Alissa Milano 2017-es #MeToo tweetje hatalmas visszhangot vert az egész világon. Szinte rögtön több ezren válaszoltak Milano posztjára #MeToo hashtaggel és a számok rohamosan növekedtek, ahogy teltek a napok. Azt kevesen tudják, hogy már tíz évvel ezelőtt, 2006-ban Tarana Burke indította el eredetileg a #MeToo mozgalmat. A szándéka ugyanaz volt, mint Milanónak: ki akarta fejezni, hogy a szexuális erőszak és zaklatás járványszintű probléma, hogy a nők és gyerekek egy olyan nemi erőszak kultúrában léteznek, amelyben az áldozatokat rendre elhallgattatják vagy minimum nem hisznek nekik. Ahol a szexuális erőszak normalizálva van a médiában, az irodalomban és a pornóban. Ahol az áldozatoknak nem voltak eddig szavaik arra, hogy elbeszéljék az őket ért erőszak eseteket, mert a patriarchátus nem biztosított alternatív diskurzust arra, amelyben megjelenhet ezeknek a nőknek a története. A #MeToo mozgalom felhívta a világ figyelmét arra, hogy a nemi erőszak és zaklatás nem egyéni probléma, ami csak egyszer-kétszer fordul elő, hanem társadalmi, rendszerszintű probléma, amely áthatja a hétköznapjainkat.

Kép: Sam Deadrick | The State Pres

A mozgalom hatása azóta is jelen van a társadalomban és formálja azt a patriarchális struktúrát, amely eddig nem engedett teret az áldozatok történeteinek, mivel az elkövetők védelmét helyezte inkább előtérbe. Ez persze nem azt jelenti, hogy a patriarchátus egy szempillantás alatt összeomlott és helyébe egy paradicsomi állapot lépett volna, hanem azt, hogy bőven van még miért küzdeni, és folyamatosan emlékeztetni kell az embereket arra, hogy a nemi erőszak, a zaklatás, valamint az áldozathibáztatás még mindig létezik.

Az áldozatok elhallgattatása a vallási intézményekben is bevett gyakorlatként működött és működik még mindig a mai napig. A hatalmi egyenlőtlenség itt is egyértelműen tetten érhető az áldozatok és elkövetők között. Pont emiatt tudta a katolikus egyház évtizedekig eltussolni a szexuális visszaéléseket. Ám a katolikus egyház egyeduralma meginogni látszik, amióta a Boston Globe újságírói leleplezték a rendszerszintű pedofil visszaéléseket, amelyeket maguk az egyházvezetők tussoltak el.

Az utóbbi években Magyarországon is egyre nagyobb nyilvánosságot kapnak az egyházi szexuális visszaélések. Azonban ebben a diskurzusban leginkább a katolikus egyházban elkövetett szexuális erőszakra tevődik a hangsúly, tekintve, hogy itthon ez az egyház dominál, míg a többi intézményesített vallásban vagy a magukat egyik világvalláshoz sem soroló, de hasonlóan intézményesült keretek között szerveződő New Age közösségekben elkövetett szexuális visszaélések még a homályba vesznek. Ezeket a vallási és spirituális szexuális visszaéléseket legtöbbször olyan hatalommal rendelkező férfi guruk, papok és spirituális mesterek követik el, akik sokszor a hierarchia legtetején helyezkednek el.

Természetesen fontos tematizálni a katolikus egyházban elkövetett abúzusokat, ugyanakkor fontos arra is felhívni a figyelmet, hogy a spirituális és egyházi szexuális visszaéléseket nem csak katolikus papok követik el. Ahol megjelenik a vallási és spirituális abszolút tekintélytisztelet, a karizmatikus vezető, a szakrális hatalom, ott maga a struktúra ágyaz meg a szexuális visszaéléseknek.

A 16akciónap egy olyan nemzetközi kezdeményezés, amelyet minden évben november 25-től, a nők elleni erőszak felszámolásának világnapjától, december 10-ig tartanak meg. A kampány során a résztvevők különböző módokon (pl. cikkekben, felvonulások vagy kerekasztal beszélgetések során) hívják fel a figyelmet a nők elleni erőszak rendszerszintű problémájára. A 16 akciónap keretein belül most Hanna, álnéven meséli el, hogyan élt vele vissza gyerekkorában szexuálisan egy spirituális közösség vezetője.

Felszabtér: Arra gondoltam, hogy először mesélhetnél arról, hogyan kerültél bele abba a spirituális közösségbe, ahol az abúzus történt.

Hanna: Ez egyfajta hagyományőrző spirituális közösség volt, aminek a szellemi vezetője volt az a „nagyszerű” ember, aki visszaélt velem szexuálisan. Úgy kerültem oda, hogy az apám borzasztóan hitt ebben az egészben és rendszeresen járt közéjük. Nem pontosan emlékszem, de valahogy ötéves koromtól vagy három nyáron keresztül lejártunk ezekre a kéthetes rendezvényekre, amiket Tamásnak, a közösség szellemi vezetőjének a tanyáján tartottak. Anyukám ilyenkor nem jött velünk, mert otthon maradt a kisebb testvéreimmel. Apám pedig masszív alkoholista révén, ahogy megérkeztünk, nem sokat foglalkozott velem. Igazából szinte végig a két hét alatt szülői felügyelet nélkül járkáltam fel és alá, amerre csak akartam. Nem is emlékszem arra, hogy lettek volna férfiak még apámon és Tamáson kívül. Rengeteg nő vette körbe azt az embert, mondhatni ők voltak a rajongótábora, úgy néztek fel rá, mint egy istenre. Az apám konkrétan a mesterének tekintette ezt az embert, még meg is volt magyarázva, hogy kinek a leszármazottja, és milyen ősi vérvonalat visz tovább.

Felszabtér: Arra emlékszel, hogy mikor kezdődött az abúzus?

Hanna: Igazából nem emlékszem, hogy ez pontosan hogyan kezdődött. Az egész egy folyamat volt. Az első nyáron, amikor ötéves voltam, már biztosan találkoztam vele, mert ezek a rendezvények mindig nála voltak megtartva, az isten háta mögött, valami eldugott helyen. Talán először a jurtájában környékezett meg, ami egyben egy ilyen hatalmas szentély is volt. Azt is hozzáteszem, hogy engem elkezdett valamiféle kiválasztottként kezelni, mert úgy tekintett rám, mint az utódjára. Ezért nekem kellett segíteni neki az oltár körül, és mivel ez az egész egy szertartás volt, fel is kellet vennem hozzá a megfelelő öltözetet. Rendszerint ketten mentünk be abba a jurtába, ahol mindig ő öltöztetett át és olyan helyeken nyúlt hozzám, ahol nem kellett volna. Egyszóval taperolt öltöztetés közben. Folyamatosan ajándékokkal halmozott el, mindig az ölébe ültetett, akkor is sokszor taperolt. Igazából ez a taperolás folyamatosan jelen volt, és a durva az, hogy ez nem tűnt fel senkinek, legalábbis senki nem szólt rá, pedig nyilvánosan csinálta. Egyszer arra is rákényszerített, hogy fogjam meg a nemi szervét. A szerencsém ott az volt, hogy az anyukám pont felhívta az apámat és megkérdezte tőle, hogy hol vagyok. Mikor apám azt mondta, hogy a Tamás ágyában, akkor az anyám azonnal rászólt, hogy gyorsan hozzon el onnan, és akkor az apám értem jött is kivitt onnan. Ezenkívül még volt egy olyan, az már talán a második nyáron, hogy kettesben hagytak vele az autóban és akkor megpróbált lesmárolni, de én úgy összeszorítottam a számat, amennyire csak ezt egy hatéves bírta.

Felszabtér: Tehát ez az egész akkor egy komplex folyamat volt, különböző megnyilvánulási formáival tarkítva az abúzusnak. Először kedveskedett neked ez a mesternek tekintett ember, kiválasztottként kezelt, és szép lassan lépte át a határokat igazából felnőtt emberek szeme láttára?

Hanna: Igen, ő eleinte még viszonylag óvatos volt. Felmérte lassan, hogy ezt így észreveszi-e valaki, érkezik-e bármi reakció, és hát nem érkezett senkitől semmiféle reakció, így hát csinálta tovább. Pedig tényleg borzasztóan nyilvánosan csinálta. Például, ha azt akarta, hogy álljak meg, akkor egész egyszerűen azt csinálta, hogy alám nyúlt és megfogott. És ez senkinek nem tűnt fel, hogy mondjuk ez így nem oké.

Felszabtér: Ezek ilyen jól bevett univerzális módszerek, hogy az elkövető megnézi mit szól a környezet, felméri, hogy meddig mehet el. És minél inkább hatalmi pozícióban van egy ilyen elkövető, – tehát konkrétan szentként tekintenek rá, mint erre az emberre –, annál inkább normalizálni fogja a környezete az abuzív viselkedését. Sőt, hát sokszor jól tudja a környezet is, hogy mit csinálnak, csak elnézik az ilyen embereknek.

Hanna: Persze, igazából azt gondolom, hogy ez viszonylag egy ilyen nyílt titok volt. Az egyértelmű volt, hogy az idős nők azért versenyeztek, hogy ki legyen a következő, aki együtt hálhat ezzel a nemes lélekkel. Mert az utóbb ki is derült, hogy ez az ember mindent és mindenkit megdugott, aki élt és mozgott, ha tehette és hát megtehette.

Felszabtér: És ezzel az egésszel egyedül kellett megküzdened gyerekként.

Hanna: Igen, a mindent átható szorongás szinte folyamatosan jelen volt. Sokszor azon gondolkoztam, hogy én ezt az egészet hogyan tudnám elkerülni, és akkor próbáltam a kis agyammal kidolgozni különböző taktikákat, hogy ne kelljen azzal az emberrel kettesben maradnom.

Felszabtér: Milyen taktikákat dolgoztál ki, arra emlékszel?

Hanna: Például mindig szent elhatározás volt az bennem, hogy nemet mondok neki, de hát ez viszonylag kis sikerrel jött össze. Ott volt bennem egy állandó ellenkezés, amit próbáltam kinyilvánítani, hogy békén hagyjon. Próbáltam nem szem előtt lenni, valakihez kapcsolódni és akkor valami programot gyártani, hogy akkor arra lehessen hivatkozni, hogy most nem érek rá. Igazából ahogy megérkeztünk ezekbe a nyári táborokba onnantól kezdve állandóan jelen volt ez a folyamatos stressz, hogy el kell kerülnöm őt. Persze miután vége lett ezeknek az összejöveteleknek és hazamentünk utána elfelejtettem ezt az egészet. Viszont alapvetően az összes férfitől szorongtam. Egészen mondjuk az elmúlt egy évig. Tehát egy röpke harminc évet végig szorongtam.

Felszabtér: Hogyan emlékeztél vissza az abúzusra, mikor indult el benned egy felismerési folyamat?

Amikor ott voltunk ezeken a rendezvényeken, azokat nekem így élveznem kellett. Tehát akkor nekem az volt a valóságom, hogy büszkének kellett arra lennem, hogy ott lehettem, ráadásul amellett a nagyszerű ember mellett. Eszembe is jutnak olyan képek, ahogy ott van ez az idős kiéhezett ember, akit körülvesz folyamatosan a rajongótábora és egyfolytában istenítik. Emlékszem, hogy én is próbáltam felnézni erre az emberre, mert azt a valóságot kellett magamévá tennem, amit a külvilág üzent.

Aztán később ráeszméltem, hogy viszonylag nehezen viselem el azt, hogy a srác, akivel járok két méternél közelebb jön hozzám. Ez volt az, ami miatt igazából elkezdtem azon gondolkodni, hogy mi történhetett velem. Valahogy még akkor sem gondoltam, hogy engem bántalmaztak. Emlékeztem arra, hogy mit csinált az az ember, csak úgy álltam hozzá, hogy ez így van, de ez az én dolgom, és függetlenítettem ettől mindent. Aztán valahogy a lányom foganása környékén kezdtem ezzel egy kicsit jobban foglalkozni, mert hát muszáj volt, miután a kislányom nem azért fogant, mert én gyereket szerettem volna, hanem mert a gyermekeim apja nem volt hajlandó óvszert használni. Egy ideig szedtem fogamzásgátlót, csak hát nagyon drága volt és egy viszonylag mélyszegénységben élő családnak ez nem annyira megengedhető. Úgyhogy így nem lett nekem fogamzásgátlóm és lett gyerekem helyette.

Akkor az nagyon erős érzés volt bennem, hogy megerőszakoltak, hogy birtokba vették a testemet miközben én ezt nem akarom. A szülés is nagyon durván traumatikus volt, mert én alapvetően otthonszülésre készültem, így nem is volt választott orvosom. Csakhogy koraszülöttként érkezett a baba, és bekerültem tizennyolc évesen, terhesen a magyar egészségügybe, ahol a szülészeti erőszak teljes palettáját végig vettük. A második szülésnél viszont már jó előre felkészültem a jogaimból, és ez így be is jött, mert folyamatosan nemet tudtam mondani az orvosoknak. Majd három óra orvosokkal való vitatkozás után aláírattak egy papírt, amiben nyilatkozhattam, hogy saját felelősségemre megtagadtam az ellátást. Ott maradtam egyedül, teljes nyugalomban szülni és végül én kaptam el a kezemmel a második gyermekemet.

Az volt az a pont, amikor visszakaptam a kontrollt a saját testem felett, amikor tudtam nemet mondani és enyém volt a győzelem.