“Atyám, ideadná a villáskulcskészletet?” “Pierre atya, itt a csempevágó, a vakolókanalat meg a simítólécet meg adom mindjárt”. El tudunk képzelni ilyen párbeszédeket? A francia munkáspapok otthagyták a paplakok világát, hogy megéljék a cselekvő szeretetet a dolgozók között. Még ha ezt meg is akarták tiltani nekik. Milyen az a hit, amely akkor is viszi a szegények keresztjét, amikor ezt meg akarják tiltani?

“Az egyházközség társadalmi munkájának egyszerre kell [...]
a közösség tanúságtételének lenni, egy testté lennie Isten
szeretetével és a könyörület parancsával, valamint
elveszítenie egyedül hősködő karakterét"

(Levél Marseille püspökéhez, Jean Delay-hez)

Lehet a hit (újra) felforgató? 

Milyen a kritikai spiritualitás? Az közismert, hogy a hitnek fontos szerepe lehet abban, hogy kihívja a status quo-t. 

A hit képes volt mozgósítani az embereket, hogy ellenálljanak a rasszizmusnak Dél-Afrikában. A felforgató hit ott volt a sztálinizmust és az államkapitalizmust elutasító lengyel Szolidaritásban. De jól dokumentált az a vita, amely felveti, hogy a hit sokszor segít elaltatni az emberben a jogos felháborodást.

Azt a jogos felháborodást, amivel lerázhatja magáról az őt hátrányosan érintő dolgokat.

Kimberly J. Lau szerint ráadásul vannak olyan spirituális gyakorlatok, amelyek utat nyitnak az áruvá válásnak. Általuk a piaci viszonyok betörnek az élet lelkiségi területeire is. Ennek a kritikának az az alapja, hogy az emberi viszonyokhoz, ha áruk módján viszonyulunk, az károsítja ezeket a kapcsolatokat. Beleértve a magunkkal való viszonyt is. Például, ha a spirituális tapasztalatokról úgy gondolkodunk mint árucikkekről. 

Ahelyett, hogy segítenének megkérdőjelezni a körülöttünk levő rendszert. 

A francia munkáspapok 1943 és 1954 között beléptek a gyárakba, hogy ugyanazt a fizikai munkát végezzék, mint az ott dolgozók. Ez a missziójuk szerves része volt. A kezdeményezés XI. Piusz pápa alatt indult, aki eredetileg azt szerette volna, ha a hit az élet minden részét átitassa. Ezért támogatta azokat a kezdeményezéseket, amelyek a dolgozói tömegek számára is újra el kívánták vinni a kereszténység üzenetét. Ez a mozgalom azonban ennél többet kívánt tenni.

Azok a papok, akik jelentkeztek erre a feladatra olyan ipari környékekre mentek, ahol az Egyházra úgy tekintettek, mint, aki megfeledkezett róluk, sőt, aki támogatja azt a rendszert, amely kizsákmányolja őket. A papok kis csapatokban/brigádokban (équipe) verődtek, hogy közösségi lakhatással egymást is támogassák és közösen tudjanak gondolkodni erről a kreatív feladatról. 

1941 és 1954 között több mint 100 szeminarista győzte meg elöljáróit, hogy hadd dolgozhasson valamilyen gyárlétesítményben. Mindenhol jelen voltak: vasöntödékben, repülőgép- és autóipari létesítményekben, textilgyárakban és kikötőkben. Egy beszámoló szerint az elefántcsont toronyból kiszabadult fiatal papok megtapasztalták, hogy milyen

“a rutin, a fizikai fájdalom, fáradtság, unalom és elkeseredés rabszolgájának” lenni. 

Míg sokukat bizalmatlansággal fogadták, sokuk pont szolidaritással és bajtársiassággal találták szembe magukat az ipari létesítményekben. Ez egy olyan gyakorlat (praxis) felé sodorta őket, amellyel meghozták az ún. elsődleges döntést a szegények mellett. Elkezdték segíteni harcukat a különböző egyenlőtlenségekkel szemben. Sőt: sok pap szakszervezeti tisztséget is kezdett vállalni. Egészen odáig, hogy függetlenített szakszervezetisként országos érdekvédelmi munkát végeztek. Beszédeket mondtak, részt vettek a sztrájkokban, közösségeket szerveztek. Az egyházi és az érdekvédelmi erőforrások találkozását jól mutatja az az eset, amikor 200 rendőr elől menekülő munkásnak nyújtottak menedéket egy templomi kriptában.

A radikalizálódás egy másik példáját nyújtja Arnal visszaemlékezése:

“Kezdetben fel voltak készülve rá, hogy a létesítmény előtt átlépjenek a tiltakozók láncán, és menjenek dolgozni, ahogy szoktak” A gyár kapujában azonban, ahogy találkoztak a sztrájkolók sorával, megálltak és elgondolkoztak azon, hogy miért is nem sztrájkolnak ők is. A következő napon már velük együtt folytatódott a sztrájk.

Ezekkel az akciókkal kiléptek abból a keretből, ahogy a papokat hagyományosan elképzelték. Lemondtak arról, hogy olyan papok legyenek, akik ugyan szegénységi fogadalmat tesznek, mégis kényelmes életet tudhatnak magukénak. A papi szegénység nem önmagában jelentett értéket számukra, hanem egy felszabadító attitűdöt vettek magukra, és kiálltak az elnyomottakért.

1949 után azonban fokozódtak a rosszallások a misszióval kapcsolatban. 1951-ben egyre inkább újra püspökökhöz kötötték a munkáspapokat, akik engedelmességet vártak el tőlük. Két évre rá lemondatták a Franciaországi misszió vezetőit, a szemináriumot pedig bezáratták. 1954-re püspöki körlevelek tiltották el őket mindenféle politikai, szakszervezeti tevékenységtől, fizikai munkájukat pedig 3 órára korlátozták. A mozgalmat letörő intézkedésekre a munkáspapok a következő kommünikét bocsátották ki:

“az egyházi hatóságok által a munkáspapokra erőszakolt feltételek [...] annyit jelentenek, hogy meg akarják tiltani azt a küzdelmet, melyet bajtársaikkal való szolidaritásukban vívnak”

Az egyház ellentámadása megtörte a mozgalmat. Kétharmaduk meghajtotta fejét a püspököknek és elhagyta a gyárakat – a maradék azonban megtartotta állását vállalva a következményeket. Az ellentámadás megtörte, de el nem pusztította a mozgalmat. Olyannyira, hogy a francia püspökök később a pápának is ellenálltak, aki végül egy az egyben el akarta nyomni a mozgalmat. Egészen 1963-ig kellett várni, amíg teljes mértékben visszatérhettek munkahelyeikre. A 90-es évekre pedig már ismét 2000 munkáspap folytatta misszióját és küzdelmeit Franciaországban.

Ez a francia kísérlet megihlette azokat a dél-amerikai irányzatokat, melyekből később a felszabadítás teológiája sarjadt. Hasonlóan a munkáspapokhoz, a perui Gutierrez atya is azt kezdte sürgetni, hogy a keresztény teológia fogalmazza újra magát. Találja meg azokat az utakat, melyekkel felveheti a harcot az egyenlőtlenséggel és a szegénység kiváltó okaival.

A munkáspapok példája azonban nem csak a papságnak jelenthet példát. Példájukon meditálva minden hívő elgondolkodhat, hogy mit jelent számára a hit mint cselekvő szeretet. Valami olyat jelent, aminek semmi köze nincs a társadalmi folyamatokhoz és azoktól teljesen külön áll? Valami olyat jelent, ami segít fenntartani a társadalmat, úgy, ahogy az működik, hisz egyenlőtlenségek mindig voltak és lesznek is? Vagy esetleg valami olyasmit jelent, ami elveszítheti az egyedül hősködő adakozó szerepét? Amivel esetleg napjainkban is megélhetik az ószövetségi próféta szavait:

“Nyisd ki a szádat és dönts igazságosan, szerezz érvényt a szegény s elnyomott igazának”.

 

Fotó: Pexels

Idézet forrása: Jacques Loew: Journal d'une mission ouvrière 1941-1959