Assisi Ferenc tudta, hogy küldetése az emberiség nagy családjához szól és csak úgy lehet értelme a béke üzenetének, ha a szeretet egyetemességéből senki nincsen kizárva! Ferenc pápa is tudja ezt! Bár ő a katolikus egyház feje, mégis az „egész világ pásztora lett” – ahogy Eufémia nővér mondja róla Wenders filmjében. Nem csoda, hogy ezt nem értik a jobboldali populista erők, akik a kereszténységet saját harci zászlójukra tűzve instrumentalizálják és az országot szekértáborokba osztva a gyűlölet és az ellenségeskedés egyre mélyebb bugyraiba taszítják. Békesség és szeretet helyett, mindezt a kereszténység nevében... Perintfalvi Rita írása.

Nemrég megnéztem Wim Wenders csodálatos Ferenc pápa filmjét, az Egy hiteles ember c. alkotást és úgy érzem, hogy a film inspirációi még közelebb vittek ahhoz, hogy jobban megértsem Ferencet, azt az erőteret, ami őt rendületlenül és az egyre erősebb egyházi és politikai ellenszélben, még mindig arra motiválja, hogy az irgalom, azaz Isten gyengédségének üzenetével reformálja meg az oly gyakran rigid dogmatizmusba és moralizálásba süllyedt egyházát. Amelynek ablakait már elődje XXIII. János pápa tágra nyitotta, hogy végre beáradjon a kétezer éves áporodottságba a friss levegő és az élet. Ide nyúl vissza Ferenc, és bizony nem elégszik meg az ablakok kitárásával, de ha kell, berúgja az ajtókat is, még ha nem is megy át mindig rajtuk, de lefekteti a reformok visszafordíthatatlanul szilárd alapjait.

Miközben egyházában eretneknek bélyegezik víziói miatt, azért, mert az ortodoxia (az igaz hit) elsődleges fontosságának helyébe a felszabadítás teológia központi elvét, vagyis az ortopraxist (a helyes, igaz cselekvést) helyezi, a világ és az összes vallás vezetői élénken figyelik megnyilatkozásait és próbálják megfejteni jelképes prófétai gesztusait. Mind ezekben nagyon hasonlít a katolikus egyház legelső latin-amerikai származású pápája névadójára Assisi Szent Ferencre, aki nyolcszáz évvel korábban vívta a maga forradalmát. Egy olyan forradalmat, aminek erőtere a teljes szegénységben, a társadalomból kivetettekkel való szolidaritásban megélt élet volt. Egy olyan forradalmat, ami az új testvériség mintáját hozta létre, ami nem ismert semmilyen határt ember és ember között, sem bőrszín, sem vallás, sem nem, sem származás alapján. Ferenc tudta, hogy küldetése az emberiség nagy családjához szól és csak úgy lehet értelme a béke üzenetének, ha a szeretet egyetemességéből senki nincsen kizárva! Ferenc pápa is tudja ezt! Bár ő a katolikus egyház feje, mégis az „egész világ pásztora lett” – ahogy Eufémia nővér mondja róla Wenders filmjében. Nem csoda, hogy ezt nem értik a jobboldali populista erők, akik a kereszténységet saját harci zászlójukra tűzve instrumentalizálják és az országot szekértáborokba osztva a gyűlölet és az ellenségeskedés egyre mélyebb bugyraiba taszítják. Békesség és szeretet helyett, mindezt a kereszténység nevében...

Nyolcszáz évvel ezelőtt Assisi Szent Ferenc egy elhagyott, romos kis kápolnában hangot hallott a keresztről, ami megszólította őt: „Ferenc, eredj és építsed újjá házamat! Hiszen romokban hever.” Bizonyos, hogy ennek a pillanatnak a sürgető aktualitása miatt választotta Jorge Mario Bergoglio éppen ezt a nevet, mégpedig pápaként az egész történelemben először. Ami nagy bátorságra vall, hisz ki meri követni annak a férfinak a példáját, aki magát nemes egyszerűséggel „Isten bolondjának” nevezte, ezzel is jelezve, hogy ő nem tartotta magát olyan fontosnak, hogy bárki véleménye érdekelje. A nagy szentek belső szabadsága abban áll, hogy képesek elszakadni annak igényétől, hogy embereknek tetszenek. Képesek elviselni a megvetést, a megalázást, a lábbal tiprást azért, ami legbelül, a szívük mélyén ellenállhatatlan erővel hatja őket. A belső tűz, ami Jeromos prófétát is égette, aki bár hallgatni szeretett volna, csak éppen képtelen volt rá, mert a lelkében égő isteni tűz nem hagyta, hogy hallgasson. Muszáj volt beszélnie. Így volt ezzel Assisi Ferenc és így van ezzel késői utóda Ferenc pápa is. Mindegy, hogy mi az ára, akkor is elmondja és akkor is megcselekszi mindazt, amiben hisz. Ami belülről motiválja, szilárd és ellenálhatatlan bizonyosságként.

Muszáj elmondani azt, hogy a szegénység botrány!

Ferenc pápa elképesztőnek tartja, hogy a világon élő 8 milliárd emberből 1 milliárd éhezik! Megvannak a módszerek szerinte, amivel kiemelhetnénk őket a szegénységből, csak ez mégsem történik meg!

„Egy olyan világban, amelyben annyi gazdagság van, annyi erőforrás és eszköz, hogy senki ne éhezzen, egyszerűen érthetetlen, hogy lehet annyi éhes gyerek, annyi iskolázatlan gyerek, annyi szegény ember! A szegénység felháborító! Az segítene, ha mindenki, aki tud, adna valamit abból, amije van. Ha megelégedne azzal is, hogy neki picivel kevesebbje legyen. Ezt mindenkinek meg kellene tennie, legyen egy picivel szegényebb!”

Ahogy Assisi Ferenc a jezsuita pápa is úgy gondolja, hogy mivel a szegénység az evangélium középpontjában van, ezért csak egy szegény egyház tudja hitelesen közvetíteni a jézusi felszabadító üzenetet: „Az Úr Lelke van rajtam, azért kent fel engem, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek”. Ezért nem véletlen, mikor kendőzetlen egyeneséggel kritizálja saját egyháza mentalitását: „Amíg az egyház a reményt a vagyonra alapozza, Jézus nem lesz velünk.”

Muszáj elmondani azt, hogy a munka hiánya megfoszt a méltóságtól!

Reményvesztett, de a pápa szavaitól megérintődött fiatal arcok pásztázzák Ferencet Scampia-ban, Nápoly külvárosában, mikor arról beszél, hogy ő, a pápa tudja, hogy Olaszországban a 25 évnél fiatalabbak 40 %-ának nincsen munkája és felteszi a kérdést, hogy vajon: „Milyen jövő vár rájuk?” Miközben a munka szent! Hiszen a munka a legnemesebbet jelenti: Isten tetteinek utánzását a saját tetteink által. Ferenc, a pápa tudja, hogy „Amikor nem vagy kenyérkereső, oda a méltóságod is!” Tudja, hogy a munkanélküliség a modern kor egyik legnagyobb tragédiája. Majd szenvedélyesen felkiált:

„Nem maradhatunk csendben! Nem! Akarjuk a változást! Mondjuk nemet arra a gazdaságra, ami kirekesztésre és egyenlőtlenségre épít!”

Ferenc pápa nem arról beszél a fiataloknak, hogy milyen jó lenne, ha olvasnák a katekizmust, betartanák a parancsolatokat, pl. milyen jó lenne, ha nem élnének házasság előtt szexuális életet. Nem! Ő nem moralizál! Mert az emberi szükséget látja elsőként! Az embert, a maga valóságában. A felszabadítás teológia egyik lényeges tanítása az, hogy a valóságot valóságként kell érzékelni. Ebben rejlik ennek a teológiának a kontextualitása. Meglátni az ínséget szenvedők nehéz sorsát, meghallani a bajbajutottak néma kiáltását. És kimondani az ítéletet, hogy mindez rossz, mindez igazságtalan és ezért kell a változás! Ahogy a Példabeszédek könyve mondja:

„Nyisd ki a szádat és szerezz igazságot a szegénynek és a szükséget szenvedőnek, juttasd őt jogaihoz!”

Pontosan ezt jelenti az ortopraxis, a felszabadító gyakorlat.

A pápa akkor sem moralizál, mikor arról meditál, hogy vajon miként lehet megérteni a drogozó fiatalokat, azt, hogy vajon miért pusztítják így önmagukat. És úgy véli, hogy mindez a lázadás egyik formája. Ezek a fiatalok a világ mostani igazságtalan rendje ellen lázadnak. Minden fiatal eredendően idealista, a legtöbbjük keres valami célt, ami értelmet ad az életnek. Még akkor is, mondja: „Akkor is, amikor hibázunk, súlyosan hibázunk valami mást keresünk.” A drogozó fiatalok nonkonformitása szerinte azt jelzi, hogy elidegenedtek a világ jelenlegi rendjétől. Hogy pontosan érzik, hogy baj van ezzel a világgal! Hogy az életben rejlő rengeteg igazságtalanság egyáltalán nincsen rendjén! Melyik pápa tudott így beszélni a fiatalokról? Melyik pápa akarta megérteni ennyire a fájdalmas hibák mögött rejlő nagyon is emberi motivációt? Az bizonyosan egyedi a katolikus egyház történetében, hogy egy pápa ennyire az isteni gyengédség oldaláról közelít.

Muszáj elmondani azt, hogy nem vagytok egyedül!

Leszbosz szigetén a menekülttábort meglátogatva Ferenc pápa az irgalmas szeretet cselekedetét gyakorolja, mikor mindenféle sallang és teatralitás nélkül azt mondja az összesereglett, a megélt szenvedések fájdalmaival és a jövő bizonytalanságától való rettegéssel teli menekülteknek: „Együtt akartam lenni veletek és elmondani, hogy nem vagytok egyedül!” Semmi több. Ennyi. Nincsen hittérítés, nem beszél Jézusról. Nem az „igaz hit” a lényeg. Hanem az isteni gyengédség, ami „az emberiséget egy családnak teremtette és amikor valamelyik fivérünk vagy nővérünk szenved, akkor mind szenvedünk”.

Ferenc pápa szerint ezek az „emberek a globális igazságtalanság áldozatai”. Nekünk keresztényeknek pedig attól kellene tartanunk a leginkább, hogy a „közöny globalizációjának veszélye” maga alá temet minket. Ahogy Jon Sobrino felszabadítás-teológus gyakran emlegette azt, hogy Benedek pápa folyton attól rettegett, hogy mi lesz a világgal, ha kiveszik belőle az Istenhit, de attól közel sem félt annyira, hogy mi lesz a keresztény emberekkel, ha kiveszik a szívükből az érzékenység és az irgalom. Néha elgondolkodom azon, hogy milyen prófétai jel rejlik abban is, hogy a menekültválság ideje alatt éppen Ferenc a katolikus egyház pápája és nem valaki más!

Muszáj elmondani azt, hogy az Anyaföldet kizsákmányoltuk!

Assisi Szent Ferenc Naphimnuszával indítja Ferenc pápa Laudato Si' c. enciklikáját, amivel egy csapásra „zöld pápává” avanzsált sokak szemében. Annyi bizonyos, hogy ilyen radikalitással még egyetlen korábbi pápa sem fogalmazta meg, hogy korunk egyik legégetőbb problémája éppen az, hogy „kizsákmányoltuk az Anyaföldet!” Az Anyaföldet, aki a nővérünk, akit azért kaptunk, hogy gondoskodjunk róla, hogy őrizzük. Mi viszont megfosztottuk méltóságától. Ezért Ferenc arra a kérdésre, hogy kit tart a világon legeslegszegényebbnek egyértelműen azt válaszolja: az Anyaföldet! Akitől elvettünk mindent!

Muszáj elmondani azt, hogy süketek lettünk az emberek valós problémáira!

A „világ pásztora” Szent Ferenctől veszi mintáját, akit a „fül apostolának” nevez. Majd arról beszél, hogy a világ ma többnyire süket. Képtelenek vagyunk odafigyelni egymás mondanivalójára. S az a véleménye, hogy a papok között is sok a süket fül. Az emberek életében való részvételről és a közelségről beszél, ami egy pap egészséges lelkiségének a mércéje. Ahogy Assisi Ferenc meghallotta Isten hangját, a szegényekét, az elesettekét és a természetét, úgy kell nekünk is újra megtanulnunk hallgatni.

Muszáj elmondani azt, hogy nem kell mindig prédikálni!

Wim Wenders filmjének egyik legmegkapóbb jelenete, amikor Ferenc pápa a Fülöp szigetekre utazik és a tájfun okozta súlyos csapás után esőkabátban beszél az összegyűlt tömeghez. Beszél hozzájuk, de nem prédikál! Őszinte csendjénél nincsen érzékenyebb szó:

„Olyan sokan vannak köztetek, akik mindenüket elvesztették. Nem tudom, hogy mit mondhatnék nektek, inkább csendben maradok.”

Az is meglepő, hogy mennyire közel engedi magához az embereket: a betegeket, a szenvedőket, a fogvatartottakat, a menekülteket, a gyermekeket. Engedi, hogy megérintsék, megöleljék, csókokkal halmozzák el. Ferenc nem fél az emberi közelségtől!

Akkor sem, amikor egy nápolyi börtönben marcona arcú, megtört lelkű férfiak szorítják magukhoz egy bátorságot remélő ölelésben. Amikor hozzájuk szól, ismét nem moralizál, hanem azt hangsúlyozza, hogy a „megbocsátás egyben felejtés is”. Vagyis, amikor Isten megbocsátja a bűnöket, akkor rögtön el is felejti, el is törli azokat, mintha soha nem is lettek volna. Legfeljebb az ember az, aki nem képes megbocsátani önmagának. Ferenc pápa azzal bátorítja az lelkiismeretfordalásuk poklában vergődő szerencsétleneket, hogy feltesz nekik egy kérdést. Mégpedig azt, hogy vajon tudják-e, hogy „kit nyilvánított elsőként szentté az egyház?” És persze ő maga válaszol: „Hát egy rabot!” Mégpedig azt a férfit, aki Jézussal együtt bűnösként keresztre feszítettek, neki mondja elsőként Jézus és vele együtt az egyház: „Még ma velem leszel a paradicsomban!”

Muszáj elmondani azt, hogy az egyház reformok nélkül halott!

Amíg Ferenc pápa gyengéd szeretettel fordul a bajbajutottakhoz, az elesettekhez, sőt még a bűnösökhöz is, addig rendkívül kemény szavakkal bírálja a Római Kúriát. Szinte Jézust látjuk magunk előtt, amint ostorral a kezében kikergeti a kufárokat a templomból, hogy ne szennyezzék be az Isten házát. Éles szavakkal veti a szemükre, hogy a kúria olyan, mint egy test, aminek betegségei, gyengeségei vannak, amit kórok és kísértések gyötörnek, mint például az, hogy

„halhatatlannak”, „immunisnak”, egyenesen „nélkülözhetetlennek” gondoljuk magunkat. Szerinte az önkritikától mentes kúria, ami nem halad a korral egy beteg szervezet. Majd meg is nevezi ezeket a betegségeket: „a rivalizálás és hencegés betegsége”, „zárt körök kórja”, a „siralmas arcok betegsége”, a „felhalmozási kényszer”, a „spirituális Alzheimer-kór”, az „egzisztenciális skizofrénia” betegsége.

Melyik pápa volt ilyen bátor, hogy kimondja ezeket a már nagyon régen kimondásra váró bíráló szavakat?

Muszáj elmondani azt, hogy a testvéri közösség nem ismer semmilyen kirekesztést!

A belső strukturális reformok kulcs szava: az integráció. Ferenc pápa felismeri és végre ki is mondja, hogy „A nőket integrálnunk kell!” Hiszen „a világ nem fejlődhet a nők vezetése és tanácsa nélkül.” S ahogy a világ nem fejlődhet, úgy az egyház sem! Ez az integráció azért is jó kifejezés, mert rámutat arra, hogy a nő az egyházban még mindig „idegen”, ő a „más”, ő az, aki még nincsen a helyén, ő az, akinek teret kell adni. Egyrészt azért, mert ezt követeli meg az igazságosságra épülő testvéri közösség, másrészt pedig azért, mert a nők olyan tálentumot hordoznak, ami nélkül az egyház, mint szervezet képtelen a fejlődésre. És minden szervezet, ami nem képes fejlődni, ami csupán stagnál, ami csupán a status qou-t védi, önmagát ítéli halálra. Ferenc ezt tisztán felismeri, ezért is beszél arról, hogy a megoldást nem azok a feminista vagy férfimozgalmak jelentik, amelyek elszigetelnek, és amelyek egy ellenpólusú hatalmi struktúrát építenek. Hanem a megoldást olyan mozgalmak jelentik – akár feministák is – amelyek, a hatalmi struktúrák lebontására törekszenek, de úgy, hogy közben mindenkit integrálnak. Persze, hogy miként valósítható meg mindez egy olyan intézményi struktúrában, ahol a nők eleve ki vannak zárva a papságból és ezen keresztül a döntési folyamatokból, nem egy egyszerű kérdés.

És ha már arról beszélünk, hogy mindenkit integrálni kell, érdemes megemlíteni, hogy nem maradhatott ki a Wenders filmből az a repülőgépen adott interjúrészelt sem, amiben Ferenc pápát a Vatikánban működő meleg-lobbiról kérdezték. Erre nemes egyszerűséggel így válaszolt: „Ha valaki meleg és az Urat keresi, és jószándékú, ki vagyok én, hogy ítélkezzem felette?” Ez a mondat azóta szállóigévé lett, még a Pride felvonulások transzparensei között is gyakran szerepel. Ez a mondat ismét berúgott egy kaput, amin aztán Ferenc pápa végül nem ment át, de azt is lehetetlenné tette, hogy ezt a kérdést véglegesen le lehessen söpörni az asztalról.

Muszáj elmondani azt, hogy vétkeztünk zsidó testvéreinkkel szemben!

Soha nem lehet elfelejteni mindazt, ami egyszer megtörténhetett! Erre emlékeztet Ferenc pápa Jeruzsálemben, amikor meglátogatja a Yad Vashem holokauszt emlékművet, ahol túlélőkkel is találkozik. Szavainak mélysége egészen a velőig hatol:

„Ádám hol vagy? Ember hol vagy? Mivé lettél? A Shoah emlékhelyén halljuk, ahogy Isten kérdése hangzik: Ádám hol vagy? Ebben benne van a fiát elveszett atya minden fájdalma. Aki tudta, hogy a szabadság milyen kockázattal jár. Tudta, hogy gyermekei megtévedhetnek. De azt talán még az atya sem tudta elképzelni, milyen mélységekbe zuhanhatunk. Ember ki vagy te? Ki rontott el? Ki győzött meg arról, hogy a tied a jó és a rossz fölötti hatalom? Ki győzött meg arról, hogy Isten vagy?”

 Muszáj elmondani azt, hogy mind Ábrahám gyermekei vagyunk!

Wenders filmje megmutatja, hogy amint nyolcszáz évvel ezelőtt Assisi Szent Ferenc, a békességszerző, békét keresett a kereszténység és az iszlám között, elment még az egyiptomi szultánhoz is, éppúgy lett Ferenc pápa egyik szívügyévé is az iszlámmal való párbeszéd. Miután meglátogatja 9/11 emlékművet, ami a vallási fanatizmus szimbóluma, majd muszlim vallási vezetőkkel találkozik és meglátogatja az Al-Aksza Mecsetet, azt hangsúlyozza:

„Soha nem szabad megtéríteni senkit! Soha!” Majd arról beszél, hogy „Akadnak, akik azt mondják, hogy a muszlimok Istene nem egyenlő a miénkkel. De hát Ábrahám gyermekei vagyunk mind. Ennélfogva testvérek vagyunk. Ha tetszik, ha nem! Testvérek!”

Muszáj elmondani azt, hogy Isten nem a szemével lát, hanem a szívével!

Ferenc pápát egészen biztos, hogy rabul ejtette az isteni irgalom, nem véletlen, hogy ez lesz pápasága kulcsmotívuma. Mégpedig a gyengéd irgalom. Amit nem szabad félreérteni, hiszen a „gyengédség nem gyengeség, hanem erő”.

Sok keresztény embert ismerek, aki egész életében soha nem találkozott ezzel az isteni gyengédséggel: sem a családjában, ahol a hitet az anyatejjel szívta magába, sem az egyházában, ahol a hitében később növekednie kellett volna. Akik az Istent csupán a merev dogmák őrzőjeként és az erkölcsi elvárások szigorában képesek látni, azokat még soha életükben nem érintette meg az isteni gyengédség. Számukra is fontos Ferenc pápa üzenete: „Isten nem a szemével lát, hanem a szívével”. Az a baj a legtöbb emberrel, hogy képtelen magát a gyengéden szerető Isten szemével látni. A spirituális traumák megnyomorítják és megkötözik a lelket. Aki képtelen magát úgy szeretni, ahogy van, az pont egy ilyen ítélkező, kegyetlen Istent gyárt magának. Majd ezt a képet rávetíti mindenkire, aki eszébe juttatja mindazt, amit saját magában képtelen elfogadni. Így válik áldozatból tettesé, mások lelkének és életének megkeserítőjévé. Azt hiszem, hogy egyetlen kiút van ebből a pokolból, pont az, amit Ferenc tanít: Isten nem a szemével lát, hanem a szívével!

És Isten szeretete egyforma minden ember iránt, bizony vallástól függetlenül. El kell felejteni a vallási exkluzívismust!  A saját vallás spirituális gőgjét! Isten „még egy ateistát is ugyanúgy szeret.”

„Egyikünk sem egy sziget, másoktól független és egyedülálló. Ezért a jövőt csak közösen építhetjük, anélkül, hogy bárkit is kirekesztenénk.”

Ezért a vallások közötti párbeszéd a jövő békéjének záloga.

Ferenc a meg nem értett próféta

Számomra Ferenc pápa egy meg nem értett próféta, aki rengeteg konfliktusnak teszi ki magát. Egy olyan próféta, aki képtelen a hallgatásra, mert belülről égeti az a tűz, amit képtelenség lecsillapítani. Soha nem gondoltam, hogy katolikus teológusként megélem azt, hogy saját püspökeinek és híveinek egy része a legszívesebben máglyán megégetné a pápáját, ha tehetné. És most mégis éppen ez történik. Elkeserítő látni mindezt és tudom, hogy sokak számára az. De gondoljunk arra, hogy éppen ez a jele annak, hogy valami végre valóban történik! Ferenc pápán keresztül tényleg történik valami az egyházban, de nem csupán ott, hanem az egész világban. Biztos vagyok benne, hogy amilyen hatással Assisi Szent Ferenc volt a világra, olyan hatással lesz Ferenc pápa is. Hiszen valami végre megmozdult, valami tényleg történik bennünk!