Talán magától értetődő spirituális szempontból, hogy egy karanténhelyzet mire ad lehetőséget, ez pedig nem más, mint a befelé fordulás. Ez önmagában elég sok mindent jelent és talán elcsépelt frázisnak hangzik, de ha ki akarjuk használni ezt a helyzetet, buddhista szempontból ez tűnik kézenfekvőnek. Ezt kihasználhatjuk arra is, hogy csökkentsük a környezet által okozott stresszt, de azt is megfigyelhetjük, hogyan működik az elménk, ami nem csak buddhista szempontból hasznos, hanem általánosan fontos önismereti dolog. Ezt utána bármikor és bárhol tudjuk kamatoztatni, bármilyen tevékenységet is folytassunk, ráadásul hiszem és vallom, hogy mindannyiunknak hasonló mechanizmusok szerint működik az elméje, így egymáshoz is közel kerülhetünk. Talán ironikus, hogy az egymástól való ideiglenes eltávolodás fog hosszú távon közelebb hozni egymáshoz.
Sok embert hallottam úgy vélekedni, hogy nincs ideje rövidebb elvonulásokra sem, így számukra itt a lehetőség. Jack Kornfield még konkrét ütemtervet is ajánl hozzá (a cikket itt olvashatjátok. A cikk végén látható egy időbeosztás. Bár angol, az a pár szó könnyen lefordítható), de ha nem akarunk ennyire elköteleződni egy komolyabb elvonulás irányába, akkor a napnak csak egy szakaszban forduljunk valamilyen módszerrel a saját elménk felé, amennyi ideig jól esik.
Alapvetően szerintem mindegy melyik meditációs technikát alkalmazzuk, talán még a komplex vizualizációs gyakorlatok alatt is, ha szemfülesek vagyunk elkaphatjuk hogyan működik az elménk. A lényeg, hogy figyeljük meg, ahogyan a gondolataink elterelődtek a meditáció tárgyától, vagy a „nem meditáció” nem létező tárgyától. Itt az utóbbi kissé érthetetlen mondatrészben utaltam azokra a cselekvésekre, amit egyes buddhista hagyományok nem meditációnak hívnak, legalább is ennek fordítják. Ezeknek a lényege, hogy nem figyeljük a légzést, nem koncentrálunk egy pontra, nem nézünk, nem hallgatunk semmit, csak hagyjuk úgy működni a tudatot, ahogy van. Ez elég nehéz feladat, de a lényeg az, amit megfigyelhetünk, hogy a tudatunk ugrálni fog, ezért nevezi a hagyomány a zabolátlan elmét „őrült majom elmének”. Vagyis, ha van tárgya a meditációnak (légzés figyelés, vizualizáció, tárgyra való fókuszálás stb.), észrevesszük, hogy automatikusan a figyelmünk mindig elterelődik, illetve, ha a meditációnk tárgynélküli, akkor is ugyan ez történik. A lényeg szerintem mindegyikben az, hogy ezt észrevegyük, és bármilyen önostorozás nélkül, természetesen tereljük vissza a figyelmünket.
Hogy érthetővé tegyem a mondanivalóm, a példa kedvéért bemutatok egy általam kedvelt technikát. Ennek a neve „samatha” szanszkritul, vagy tibetiül „siné”, magyarul legtöbb helyen egyhegyű meditációként hivatkoznak rá. Ezt az elme lecsendesítésére ajánlják, de úgy gondolom kiválóan alkalmas a tudatunk megfigyelésére. Sok buddhista talán azt mondaná, hogy ha megfigyeljük samatha közben az elménket, az már vipasszaná, de ez tényleg lényegtelen most.
A gyakorlat lényege, hogy egyetlen pontba fókuszáljuk a figyelmünket, így mindenképp egy konkrét tárgya van a meditációnak, ami leggyakrabban a légzés. A klasszikus testtartás, az ún. 7 pontos testtartás. A legfontosabb, hogy egyenes háttal üljünk, és hogy kényelmesen megtartsuk, használjunk párnát, ha szükséges. A lábunk legyen behajlítva, ha hajlékonyak vagyunk hozzá ülhetünk lótuszülésben, de nem szükséges, elég, ha egyik lábunkat a másikon pihentetjük, amolyan „féllótusz” ülésben. Hagyományosan a kezek általában az ölben nyugszanak, tenyérrel felfelé. Bal kezünket (bár ez hagyomány függő) tegyük az ölünkbe és fektessük rá a jobbat, úgy, hogy a hüvelykujjaink összeérjenek. Ha ez nem kényelmes számunkra, pihentessük kezeinket a térdeinken. A vállunkat engedjük lazán le, a fejünket pedig enyhe szögbe döntsük előre, mintha 45 fokban néznénk a padlót. Persze több mód van a pozitúrára, így belinkeltem alább egy illusztrációt, de emellett ha szükséges széken is ülhetünk, arra figyeljünk, hogy a hátunk egyenes legyen és ahol feszül a testünk, ott lazítsunk rajta, nekem leggyakrabban a vállam szokott feszülni.
Kép forrása: thejoywithin.org
Számomra egy külső tárgyra való fókuszálás válik be a legjobban, a lényeg nekem, hogy apró legyen. Néha egy szőnyegen lévő folt is megteszi. A tekintetemet rajta tartom a tárgyon, és nem nézek el máshova, valamint megpróbálok semmit nem társítani a tárgyhoz, ezért jó, ha az nem vált ki lelkesedést vagy ellenszenvet. A szőnyeg foltja ezét tökéletes, de meditáltam már toll kupakon is, vagy apró fagyöngyön, illetve gyertyalángon, de ez számomra már túl romantikus ahhoz, hogy ne gondoljam túl a tapasztalat jelenség jelentését.
Hozzáteszem, hogy ez elég szubjektív, többen vannak, akik előnyben részesítenek számunkra kedves, így megnyugtató tárgyat, én a semlegesség híve vagyok, ezt ki kell tapasztalni. A nyitott szemel végzett meditáció is lehet valakinek könnyebbség, de tapasztalatom szerint több embernek könnyebb csukott szemmel. Ez természetesen nem függ semmilyen fejlettségi szinttől, csak egyéni beállítottságtól. Ha be kell csuknunk a szemünket, akkor meditálhatunk mentális képen is, de ekkor inkább a legalkalmasabb a légzés figyelése. Fontos, hogy itt nem kell befolyásolni a légzést, lelassítani, felgyorsítani, szakaszokra osztani (belégzés, benntartás, kifújás, szünet), hanem csak hagyni természetesen működni és figyelni. Természetesen a figyelem már változtathat a légzés milyenségén, ez ne zavarjon meg.
Alapvetően rugalmasan kell a meditációhoz hozzáállni, ha éppen nem megy, akkor nem megy, ha tudok figyelni figyelek, ha nem, nem, csak vegyük észre az elménk "mozgását". Ha változik a légzés mert megfigyeljük, akkor az van, ha nem akkor az. Ha valaki nagyon elmélyülne a lazaságban, akkor nézhet ki a fejéből, úgy, hogy nem figyel semmire, a tekintete pedig vagy fókuszál vagy nem. Gyakorlatilag ez is egy meditációs fajta egyébként (vagy pont egy „nem meditáció” fajta), csak könnyebben visznek el a gondolatok és nincs viszonyítási alapunk, ahova visszatérhetnénk, ezért nehezebben fenntartható állapot. Ezt inkább a következő fázisnak nevezném, mikor sikerült úgy lecsendesíteni az elménket, hogy már ne legyen szükségünk fókuszpontra.
Ekkor elengedhetjük azt, sőt, akadállyá is válhat és szükségszerűen elengedjük. Sokszor ez az állapot magától történik meg, mikor elengedjük a gyakorlatot, ellazítjuk a testünket és megpihenünk. Valójában sokak szerint ez a pont a lényeg, ezt érdemes fenntartani amíg lehet, vagy inkább hagyni magunkat ebben az állapotban, mert a fenntartás, mint motiváció, máris változást és mentális folyamatokat indít el, amiben amúgy is vagyunk minden nap.
A légzésfigyeléshez figyelhetjük az orrunkat, ahogy ki-be áramlik a levegő, vagy akár tovább is követhetjük a levegő útját, a tüdőbe, ahogy szétterjed. A lényeg, hogy legyen egy pont, ahova visszaterelhetjük az elménket, ha elkalandoztunk, így egy kisebb része a légzésfolyamatnak megfelelőbb lehet a fókusz megtartására. Néha, ha nagyon szétszort vagyok, kombinálom a leírtakat, vagyis a szememet egy külső tárgyon nyugtatom, közben pedig figyelem a légzésem. Emellett a légzés figyelésének fenntartásához segítség lehet, ha számoljuk a légzésciklust. Egy légzésciklus, vagy egy be és egy kilégzés egynek felel meg. Hagyományosan 21-ig szokás elszámolni, de nembaj, ha elsőre ez nem sikerül. Ha elakadunk, vagy a végéig értünk, akkor újra egytől induljunk el. Ha túl egyszerűnek tűnik, akkor a 108 is jöhet, de igaziból akármennyi.
Azt gondolom, ha végezzük ezeket, vagy hasonló gyakorlatokat, akkor valóban sokat tanulhatunk a tudat működéséről, egy idő után a való életben is figyelmesek lehetünk hol ment félre a kommunikáció egy vitánál, jobban rálátunk a hibáinkra, mivel az apró motivációink is kikristályosodnak. Én magamon a meditáció segítségével gyakrabban észreveszem, ha egy vitában már csak azért érvelek, hogy ne maradjak alul, vagy letagadok egy viselkedést, viselkedés mintát, mert az a kényelmesebb út. Ezek a hétköznapi kommunikáció szintjén észrevétlenül megnyilvánuló dolgaink. Ahogy átlátjuk a gondolat folyamot, ami folyamatosan zúg bennünk, úgy egyre nehezebb lesz elkerülni a szembenézést a viselkedésünkkel , egyre nehezebben csapja be az ember önmagát, és itt tényleg aprónak tűnő, mélyen gyökerező dolgokra gondolok.
Emellett kevésbé pánikolunk egy olyan helyzetben, mint most a koronavírus. Ha megtesszük a tőlünk telhető legtöbbet, utána elég könnyen belátható, hogy további aggodalomra nincs okunk. Egy meditációs technika által kialakított, nyugodt tudatállapot segíthet abban, hogy a kelleténél többet ne aggódjunk, és meglátjuk mennyivel gördülékenyebben mennek majd a dolgok, akár karanténban vagyunk, akár utána.
-Kovács Endre írása
Kovács Endre a Tan Kapuja Buddhista főiskolán szerezte meg BA diplomáját. Mesterfokú tanulmányait az ELTE Társadalomtudományi Karon folytatja kulturális antropológia szakon.
