A 777.hu oldalán jelent meg egy cikk ezzel a címmel, és arra reflektálva szeretném kifejteni a véleményemet a témáról, hiszen a keresztény feminizmus mint mozgalom és mint tudomány régóta létezik. Tamási Rebeka írása

Amikor Erasmus-ösztöndíjjal a mainzi egyetemre kerültem, vallástörténészként a teológiai karon kötöttem ki. Az órákon olyasmikről volt szó, hogy tekinthető-e vajon egy komoly focirajongás vallásnak, vagy, hogy hogyan lehet a menekültválságot (2015-ben voltunk) kontextuális-teológiai szempontból vizsgálni. Itt hallottam először a feminista teológiáról is. Egy magyar barátom ezen meg is ütközött, és a férfi-nő egyenjogúság nevében rögtön visszakérdezett:

És akkor van maszkulinista teológia is?

Nos, a feminista teológia egyik alaptétele: eddig csak az volt.

Fotó: www.futurechurchnews.org

Férfiak írták a teológiát, és sok olyan téma, amire nekik férfiként nem volt rálátásuk, vagy nem voltak érintettek benne, kimaradt a teológiai munkákból. Az általunk sokat forgatott Bibliát is férfiak írták, a szövegeket férfiak válogatták, és férfiak magyarázták. Ezzel egyensúlyvesztés következett be, amit csak a 19-20. században kezdtek el érzékelni a nők – ebben nem kis szerepe volt a feminista mozgalmaknak. A keresztény egyházakban a hívek többsége nő, ugyanakkor vezető, döntéshozó szerepet egyáltalán nem, vagy csak kis számban tölthetnek be. Herlinde Pissarek-Hudelist katolikus teológus ezt így jellemezte:

A nők észrevették, hogy sok olyan helyzetet fogadtak el magától értetődőnek, vagy istentől kívántnak, amelyek egyáltalán nem voltak azok, csak egy mélyen gyökerező, teológiailag legitimált és szankcionált diszkrimináció eredményei.

A keresztény feminizmus egyik első mérföldköve volt az Elisabeth Cady Stanton főszerkesztésével megjelent The Woman’s Bible. Ez nem olyan, mint a mai nőknek szóló, csajos borítóval megjelent bibliakiadások, hanem egy 26 tagú női bizottság kommentárja a Bibliához, kiemelve a szövegek férfiközpontúságát. A kommentárok éles megfogalmazása sok női olvasónál is kiverte a biztosítékot, nekik Stanton csak ennyit mondott:

Az egyetlen különbség köztünk, hogy szerintünk a nőket lealacsonyító gondolatok a férfi elme szüleményei, míg az egyház azt mondja, hogy istentől valók.

Miért is akarunk egy olyan Isten képéhez ragaszkodni, aki szerető és igazságos, de a nőt azért alacsonyabb rendűnek teremtette? (De ha egyenlőnek is szánta a nőt és a férfit, a férfit azért mégiscsak csak egyenlőbbnek…)

Fotó: www.thetimes.co.uk

Bár hivatalosan az egyházak is elmozdultak erről a gondolati alapról (például a Katolikus Egyház a II. vatikáni zsinattal), sokak fejében még mindig a régi kép él, ami nem is csoda, hiszen nem minden egyház(közösség) törekszik e kép megváltoztatására.

Keresztény feminizmus mint mozgalom is régóta létezik (pl. 20. század eleji katolikus nőmozgalom, Schlachta Margit), és mint tudomány is (1960-as években indult el az Egyesült Államokban).

Így ma a kérdés, hogy létezik-e keresztény feminizmus, ráadásul egy keresztény nő szájából, elég elszomorító. Ugyanakkor nem véletlen, hogy sok magyar keresztény nő, lány nem tudja, hogy létezik keresztény feminizmus, feminista teológia, és hogy nem az isteni rend ellen való lázadás jele, ha szimpatizálnak a feminizmussal.

Magyarországon a feminizmus még mindig valami olyasmiként él a köztudatban, mint férfigyűlölet, vagy női öngyűlölet: minden bizonnyal az a nő ilyen, aki nem tudja elfogadni a saját nőiségét, és az ebből fakadó agressziót kivetíti a férfiakra. Az ilyen nő egyben családellenes, abortuszpárti, karrierista, boldogtalan, ráadásul még a lábát sem borotválja. Olyan férfi, aki feminista lenne, nem is létezik. Vagy papucs, akit már annyira tönkretettek a nők, hogy nem is tekinthető férfinak. Sokan meg attól rettegnek, hogy a feminizmus célja a nők és férfiak egyenjogúságának égisze alatt valójában a női hatalomátvétel, hogy most végre bosszút állhassanak a férfiakon. Ehhez még hozzájönnek a keresztény körökben elterjedt vélemények: a feminizmus valójában lázadás az isten által rendelt férfi-női szerepek ellen, behódolás a világi eszméknek, önzés. Így a „nőpárti” keresztény gondolkodók közül is sokan inkább kerülik az f betűs szót, mert ha nem címkézik fel a munkájukat, akkor jobban beveszi az egyház és a hívek gyomra.

Vannak, akik azért nem nevezik magukat feministának, mert túlhaladottnak érzik a feminizmus eszmeiségét (hiszen már elértük a jogegyenlőséget!). Erre mondta Borbíró Fanni, az egykori FIONA Alapítvány elnöke, hogy ezek az emberek összekeverik a jogegyenlőséget a társadalmi egyenlőséggel. Ebbe a hibába esett a 777.hu cikkének szerzője is, mikor azt írja: nyugaton „a nők egyenjogúak, ezért mást kellett kitalálni, amiért fel lehet vonulni”, ez pedig a reprodukciós jogok és a szabad szex. A szabad szexből következik szerinte „az abortusz mellett való küzdelem, amire fogamzásgátlóként gondolnak és a nők alapvető jogai közé sorolják”. Ez egy közkeletű félreértés, ami sok embert érzékenyen érint, így rendszeresen be is vetik feminizmus-ellenes viták során.

Mások a radikális feminizmustól határolódnak el, mondván, hogy ők lennének szívesen feministák, de a melltartóégető matriarchátust követelő feministákkal nem értenek egyet. E logika alapján én nem mondhatnám magamról, hogy keresztény vagyok, mert a szélsőséges keresztények nézeteivel és tetteivel nem tudok azonosulni. Helen Schüngel-Straumann ki is hangsúlyozta egy tanulmányában: ahogy nem létezik olyan, hogy A nő, így olyan sem létezik, hogy A feminizmus, csak feminizmusok.