Tusványos elgondolkodtatott minket! A Felszabtér szerkesztői csapata keresztény emberekből áll, ezért is üt nagyon szíven minket az, amikor a „keresztény szabadságról”, a „keresztény kultúráról” úgy beszélnek politikusaink, egyházi vezetőink, mintha ezek harcba hívó, a más vallásokat, világnézeteket, kultúrákat megvető, pökhendi fennhéjázásra, spirituális gőgre okot adó kultúrharcos kifejezések lennének. Kezd elegünk lenni abból, hogy a politika instrumentalizálja a kereszténységet, kezd elegünk lenni abból, ahogy az egyházak inkább eladják a Mestert harminc ezüstért, csakhogy a hatalmukat megtartsák. De legfőképpen abból van elegünk, ahogy a szeretet vallása nevében egyre intenzívebben és egyre több társadalmi csoport ellen indul meg a gyűlölethadjárat! Ezért határoztuk el, hogy megszólalunk és elmondjuk, hogy szerintünk mi a „keresztény szabadság”, persze egyáltalán, ha van olyan.... 

Perintfalvi Rita: Keresztény szabadság és a prófétai szó

A „keresztény szabadság” számomra a prófétai szó szabadságát jelenti. Ez a prófétai szó olyan, mint a pusztába kiáltott szó. Látszólag nincsen semmi hatalma, kimegy az ember a pusztába és belekiáltja saját fájdalmas felismeréseit, hogy hátha egyszer, majd egy jobb korban, valahol visszhangra talál. Vele szemben azok, akiknek hatalmuk van szólni egyházainkban, azok többnyire hallgatnak. Tisztelet persze a kivételnek. De az egyházi vezetők, lelkészek, papok, teológusok, vallástudósok többsége egészen simulékonyan beleállt a trón és az oltár legújabb keletű „szentségtelen szövetségébe”. Ki félelemből, ki önérdekből, ki elvhűségből kollaborál, mindegy. Az egyház eladja magát, akárcsak Júdás a Mestert harminc ezüstért. Áruló. Ismerjük már.

Számomra az a követendő és egyedül hiteles minta, amiről Óscar Romero mártír érsek beszélt:

„Prófétai egyházként nem hallgathatunk ebben az igazságtalanná vált világban. Az egyháznak fel kell emelnie a szavát, még akkor is, ha ez egyesekben megbotránkozást kelt, akik a királyuk hangját jobban akarják tisztelni, mint Isten üzenetét”.

Nem, egyáltalán nincsen „keresztény szabadság” egy olyan országban, ahol rövid pórázon tartják az egyházakat és a legkisebb ellenállást szisztematikus megtorlás követi (pénzelvonás, hírnév -rombolás, intézmények munkájának ellehetetlenítése). Aminek következtében egyre több a megalkuvó, a Júdás. Nem éri meg most hősnek lenni, nem éri meg a Mesterhez hűnek lenni. Túl nagy az ára!

Csakhogy a keresztény szabadság mindig éppen a komfort zónán túlra vezet. Oda, ahova csak kevesen merészkednek, oda, ahol a pusztába kiáltott igazság árát készek megfizetni, bármi legyen is az! Akik úgy beszélnek, ahogy Romero, aki kifejtette barátjának Jon Sobrino-nak, hogy

„boldog lenne és büszkévé tenné, ha az egyházat is üldöznék. Mert ez mutatná meg, hogy ez valóban Jézus Krisztus igazi egyháza. Egy olyan országban ugyanis, ahol ilyen sok igazságtalanság történik a néppel szemben, nagyon rossz lenne, ha éppen az egyházat kímélnék meg. Mert ez azt mutatná, hogy az egyház a rossz oldalon és nem a nép oldalán áll.”

Lehet persze, hogy be lehet kebelezni a struktúrát, igen, az egyházi vezetőket meg lehet venni, sokakat, akik még érzik, hogy ami történik az nincsen rendjén, meg lehet félemlíteni. Igen, lehet. Nagy a nehézkedés ereje. A „keresztény kultúra” szerintem egy politikai kifejezés, a Kulturkampf része, ami mögött a hatalomnak egyetlen célja rejlik: instrumentalizálni az egyházakat. Az egyházak pedig sokszor nem is akarnak mást, mint visszaszerezni a modernitás kora után elveszett társadalmi presztízst és hatalmat. Ezért mennek bele ebbe a szövetségbe. A hatalmi státus quo fenntartásáról van szó, aminek semmi köze nincsen az evangéliumokhoz vagy az Isten Országát meghirdető rongyos Mesterhez.

Pedig „a világ minden pompája elmúlik, mind a hamis győzelmek. Csak a szeretet nem múlik el”. Azt látom és tapasztalom, hogy a keresztény szabadság ebben a nehéz történelmi pillanatban ott születik meg, ahol emberek képesek az összes embertársukhoz – még a melegekhez, még a menekültekhez, még a muszlimokhoz is, vagyis az összes politikai céltáblává tett embercsoporthoz – testvérként viszonyulni és velük osztozni. Sorsközösséget vállalni. És ez számukra boldogság! Boldogság, mert tudják, hogy a világnak ez a formája elmúlik. „De az öröm megmarad, hogy ezt a világot arra használtuk, hogy benne élve Isten Országába gyökerezzünk bele” (Romero). Az Isten Országa nem a „keresztény kultúra”, az Isten Országa nem a tételes, intézményes egyházak, az Isten Országa, az emberek szíve, akik valóban képesek szeretni és egymáshoz szolidárisak lenni. És bizony sokszor ők egyáltalán nem keresztények...

Galambos László: A szabadság nem keresztény

A szabadság nem keresztény vagy sem. A „keresztény” nem vonhat le a szabadság értékéből, legfeljebb hozzátehet, és sohasem irányulhat a totalitásra. Szabad a felelős és autonóm egyén lehet. A szabad és autonóm keresztény felelőssége pedig nemcsak magára, a másik emberre is irányul – különösképpen a kirekesztettre és a szükséget szenvedőre.

Fehér Tibor: Keresztény szabadság és a liberális demokrácia

TGM Luther-ig visszanyúló értelmezésével szemben Fricz udvarhű szövegmagyarázata szerint kérem nincs itt semmi látnivaló, oszoljanak kérem, itt pusztán csak arról van szó, hogy:

„a közép-európai keresztény szabadságmodell a legkevésbé sem kíván konfrontatív lenni, hanem meg kívánja őrizni a saját identitását, miközben megadja a jogot másoknak, hogy a saját identitásukat érvényesítsék”.

Ha viszont ezt jelenti a keresztény szabadság, akkor basszus, valahogy egészen véletlenül mégis sikerült kriminalizálniuk a hajléktalanságot, szűkíteni a más identitásúak tereit és nyilvánosságát ráadásul még a kisebbségeket is sikerült betámadni. Miközben amit fent leír az pont, hogy a liberális demokrácia szabadsága.

Viszont, ha leporoljuk Bibót, akkor lehet valami ebben a szóösszetételben, hogy „keresztény szabadság”. Mert Bibó azt írja egy helyütt: „az ókori rabszolgatartó »demokratizmus« soha keresztény közjátékok nélkül nem mehetett volna át a minden ember egyenlő emberi méltóságából kiinduló modern demokratizmusba”. Mert bemegy a képzeletbeli hurkatöltőbe az egyenlők és egyenlőbbek szabadságának világa. Ott belül átszűrődik olyan mondatokon mint pl. Krisztusban „nincs többé zsidó, sem görög, sem szolga, sem szabad, sem férfi, sem nő”, és kijön a végén a minden ember egyenlő emberi méltóságából kiinduló modern demokratizmus. Hoppá, ez megint a liberális demokrácia szabadsága.

Az pedig külön szép, hogy a keresztény szabadság bizonyos felekezetek értelmezésében pont arról szól, hogy egy földi uralkodónak sincs abszolút hatalma az ember lelkiismerete felett. Azaz a keresztény szabadság, mint kifejezés anno pont azt a hatalmat adta az ember kezébe, hogy adott esetben akár ne értsen egyet az uralkodójával. Sőt, hogy egyenesen megtagadhassa az engedelmességet. A reformációt (Bibóval részben rímelve) nem véletlenül hozzák kapcsolatba kisebb-nagyobb mértékben a modern szabadságjogok és a liberalizmus kialakulásával. Hmmmm, már megint a liberális demokráciánál járunk. Még a végén kiderül, hogy idén Tusványoson egy olyan kifejezés nyilatkoztatott ki nekünk, melynek nevében korábban emberek lázadtak fel olyan hatalmak ellen, melyek túlontúl átitatták az élet minden területét. De természetesen erre nálunk nyilván az ég világon semmi párhuzam nincs.

Jézsó Tamás: Keresztény szabadság és a találkozás az elnyomottakban, "bűnösökben" önmagammal

Keresztény szabadság: számomra annak a szabadsága, hogy mindenben és mindenkiben meglássuk önmagunkat és egy mélyebb szellemiséget - egészen különleges módon az elnyomottakban, az üldözöttekben, a leggyengébbekben, azokban, akiket bűnösökként határozunk meg.