Az életben a legfájóbb trauma az árulás. Főképpen mikor az embert a barátja árulja el, az, akire rábízta legmélyebb titkait, a szeretet radikalitásának üzenetét. S mindezt kicsinyes önérdekből. Harminc ezüstért... Júdás.

Péter sem különb, hősiesen bizonygatja, hogy ő kiáll a Mester mellett bármi is történjen, sőt még a halálba is követi őt, ha kell. De a Mester már ekkor tudja, hogy egy szolgálólány kérdőre vonó szava elég lesz ahhoz, hogy megtagadja őt és ezzel együtt mindent, amit gondosan a lelkében építgetett. Árulás. Ismét.

Vacsora után kimegy abba a kertbe, ahova rendszerint visszavonult, amikor csendre vágyott vagy csak érezni akarta a Közelséget. Amikor nem akart mást, csak lenni. De ez az éjszaka most keserűbb minden eddiginél, hiszen ez az utolsó itt a földön emberként. Emberként. Sebezhetőként. Tudva azt, hogy az embereknek nem kell a szeretet. Hogy inkább megölik azt, aki ki akarja nyitni a szívüket. Elhallgattatják, mert nem bírják elviselni azt, hogy nem játssza el a neki szánt szerepeket. Nem lesz belőle király, sem politikai vezér, sem vallási vezető. Ő csak egy otthontalan vándorprédikátor, akinek a legolcsóbb anyagból szőtték a ruháját, de szavai valódi drágakőként csillogtak az ajkán, akárhányszor csak tanított. Vagy amikor vigasztalt, amikor bátorított. Mert ember volt, valóban ember.

A tanítványok alszanak. Csak a Mester éber. Nem értik, hogy mi történik, nem látják a jövőt, nem fogják fel a dolgok súlyát. Nem tanultak semmit. Mélységes magány. Nagycsütörtök.