Régóta és sokat gondolkodom azon, hogy vajon létezik-e a gonosz és ha igen, akkor mit tehet az ember, amikor vele találkozik? Vajon lesz-e ereje bármit is tenni? Sajnos a családon belüli erőszak áldozatai azok, akik sokáig fel sem fogják azt, ami velük történik, aztán pedig évekbe telhet, amíg végre tudnak beszélni róla.... Perintfalvi Rita írása.
Ez egy valós történet egy nőről, aki csak rövid ideig ismerhette a boldogságot, ha ugyan valaha is részesült belőle. Először a történelem vihara tépázta meg a fiatalasszony könnyed és örömteli életét, amikor kb. 5-6 hónapos terhesen egy éjjel, váratlanul elhurcolták a munkatáborba, mert az ötvenes években éppen olyan szelek fújtak a politikában, hogy ő lett az idegen test, az ellenség. Egy nő, két kicsi gyerekkel és terhesen… Szerencsére kórházban szülhetett, mert az újszülöttek hármas ikrek lettek, akik közül kettőt évekig nem is láthatott.
Később saját kis üzletet vezetett, tanult nő volt, falusi viszonyokhoz képest különösen is. A férje jó ember volt egészen addig, amíg a háború és a kitelepítés meg nem nyomorították a lelkét annyira, hogy azokon álljon bosszút, akik nála gyengébbek. Néha láttam mikor a hófehér falú konyhában a falra kente tányérostól a paprikás krumplit, mert nem volt elég sós vagy éppen túl sós volt. Persze ivott is rendesen önsajnálatában és világfájdalmában, s ilyenkor családja nőtagjait ugyanazzal a megvető egyszerűséggel nevezte „kiskurvának, nagykurvának és vénkurvának”. Elképesztő volt a lelki terror otthon és a férfi mégsem érzett soha lelkiismeret furdalást. A szíve véglegesen bezárult és megkeményedett. De a nő megértett és elfogadott mindent, mert hiszen a férfi - szerinte - csak áldozat volt. Egy lélekölő kor áldozata. Saját magáról és a női lét lényegéről mindig azt mondta nekem, amikor nagy ritkán láttam őt, hogy a „nő sorsa a szenvedés”, „mindezt az Isten mérte ránk, el kell hát viselnünk”. Már akkor kirázott a hideg ezektől a szavaktól, pedig csak gyermek voltam még. És akkor kiráz, amikor vallási közösségekben (is) a 21. században még mindig ez a válasz, ha egy nő arról panaszkodik, hogy őt a férje bántalmazza, hogy „ezt bizony tűrnie kell”, ez csak azért lehet, mert „nem szereti a férjét eléggé”, „ha igazán szeretné és sokat imádkozna, böjtölne érte, akkor egészen biztosan megváltozna”. Tehát nem elég a bántalmazás terhe és súlya, de az egyház – sokszor maga a közösség vagy annak spirituális vezetője: a pap vagy a lelkész – még áldozathibaztatással is terheli a nő szenvedését. Néha még azt a kegyetlen kritikát is megkapja, hogy „nem elég erős a hite, ha nem bízik eléggé abban, hogy a férfi megváltozik”. Persze beszélgettem olyan evangélikus lelkésznőkkel, akik pontosan értették, hogy egy ilyen helyzet mit jelent. Nőként egészen másként fordultak ilyen helyzetben a szenvedőkhöz. Talán ez is az egyik előnye annak, hogy a protestáns egyházakban nők is szolgálhatnak spirituális vezetőként.
És van egy másik történetem is a témához, ami a gyermekek családon belüli szenvedéséről beszél. Két éve a Fülöp-szigeteken tartottam egy előadást és ott találkoztam életemben először személyesen is két olyan fiatal nővel, akiket gyermekkorukban a saját apjuk szexuálisan molesztált, sőt nagyon sokszor meg is erőszakolt. Nagyon belém égett a történet, ezért emlékszem még mindig ilyen jól. Az egyik lánnyal mindez először éppen a szülinapján történt meg, ami számára ettől a naptól fogva egyben a halála napjává is vált. Ő maga fogalmazta így: „aznap meghaltam”, „aznap vége lett mindennek, ami szép volt”. Mindketten túlélők voltak, akik ma arról tanúskodnak, hogy a gonosz valóban létezik!
A család az otthon melegét kellene, hogy nyújtsa minden ember számára. Olyan hely kellene, hogy legyen, ahova az ember elbújhat a világ szörnyűségei elől, ahol szövetségeseket talál, akikben feltétel nélkül bízhat, akik segítik, támogatják őt. Ezért hát talán kevesebb kegyetlenebb dolog van az életben, mintha valaki családon belüli erőszak áldozatává válik, legyen az a nő, a gyermek vagy akár a férfi, hiszen ilyen esetek is vannak, erről még kevesebbet beszélünk.
Régóta és sokat gondolkodom azon, hogy vajon létezik-e a gonosz és ha igen, akkor mit tehet az ember, amikor vele találkozik? Vajon lesz-e ereje bármit is tenni? Sajnos a családon belüli erőszak áldozatai azok, akik sokáig fel sem fogják azt, ami velük történik, aztán pedig évekbe telhet, amíg végre tudnak beszélni róla. Az első történetem asszonya tényleg elhitte, hogy a nő sorsa a szenvedés és így a bántalmazás természetes része a házasságnak, ehhez a férfinek joga van. A megerőszakolt tini lányokban pedig örökre megfagyott valami apjuk tettei miatt és menekülésüket hosszú ideig késleltette az, hogy még saját édesanyjuk sem hitt nekik. Hiszen ha hitt volna, akkor valami olyan szörnyűséggel szembesült volna, amit anyaként és nőként képtelen lett volna elviselni: azzal, hogy a gonosz létezik és ő együtt él vele és ahelyett, hogy a leányait megvédené tőle, kiszolgáltatja neki őket.
Amikor Jézus imájában vele együtt szüntelenül ismételgetjük, hogy „szabadíts meg minket a gonosztól!“ akkor gondoljunk arra, hogy a gonosz tényleg létezik és sokszor úgy szedi áldozatait, akár a közvetlen környezetünkben, hogy észre sem vesszük. Hát vegyük észre és segítsünk azoknak, akik képtelenek és erőtlenek megvédeni saját magukat, mert tehetetlenné dermedtek a sok fájdalomtól!
Szerző: Dr. Perintfalvi Rita katolikus teológus, az Universität Graz, Katholisch-Theologische Fakultät tanára, a Magyarországi Teológusnők Ökumenikus Egyesületének elnöke.
