisban várja a csoda szerepének egyházjogi kanonizációját Maria boldoggá avatásának ügyében. Szabad ordítani.
A filmben szereplők közül az önazonos, valódi keresztények egytől egyig idegenek, a szó szoros és átvitt értelmében is, külföldiek (Bernadette, a francia babysitter, a muzulmán orvos, aki felismeri, hogy Maria erőszakos befolyás alatt áll). És ez a már bibliai toposz sem idegen nekünk, a messziről jött idegen a zárt, ítélkező, kirekesztő, megbélyegző kultúrában általában istenkáromlás és a ifjúság megrontása miatt lesz kultúraidegen Szókratésztól napjainkig.
Az áldozat kérdése már nehezebb. Maria áldozat-szerepe több síkon is értelmezhető. Nagyon jól lehet látni az áldozat két fő, elkülöníthető jelentését: áldozattá válni és áldozatot hozni. Míg az első egy passzív, elszenvedő állapot, ahol mindig van egy tettes, egy agresszor, aki áldozattá tesz, általában az áldozat beleegyezése, szabad együttműködése nélkül, addig a másik, az áldozatot hozni egy aktív, önkéntes, szabad cselekvés valamiért, valakiért. Maria 1. Áldozata a családjának és áldozata egy fanatikus vallási szemléletnek 2. Áldozatot vállal, egy rosszul értelmezett vallási szemlélet miatt. Az önként vállalt áldozat legalábbis kérdéses egy ilyen közegben.
A fejünkben ott motoszkál a Hullámtörés Bessének ugyancsak sokféleképpen értelmezhető áldozata és az azt követő csoda. Mindkét film olyasmit sugall, mintha az áldozattá vált, vagy inkább áldozattá tett szereplő determinált áldozata is az önként és szabadon felajánlott áldozat természete szerint működne. A kérdés, hogy ez az áldozathozatal mennyire lehet szabad, önkéntes egy ilyen közegben. És ha nem az, beteljesítheti-e feladatát? Vagy éppen ezért szállhat fel az Úr elé? Nincs egyértelmű válasz. Szerencsére. A film legidegesítőbb mondatai az „Alles in Ordnung”-ok. Hát nagyon nincs rendben semmi. Szerencsére. Vagy hála érte Istennek.
Keresztút
Kreuzweg, színes, feliratos, német-francia filmdráma, 107 perc, 2014
rendező: Dietrich Brüggemann, forgatókönyvíró: Anna Brüggemann, Dietrich Brüggemann, operatőr: Alexander Sass, szereplők: Lea van Acken (Maria), Franziska Weisz (anya), Michael Kamp (apa), Anna Brüggemann (doktornő), Hanns Zischler (temetkezési vállalkozó), Florian Stetter (Weber atya)
Szerző: Moldován Szilvia
Filozófia-magyar szakos tanár, vallásfilozófus, az MTÖE tagja. Interkulturális és vallásközi dialógust kutatott Németországban 2007-2012 között. Az identitás-kérdések az interkulturális teológiában témával kötődik a felszabadításteológiai hagyományhoz. Két gyermek édesanyja, férje Moldován Márton klasszikafilológus, filmrestaurátor.
