Mielőtt megszülettem, már valamilyen voltam. Mindenki valamilyen. Mindenki eltérő a másiktól. Ettől lesz ő ő. Én is. Világra jöttem egészséges kislányként, állítólag némi oxigénhiánnyal, de ez nem biztos. Egy jókora anyajeggyel egyik karomon. Ez anyukámat megijesztette és aggasztotta, de megnyugtatták. Nekem jól jön az anyajegy, a mai napig a segítségével tudom, melyik a jobb és bal oldal. Átlagos, semmi extra, szép, barna hajú királylányként éltem életemet, igazán nem volt benne különös. Korán kezdtek fura gondolatok foglalkoztatni, például hogy miért pont én vagyok én, milyen érzés másnak lenni, hogy ő ő, és figyeltem, ahogy érzem magam, miért én érzem magam… Meg hogy ha nincs semmi, akkor is kell valaminek lennie. Óvodáskoromban már tipródtam ezeken, s azóta is.

kép forrása: twitter

Sok minden akartam lenni. Első emlékem, hogy nem tudtam eldönteni, természettudós vagy cukrász legyek. Aztán 8 éves korom körül megállapodtam abban, hogy színésznő szeretnék lenni, de ezt senkinek sem mondtam el, pedig 16 éves koromig kitartott. Nem volt szokás a családunkban az ilyesmi, úgy gondoltam, nem biztattak volna, inkább hallgattam. Valójában a biztatás maga nem volt szokásban a családunkban. Aztán inkább énekes akartam lenni, majd elindultam a több realitást mutató szolfézs szak irányába, ami elől a felkészülés utolsó pillanatában megfutamodtam. Maradtam a még több realitást mutató bölcsészségnél. Pedig néha gondolkodtam pszichológusságon is. Sok fordulat után aztán teológián kötöttem ki. Nem tudom, mi lettem. Diplomáim szerint bölcsész és teológus. Pedig akartam én ilyesmi lenni? Nem igazán. Sodródtam erre, és a sodrásba mindig makacsul belekapaszkodtam.

Egy valami nem akartam soha lenni. Szerelmes. Emlékszem, gyerekként leginkább hittantáborokban beszélgettünk szerelemről - illetve én nem igazán. A foglalkozásvezető bölcsen próbálta rávezetni a gyerekeket, hogyan is lehet jól szeretni a másikat, vajon mi is a szerelem, mi dolgunk vele, mi dolga velünk. Ezekből a beszélgetésekből leginkább kimaradni szerettem, ami nem volt túlságosan feltűnő, mivel amúgy is meglehetősen szótlan voltam. Fura érzés lett úrrá a gyomromon: engem ez nem érdekel, miért nem tudunk valami normális témával foglalkozni? Pl. Istennel, barátsággal, mit tudom én. Nem voltam még soha szerelmes, és nem is kívánok az lenni, köszönöm. Szinte meg voltam győződve róla, hogy nem is leszek soha. Éveken keresztül. Egyszer aztán ezt ki is fejtettem ifjúsági közösségünk vezetőjének. Pedig ekkor már nagykamasz voltam. Más dolgok töltötték ki az életemet, nem fért a fejembe, miért kéne ilyesmire vesztegetnem drága időmet.

A hormonok persze bennem is dolgoztak, észleltem őket mindenféle testi vágy formájában, de személyt társítani ezekhez a vágyakhoz sem fejben, sem lélekben nem tudtam, pedig − mivel körülöttem a legtöbben ezt tették − próbáltam felmérni a számomra elérhető fiúkat, ki is tetszhetne, de nem mondhatom, hogy találtam volna ilyet. Néha szinte erőszakkal kijelöltem magamnak valakit, hogy „na most akkor ő tetszik”, de valójában sem a vágyaimban, sem a fejemben nem volt jelen. A szerelemről mindenki azt mondta, hogy különös érzés, zsong az ember feje, nem tud semmire gondolni, csak a másikra, folyton őt látja maga előtt, folyton az ő közelségét keresi satöbbi, satöbbi. Az általam magamra kényszergetett fiúk közül senkivel sem voltam még csak hasonlóan sem. Csak ha valaki a barátnőim közül megkérdezte, hogy „és neked ki tetszik”, legalább tudtam mondani egy nevet. Így voltam ezzel középiskolában is. Ekkor már majdnem mindenkinek volt „barátja”, akivel járt. Nekem nem, és nem is nagyon akartam, hogy legyen. Ahogy vágyott szerelmem sem volt. Csak egy bemondott nevem, akit igyekeztem a naplómban is sulykolni magamnak, hogy de izgi ember, holott nem érdekelt. Néha felvéstem a nevét a lap szélére, aztán ennyiben maradtam. Az viszont kezdett zavarni, hogy engem még soha nem csókolt meg senki, sőt, még ehhez közelítő szituációba sem kerültem senkivel, a többiről meg ne is beszéljünk… Menthetetlen robbant bennem a hormonbomba.

Nem fiúkról írtam tehát a naplómban. Akkor meg miről, kiről? Vágyakról. Emberekről. Istenről. Emberek utáni sóvárgásról. Hihetetlenül erősen. Akkor úgy gondoltam, barátokat keresek ezekben az emberekben, de sokkal vehemensebb érzések voltak ezek. Kizárólag nők iránt. Nálam általában legalább 8-10-15-20, vagy ki tudja, hány évvel idősebb nők iránt. Akiket gyönyörűnek tartottam. Akiknek az öleléséért mindent meg tudtam volna adni. Azt gondoltam, anya-komplexusom van, mert édesanyámmal sosem tudtam semmit megbeszélni, főleg azért nem, mert egyáltalán nem is akartam, és láthatólag ő sem igazán. Mert édesanyám számomra távoli volt, nem elég gyengéd, vagyis hát semennyire, nem elég szép, finom, fiatal, különleges, kifinomult, intelligens, sőt, rengeteg dolga idegesített, és szégyennel töltött el, nemcsak kamaszként, hanem kisgyerekként is… Szóval elég távol álltam tőle, annak ellenére, hogy tudtam, rettentő sok dolgot köszönhetek neki, ami értékes bennem. És annak ellenére, hogy kevésszer bántott, és nagyon igyekezett minden fontosat megadni nekem értékrendben, neveltetésben. Csak hát sok dolog hiányzott, mert egyszerűen mások vagyunk.

Nonstop valakin, valakiken járt tehát a fejem, volt, akire rá is akaszkodtam rendesen. Volt, aki nagyon jól tűrte, sőt, mivel érdekes, kedves kis figura voltam, olykor élvezte is, különben nem tűrte volna a többit. Nem gondoltam, hogy ez tulajdonképpen szerelem. Senki sem volt körülöttem a saját nemébe szerelmes, így fel sem merült bennem, hogy ez az lehet, holott tudtam az ilyesmi létezéséről. Persze inkább negatívan és rossz poénokon keresztül értesültem a homoszexualitásról, nem is különösebben érdekelt, hiszen egyetlen ilyen embert sem ismertem.

Aztán egy vajdasági táborban fejbe vert valami, amit szerelemnek gondoltam. Egy nálam 17 évvel idősebb srác vonzott, aki finoman szólva sem volt sármos, népszerű sem. Azt gondoltam, hogy nahát, mégis csak van ilyen, hogy szerelem, és engem is megtalált, akkor talán normális vagyok? Amikor ott voltam, szívesen maradtam vele kettesben, jól esett a közelsége, szerettem vele beszélgetni is, na meg rámosolyogni, és örülni a mosolyának. Hamar beláttam azonban, hogy 13 évesen egy 30 éves emberrel nincs mit kezdenem, ahogy ennek ő is tökéletesen tudatában állt, így ártatlan beszélgetések és viccelődések zajlottak csak köztünk, meg jól esett, hogy a tábortűznél betakart, és ihattam a bögréjéből. Nem szenvedtem különösebben sokat utána, ha eszembe jutott, jól esett, ha újra találkoztunk, örültem neki, és ez évekig tartott. Most is van valami kis félmosoly az arcomon, ha rá gondolok, pedig számomra semmilyen téren sem lett volna ideális partner, mégis megszerettem. Talán tényleg szerelem volt, nem forró, csak olyan kis kellemes, amit könnyű letenni.

Egy ottani barátnőmmel meg is beszéltük az esetet, a fiút pedig elneveztük X-nek, aki mellé aztán a szívembe kúszott Y, aki csak 9 évvel volt idősebb, sokkal helyesebb, népszerűbb és reálisabb választásként. Hamar kiderült, hogy ő nem akar tőlem semmit, csak kedves, így némi szomorkodással, de hamar tudomásul vettem, hogy ennyi. Nem mondom, hogy nem ujjongtam volna, ha több érdeklődést mutat irányomba, de nem voltam különösebben letaglózva sem, amiért nem tette. Aztán jött Z, akivel össze is keveredtem. Ha már fiú, akkor legyen vajdasági, vagy nem tudom, mit is gondolhattam. Tetszett a humoruk és az észjárásuk, ez biztos. Már nagyon akartam valakivel testi kapcsolatba bonyolódni, ahogy valószínűleg a legtöbb 16-17 éves, és miután ez megtörtént, teljesen ráfüggtem. Magára a személyre, rossz értelemben. Minden karmommal belé kapaszkodtam, akkor is, amikor viszonylag hamar kiderült, hogy nem a legjobb ötlet nekünk egymás idegeit és idejét húznunk. Mégis ezt tettük majdnem 5 évig, ekkor nem láttam tovább az orromnál, szinte kettős magányban éltünk, ráadásul távkapcsolatban. Tulajdonképpen szörnyű volt, de a szex működött, valószínűleg emiatt is húzódott az ügy ilyen sokáig.

Nyilván ezalatt eszembe sem jutott, hogy ne lennék heteroszexuális, olyan, mint bárki más. Bár eleinte, amikor még középiskolás voltam a kapcsolatunk alatt, megvoltak még hőn áhított hölgyeim, főleg néhány tanárom képében, akikről sokáig legalább annyit sóhajtoztam, mint a pasimról. Ha nem többet.

Aztán teljesen másfelé indult az életem, megint csak nem volt időm a szerelem kérdésköre felé fordulni. Isten, a hit, a vallás sokkal jobban érdekeltek. Egy olyan vallás ráadásul, amihez addig az égvilágon semmi közöm sem volt. Ezen tapogatózásaim közben végre szakítottam a barátommal, mert gyökeresen más irányba haladtam. A katolikus szerzetesség felé, ami már évekkel korábban is rejtélyes módon érdekelt. Picit ennek is tudtam be, hogy a szerelem nem érdekelt korábban sem, annál inkább az Isten szeretete és a teljes Neki átadottság. Fiatal felnőttkorom sok éve ennek jegyében telt el. Szexuális energiáimat lekötötte a hitélet, áttranszformálódott az egész, nem is hiányzott az időm 98%-ában az ilyen jellegű intimitás. Annyi lelki szépség, felszabadulás, miértek megválaszolása, annyi új jóbarát, annyi szeretet, annyi nem szexuális jellegű intimitás töltötte ki az életem, hogy nemcsak időm, hanem igényem sem volt másra. Teljes volt minden. Nem hiányzott sem a szerelem, sem a szex. Ugyanakkor sok nehéz és sok kellemes tapasztalat által tanultam, hogyan kell lemondanom a személyfüggőségről. A szerelem fejemben (egyetlen addigi kapcsolatom miatt leginkább) összefonódott a személyfüggéssel. Még egy indok, amiért nem hiányzott, hisz végre megtanultam függetlenül élni.

Majd belopózott az életembe egy csendes, kellemes érzés, egy fénypászma, amit sokáig nem láttam meg. Amikor megláttam, hogy tulajdonképpen jó ideje ott van, és lopódzott, nem fejbe vágott; beszűrődött, nem megvakított; ismét fordultam egyet, otthagytam a kolostorok világának gondolatát, és inkább férjhez mentem ehhez a finom, kellemes, világos emberhez…

Jó döntésnek bizonyult, hagytuk egymást élni, nem akartuk a másikat megváltoztatni, segítőkészség, finomság, jó kommunikáció volt az alapja mindennek. A szex? Éppen csak ennyi baki volt kezdetektől fogva az egészben. Az Isten tudja, pontosan miért is, nem működik. Valamilyen pszichés és/vagy szervi ok húzódik a férjemnél a háttérben, amelyet ő nem hajlandó kibogozni, az akarata nélkül pedig nem segíthetek rajta. Talán az ő identitása, szexuális irányultsága is megérne némi átgondolást (kifelé sugárzott jelei alapján legalábbis, ezt több ismerősöm is mondta), de ez csakis az ő feladata lenne. Jó katolikusként önmegtartóztató életet éltünk házasság előtt, nagy kísértésekbe nem engedtük magunkat sodródni, holott többször úgy tűnt, mindkettőnknek lenne hozzá kedve. Ezért is nem voltak bennem kétségek, hogy működni fog a dolog. Na meg azért sem, mert nem volt sok tapasztalat a hátam mögött (egyetlen ember csupán), és mivel ott minden az első pillanattól kezdve flottul és nagyszerűen ment, el sem tudtam képzelni, hogy létezhet olyan, hogy nem megy… Ami persze azóta sok másra is rányomja bélyegét. Már koránt sincs olyan szép világos.

Jó pár év házasság után megakadt valaki máson a tekintetem. Számítottam rá, hogy a szerelem nem örök, igyekeztem is magam felvértezni arra, hogyan lehet kitartani a házastársam mellett, ha jönnek-mennek az érzések, emberek. Nem gondoltam, hogy majd pont én megúszom az ilyesmit. A bökkenő csupán annyi volt, hogy akin megakadt a tekintetem, egy nő volt.

A világ leggyönyörűbb, legmélyebb mosolyú nője. Talán már rendelkeztem annyi élettapasztalattal, és gazdagodtam mások beszámolóiból, hogy ki tudjam mondani magamnak: ez bizony szerelem. Eddigre már volt néhány homoszexuális ismerősöm, sőt, egy viszonylag közeli barátom is. Ő pedzegette is nekem évekkel korábban, hogy valamit érez, lát rajtam, de leráztam azzal, hogy én egy fiús lány vagyok, aki a lányos fiúkat kedveli… Ó, pedig mennyire nem! Tulajdonképpen egyik fele sem túl igaz, bár részigazságot tartalmaz. Tudok nagyon fiús lenni, de talán inkább önvédelemből, hogy ne érdekeljem a fiúkat, ha már ők engem nem; és valóban, ha már fiúra vetődött a tekintetem, a finomabb, "lányos" fiúkon ragadt… Nagyjából egy évnyi intenzív szerelem-érzés után nem bírtam tovább a nyomást magamban, közöltem az illetővel, aki tökéletesen alkalmatlan helyzetben él ahhoz, hogy ezt viszonozni tudja vagy akarja, mint ahogy tulajdonképpen én is tökéletesen alkalmatlan helyzetben vagyok az ilyesmi érzésekhez…

Közben belehabarodtam egy másik nőbe, de inkább csak fizikai vonzódás terén. Ő biszexuális és meglehetőst szabados életformájú, nőt is, férfit is „eszik” rendszeresen. Végül egyszer engem is… Nem vagyok rá büszke. Viszont ezáltal még világosabban látom magam.

Egyszer évekkel korábban láttam egy önvallomást videón valakiről, aki pánszexuálisként definiálja magát, tehát mindegy neki, férfi, nő, transz vagy cis valaki, ha megszereti, megszereti. Ezzel tökéletesen tudtam akkor azonosulni magamban, és szerencsésnek éreztem magam, hogy egy fiús lány vagyok, egy lányos fiúval az oldalamon, mert ez így társadalmilag is egyszerű. Akkor még nem tudtam, hogy kikbe fogok beleesni… Pedig az a régebbi jó barátom mindig is látta rajtam a dolgot, és tudta, hogy egyszer be kell majd vallanom magamnak.

Aztán találkoztam életem eddigi legátütőbb szerelmével, aki olyan dolgokra vesz rá akaratán kívül (na jó, néha belül), amik mind a javamat szolgálják. Ennyi energiám még sosem volt. Ennyi erőm hasznos dolgokra. Mindig is pozitív emberke voltam, most plusz-plusz-plusz vagyok. Mennyiféle tud lenni a szerelem! Viszont megértettem, hogy mind igaz, amit a gyerektáborokban mondtak, és az ostoba filmek meg a ponyvaregények fő szála: van szerelem, ami tényleg gyomorszorítós, tényleg nem tudok másra gondolni, csak rá, tényleg mindenre képessé tesz. Arra is, hogy meglássam életem eddigi folyásában: mindig is jelen volt a szerelem, csak nem tudtam, hogy az az, ha pedig esetleg sejtettem, nem tudtam vagy nem mertem bevallani magamnak. Miért nem tudtam? Mert nem tudtam róla, hogy ilyen lehet. Mindenki "normális" volt körülöttem. Ha valaki a homoszexualitásáról beszél más embereknek, esetleg gyerekeknek, egy biztos: megfertőzni nem fogja őket. Én sem lettem heteroszexuális attól, hogy körülöttem mindenki az volt. Próbáltam a normájukba illeszkedni, igen, mert nem gondoltam, hogy lenne más lehetőségem.

A homoszexualitás soha nem lesz norma. Nem kell attól félni, hogy többségben lesznek, és információhiány miatt valaki csak azért viselkedik majd úgy, mert nem tud arról, hogy lenne más lehetősége is. Ha tudtam volna, talán nem lennék férjnél, egy nagy részében nem működő, és ezért szomorú házasságban. A szexualitás tartóoszlopa egy az egyben hiányzik a kapcsolatunkból. Nem tudunk beszélni róla, sok próbálkozás után feladtam, vajon mikor dől ránk a tető? Ha tudtam volna, ki is vagyok, nem lenne egy csodálatos gyermekem, és egy csodálatos férjem, az is igaz (aki talán maga is önazonosabb lenne, ha valakivel meg tudta volna beszélni, mi rejlik benne), de egyszerűbb lenne minden. Nem kéne attól tartanom, hogy az ő életüket tönkreteszem azzal, szimplán aki vagyok, csak magamért lennék felelős, és önazonos lennék. Nem pedig bonyolult. Nem kéne félnem (ennyire), nem kéne rejtőzködnöm (ennyire). Jó a kommunikáció köztünk a férjemmel, de pl. a homoszexualitás kérdéséhez gyökeresen másképp állunk, így a több jó érdekében inkább hallgatok. Nem tudom, meddig tudok hallgatni.

Viszont bónuszként arra is rájöttem, hogy miért nem tudtam beszállni sosem az osztálytársnőim és haverináim „stíröljük a pasikat” köreibe. Egyszerűen nem érdekeltek. Nőket meg nem stíröltem, nem gondoltam, hogy lehetne. Mostanában viszont rányílt a szemem: mennyi szépséges hölgy vesz körül! Sosem értettem, hogy én vagyok fura, hogy nekem épp csak picit tetszik összesen egy-két fickó, vagy mindenki más fura, akik számolatlanul tudják érdeklődéssel nézegetni, melyik vadon mi tetszik nekik. Nos, most már én is számolatlan meglátom a szépségeket, hiába is foglalt a szívem. Nem akarok tőlük semmit, legfeljebb elismerően bólintani egy-kettőt.

Megszülettem, egy jókora anyajeggyel karomon. Mély gondolatokra, fura kapcsolatokra. Nem kell magamat kategóriákba raknom. Nem tudom, leszbikus vagyok-e, pánszexuális, bi-, vagy omni-, vagy akármi is. Nem is érdekel. Ember vagyok, embereket szeretek. És a szerelem az életem része. Akkor is az volt, amikor nem tudtam. Talán jó lett volna tudni. Immár így alakult, most jó, hogy tudom, kerekebb a világ számomra.

Köszönöm, Tündérszépem, hogy annak ellenére, hogy a helyzetünk tökéletesen alkalmatlan arra, hogy egymással bármi komolyba foghassunk − így mindkettőnk napjai folynak tovább a maguk medrében −, közel engedsz, és kinyitod az életem. Bár belegondolva ez épp elég komoly.

Köszönöm, Istenem, hogy a kicsinyt és a gyengét szereted, és nem bánod, hogy eleve ilyen vagyok. A többit meg valahogy majd együtt összerakjuk.