A köztévé „Ez itt a kérdés...” c. meglehetősen botrányos műsora nagy visszhangot keltett a médiában és a közösségi oldalakon, de eddig még nem olvastam olyan reflexiót, ami a (keresztény) etika oldaláról elemezte volna a benne elhangzottakat, mégpedig kritikus módon. Hát akkor jöjjön most ez az írás, amit nem pszichológusként, hanem teológusként írok! Perintfalvi Rita, katolikus teológus írása.

A műsor egyik alapvető sulykolásig ismételt üzenete számomra az volt, hogy nyugaton mennyire „elnyomó és totalitárius” az a propaganda, ami nem engedi szóhoz jutni azt a fajta álláspontot, ami nem ért egyet a fősodorral: legyen szó akár általánosságban véve a homoszexualitásról, ami ma már „nem elítélendő”, hanem „üdvözlendő, pozitív, szinte kívánatos emberi magatartásként tűnik föl” (Szőnyi) vagy éppen speciálisan az ún. átnevelő / konverziós terápiáról.

Ez a fajta beállítás tipikus példája a világ fekete-fehérben való szemlélésének, és az üldözött kisebbségben védekezők „szent harcának”, amit a gonosz üldöző többséggel szemben folytatnak. Ebben a retorikában az igazság természetesen mindig az üldözött kisebbség oldalán áll, és az igazság magától értetődően egyetlen és abszolút, és csak ők, az „igazak” birtokolhatják. Tovább menve az is nyilvánvaló számukra, hogy maga az Isten is az ő pártjukon áll és így már indulhat is a szent háború isteni legitimációval. Persze ők ezt a harcot csupán védekezésképpen vívják, hiszen ők maguk azok, akiket az elnyomó többség üldöz, akiknek nincsen módjuk véleményük kinyilvánítására, mert az egész világ – az egész pszichológiai szakma, de tulajdonképpen maga az egyház is - a meleglobbi totalitárius elnyomása alatt áll. (Ez így a műsorban nem hangzott el, csak viszem tovább a szálat.)

A legnagyobb baj ezzel a tulajdonképpen vallási (és politikai) fundamentalista gondolkodásmóddal szerintem az, hogy semmiféle árnyalásnak nem ad teret, s miközben „őszinte légkörben keresi a választ” – ahogy hallottuk a műsor nemes célkitűzését – egyáltalán nem ad teret a párbeszédre. Nem kérdezi meg sem a szakma jeles és elismert képviselőit, sem pedig az érintetteket. És ezeken a pontokon jelentkeznek számomra az etikai problémák:

• Elvállalni egy nyilvános beszélgetést – aminek sokakra lehet hatása - olyan témában, aminek az ember nem szakértője egyrészt önmagában is problémás. Fontos megjegyezni azt, hogy aki elolvasott néhány könyvet egy bizonyos témában, vagy esetleg maga is írt már könyvet, az még nem számít egy konkrét kérdés szakértőjének. Másrészt etikailag különösen is problémásnak tartok egy ilyen nyilvános szereplést akkor, ha a témának egyetlen szakértője sincsen jelen. Itt azokra a pszichológusokra vagy pszichiáterekre gondolok, akik jártasak a témában, pontosan ismerik, hogy a diskurzus két oldalán álló (hipo)tézisek, érvek, vizsgálati eredmények mit igazolnak és mit kérdőjeleznek meg. A filmben szereplő összes megszólaló „szakértő” egy álláspontot képviselt és ennek semmiféle kritikája nem jelent meg. Ha olyan szakértő is jelen lett volna a beszélgetésben, aki elmondja az átnevelő / konverziós terápia veszélyeit, beszél azoknak az embereknek a mérhetetlen szenvedéseiről, akiknek „gyógyulást“ ígértek, de nem sikerült semmilyen változást elérniük, aki nem csak arról beszél, hogy az USA-ban sok helyen tilos ilyen terápiát végezni, hanem arról is, hogy milyen okokra vezethető ez vissza, vagyis beszél azokról a rettegett amerikai átnevelő táborokról, ahol bizony gyakran kényszer kezelés alá is vetettek embereket, sokszor kiskorúakat. És talán megemlíti pl. az Exodus International ex-gay keresztény ernyőszervezetet, aminek vezetője Alan Chambers egy bizonyos idő eltelte után kijelentette, hogy a konverziós terápia nem hozott eredményt és bocsánatot kért az okozott fájdalomért és szenvedésért.

• Mivel azonban sem a műsorvezető, sem a meghívott vendégek nem voltak szakértők, ezért az egész műsor tudománytalan talk-show szintjén maradt ill. csupán maradt volna, ha nem lennének a benne elhangzottak károsak és a szexuális kisebbségekre nézve veszélyesek. Ha nem lehetne a benne elhangzottakat felhasználni arra, hogy olyan indulatokat gerjesszen társadalmi és akár egyházi szinten is, ami a másik ember méltóságát - akit pedig az Isten a saját képére teremtet - lábbal tapossa. („Na, ha gyógyítható, akkor tessék őket gyógyítani, minek őket megkérdezni, társadalmilag nem hasznosak, nem csinálnak gyereket! Ha gyógyítható, akkor ezek mind betegek, deviánsok! Áh, mindig is tudtuk, na itt a bizonyíték!” Tralalala.) Az ember közszereplőként nem csupán azért felelős, amit kimond, hanem ezért is, amit sugall, amire ösztönöz az a kontextus, amiben a megszólalás elhangzik. Ilyenkor egyetlen etikailag helyes reakció van: visszautasítani az ilyen meghívást!

• A másik etikai problémám a történettel az, hogy ha egy nyilvános beszélgetés témája valamilyen kisebbséget érint, akkor azt nem lehet lefolytatni az érintettek jelenléte nélkül. A jelenlevő három férfi beszélgetőpartner egyike sem volt érintett, legalábbis megnyilvánulásaikból az szűrődött le, hogy ők csupán külső szemlélői a témának, vagyis az ún. nem érintett, kívülálló többséghez tartoznak. Ha valaki egy ilyen struktúrában összeállított műsorba kap meghívást, akkor szerintem etikai kötelessége a műsort összeállító figyelmét felhívni arra, hogy ő csak abban az esetben vesz részt a beszélgetésben, ha az érintett kisebbség ill. az ő nevükben, az őket képviselő szervezet is megjelenik. Az pedig teljesen lényegtelen, hogy volt-e ilyen meghívás vagy sem, ha lett is volna, ha időben meg is érkezett volna, akkor sem szabad elfogadni egy ilyen meghívást, ha nyilvánvalóvá válik, hogy az érintettek oldaláról senki nem fog részt venni a beszélgetésben. A szitkokkal szórt ún. „haladó nyugaton” többször tapasztaltam meg azt, hogy ilyen esetben a meghívott vendégek visszamondták a felkérést ill. eleve ahhoz a feltételhez kötötték, hogy csak abban az esetben vesznek részt, ha az érinett kisebbség is képviseletet kap, mégpedig olyan arányban, hogy a beszélgetésben nem szorul kisebbségi (védekező) pozícióba. Ezen a ponton úgy érzem, hogy az igazságosság sérül, ami pedig az egyik legfontosabb keresztény érték.

Fotó: Az USA-ban 698.000 LMBT felnőtt részesült konverziós terápiában,  közülük 350.000 serdülőként.

De ne csak az etikáról beszéljünk, hanem nézzünk meg pár szemléletes ellenpéldát arra, hogy milyen gyakran megfordul az, hogy ki tartozik éppen az „üldözött kisebbséghez”! Az első éppen nem nyugat, hanem Magyarország. Két-három évvel ezelőtt teológusként adtam egy interjút a 168 Órának a katolikus egyház és homoszexualitás témája kapcsán, egyébként éppen a Pride idején. Nem véletlen, hogy akkor, mert az évben leginkább ilyenkor kerül elő ez a kérdés. Én amennyire csak lehet igyekeztem árnyaltan megfogalmazni a gondolataimat, követve ebben az utat, amit Ferenc pápa inspirált. Amit pedig konkrétan a Biblia és a homoszexualitás kérdésköre kapcsán mondtam, azt szakmailag maximálisan megalapoztam, hiszen a biblikus tudományok doktora vagyok. A cikkre érkezett reakciók mégis egészen elképesztőnek bizonyultak! És nem csupán a kommentekben megjelenő gyűlölködő fröcsögésre gondolok, hanem a nyílt támadásokra. Kb. háromszáz-négyszáz ember vette támadás alá a személyes facebook oldalamat, akik mögött egyértelműen fel lehet fedezni a szervezettséget. Azért jelentek meg hirtelen, hogy mindenféle személyes fenyegetéssel, agresszióval igyekezzenek megfélemlíteni engem, hogy nehogy még egyszer elmerjem mondani nyíltan, amit gondolok. Aztán jöttek a privát chat és email-üzenetek a legaljasabb stílusban, nem egyszer életveszélyes fenyegetésekkel. Majd egy keresztény csoport megüzente nekem, hogy éppen most gyűltek össze és a halálomért imádkoznak. Nos, én ezt is elnyomásnak és totalitarizmusnak nevezem! Hogyan lehetne ott véleményszabadságról és emberi méltóságról beszélni, ahol ilyesmi megtörténhet? Vagyis a történet megfordítva is igaz!

És még egy másik példa a „haladó nyugatról”, ahol a meleglobbi már mindent leural. 2017 nyarán jelent meg az USA-ban James Martin jezsuita papszerzetes “Building a Bridge” (Hídépítés) c. könyve, amelyben azt tárgyalja megfontolt és alapos módon, hogy vajon miként lehetne hidat építeni a katolikus egyház és az LMBTQ közösség között, mégpedig tisztelettel, együttérzéssel és érzékenységgel. És hogyan lehetne mindazt a szenvedést enyhíteni, amit az egyház okozott az LMBTQ katolikusok irányában. Kezdetben sokan nagyon pozitívan fogadták a könyvet, pl. Kevin Farell bíboros, a Világiak, család és élet dikasztériumának vezetője elismerő szavakkal beszélt az írásról. Később azonban megindultak a könyv és szerzője ellen az online támadások.

Ebben fontos szerepet játszott a szélsőséges Church Militant portál, vagy az erőteljesen fundamentalista Lifesite News hírportál, ami mögött a katolikus egyházon belüli fundamentalista szárny egyik vezéralakja Raymond Leo Burke bíboros áll, aki Ferenc pápával is rengeteg összetűzésbe került az elmúlt években. A Church Militant oldalon azt írták Martinról, hogy “szodómiát elterjesztő eretnek, aki a hitet saját romlottsága miatt pervertálja.” Hasonló brutalitással alázta meg katolikus paptársa John Zuhlsdorf is, aki saját blogján csak „Father Z”-nek nevezi magát. No, mindezt a keresztény szeretet nevében!

Majd megindultak a millió számra terjesztett blog-posztok, twitter üzenetek, youtube videók, még pedig azért, hogy politikai nyomást gyakoroljanak az amerikai püspöki karra és a könyv kiadójára a szűnni nem akaró zaklatásokkal. Szerencsére azonban sokan kiálltak a bátor pap mellett, pl. Robert McElroy püspök is, aki az események kapcsán így fogalmazott, ami történik az „nem kritika, hanem koncentrált támadás”, „megalázások, sértések tengere”.

Tehát lehet, hogy az „üldözött kisebbség” retorika használata meglehetősen jól működik, mégis mindig csak a valóság egyik oldalát mutatja meg. Azt gondolom, hogy a valós párbeszédtől nagyon távol áll, ha egy vitatémát csak egyetlen perspektívából mutatunk meg.

Kis eszmefuttatásom végére még egy záró történet egy meleg srácról, akiből többször is ördögöt űzött a keresztény közössége. Mivel én nem vagyok pszichológus ezért nem is akartam a „meleggyógyítás” témájához a pszichológia szemszögéből hozzászólni. Nincsen hozzá kompetenciám. Viszont a teológia szemszögéből el tudom mesélni ezt a történetet, aminek a tanulsága érinti ezt a kérdéskört is. Marci huszonéves srác volt, mikor hívő keresztényként, sőt lelkészként azzal szembesült, hogy ő bizony soha nem lesz boldog, ha nem élheti meg szerelmét, mégpedig azt a szerelmet, amit csak egy másik fiú iránt tudott érezni, nő iránt soha. Még csak nem is a testi vágyról volt szó, hanem a szerelemről. Miután ezt Marci felvállalta abban a kis újprotestáns vallási közösségben, ahova tartozott, rögtön azzal szembesítették társai, hogy bizony őt megszállta a melegség démona, de ezt a démont ki lehet űzni rengeteg imával, böjttel, és elszántsággal. Ez volt a közösségben a szokásos reakció hasonló esetekre. Amit aztán követett a közösségi ördögűzés gyakorlata. Nem is egyszer, jó párszor!

„Talán a legtraumatizálóbb az egészben az volt” - mesélte nekem Marci, „amikor azzal a konfliktussal állítottak szembe, hogyha nem tudok kigyógyulni a melegségemből, ha nem tudok megszabadulni ettől a gonosz démontól, akkor az csupán azért lehet, mert nem elég erős a hitem. Tehát én vagyok az oka. Hiszen az Isten minden kegyelmet megad a gyógyuláshoz”.

(További részleteket Kincses Marcell: Coming out c. könyvében találhatóak.)

Vagyis aki nem változik meg, nem „gyógyul ki”, az csak azért lehet, mert valójában hitetlen. Azt hiszem nincsen ennél ravaszabb egércsapda és nincsen ennél kegyetlenebb életkrízis egy hívő ember számára. Hiszen az ő számára valóban a hit az egyik legfontosabb dolog, az élet megtartója ereje. Hitetlenként megbélyegezve pedig lassan még az Isten arca is elhomályosul és sokan éppen ezért lesznek öngyilkosok, mert az veszett el, mert azt vették el tőle, mert azt szakították ki belőle, ami a legfontosabb volt! Ki vállalja ezért a felelősséget?