Én teológus vagyok – még akkor is, ha sokan ezt csak idézőjelben képesek leírni rólam – és mint ilyentől kötelezően azt várják el az emberek, hogy higgyen Istenben. No igen, fura is lenne, ha nem ezt várnák. Persze, hogy ki az az Isten, akiben hinni kell és mi is az a hit valójában, arról legtöbbször fogalmuk sincsen azoknak, akik ezekkel az elvárásokkal jönnek. Én pedig gyakran elmélkedem arról, hogy vajon veszélyes-e a hit? Tud-e rombolóvá válni a vallásosság akár személyes, akár társadalmi szinten? S vajon, mi lehet ennek az ellenszere? Mi a különbség a misztikus és a fundamentalista vallásosság között? --- Perintfalvi Rita írása.

Amikor az ember megtapasztal valamit az isteniből, akkor gyorsan úgy gondolja, hogy megtért és hívővé vált. Ez az érzés az első nagy lelkesedések idején - ami akár évekig is eltarthat - olyan vak buzgósággal tölti el a legtöbb embert, hogy könnyen úgy gondolja, hogy ő bizony különb mindenkinél. Őt az Isten megszólította, kiválasztotta és ez igazolja különleges és felsőbbrendű voltát. Így születik meg a vallásosság gőgje.

Ennek a következménye személyes szinten egy fekete és fehér normavilág létrehozása, ami a jó és a rossz, az isteni és a sátáni dualizmusára épül. Így jelenik meg aztán az emberi szívben a szeretet, elfogadás és megértés helyett a kirekesztés, megbélyegzés és az ítélkezés. Hiszen a rosszat és a sátánit el kell vetni ahhoz, hogy a "világosság és ne a sötétség" gyermekei lehessünk. A hitnek ez a kezdeti éretlen és elvakult buzgósága néha fonák módon éppen a gyűlölködés kapujává válik. Társadalmi szinten a következmény még súlyosabb: érzéketlenség, közömbösség, önfelmentés és önigazolás, hogy miért is nem kell tennem semmit a bajbajutottakért, a nélkülözőkért, az elnyomottakért. Miért is van jogom utálni azt, aki nem hisz az én Istenemben vagy azt, aki nem úgy él, ahogy szerintem helyes.

Ehhez a mentalitáshoz passzol jól nagyon az a mondás, hogy „Ha fejbe akarsz vágni valakit a Bibliával, akkor előbb be kell csuknod!” Vagyis, sokan vannak, akik a Bibliát olvasgatják otthon nagy buzgósággal és benne találnak olyan részleteket, amikről úgy gondolják, hogy ezek szent harcba hívják őt, pl. a melegek ellen, akkor szinte értelmet nyer a létezésük. Létezésük értelmévé válik ez a harc, a maga összes agressziójával, indulatával együtt. Erre egy példa, a múlt héten beszélgettem egy szarajevói teológusnővel, aki részt vett az ottani LMBT parádén és elmesélte, hogy voltak ott papok, papi reverendába öltözve, kezükben kereszttel és ezzel a kereszttel verték a békésen felvonuló melegeket. Hmmm... Ez a kép nekünk persze nagyon hihetetlen és valószerűtlen, de mégis a valóság része. Szerintem ezen a ponton kezdődik a vallási fanatizmus. Amikor a vallásom biz. tételeit, amikor a Biblia – a szent szövegek -  biz. szavait úgy olvasom, hogy abban feljogosítást találok az agresszióra, a gyűlöletre, hiszen én vagyok az igaz és ők pedig a megátalkodott gonosz. Sötét középkori dualizmus! Ilyesmivel idehaza még nem találkoztam, de azzal viszont gyakran, hogy pl. a homoszexualitásról szóló ún. „párbeszédes estéken” a lelkészek spirituálisan abuzálják, mintegy (re)traumatizálják a jelen levő melegeket, mégpedig a saját igazságuk szent harca nevében. Sokszor indulatuk hátterében az ún. internaizált homofóbia áll. Vagyis ők maguk is homoszexuális orientációval rendelkezek, de nem képesek ezzel szembe nézni, nem képesek ezt személyiségükbe integrálni. Így létrejön a tudatukban egyfajta hasadás, ami állandó frusztráció forrása. Ez a feszültség motiválja aztán őket arra, hogy folyton ezzel a témával foglalkozzanak, szinte már eszelősként, beleragadva ebbe a belső konfliktusba. Fájdalmas...