A Felszabtér blog egyik fontos missziója, hogy megmutassa azok arcát és történeteit, akik egyházon belül elkövetett szexuális erőszak áldozataivá lettek. Sok hívő, de sokan, még a papok küzöl is, el sem hiszik, hogy ilyen borzalmas dolgok valóban megtörténtek. Ezért tartjuk fontosnak, hogy ezeken az írásokon keresztül azok is láthassák az áldozatok arcát, azok is meghallják végre az áldozatok hangját, akik felelősek mindezért és akiknek át kell alakítaniuk a súlyosan bűnös struktúrákat azért, hogy mindez soha ne fordulhasson elő többé senkivel. Ezt az írást egy áldozat írta mintegy évtizeddel a súlyos traumák után. Csak erős idegzetűeknek ajánljuk!

Ülök a földön és nézegetem az újonnan vett színezőket. Igazándiból semmi kedvem "rajzolni", meg fáradt is vagyok, belül csak egy nagy ürességet érzek (vagy épp nem érzek?), nincs sok kifejeznivalóm... Azt hiszem... De azért fogom a kis fekete fedeles füzetemet és nekilátok. Semmiféle terápiás célzattal, csak hogy kipróbáljam, mit is vettem.

A kezem szinte különálló életét él, én már csak mintha külső szemlélője lennék a dolgoknak. Jönnek a megszokott színek...fekete, vörös, bordó, egy kis szürke... Eltelik 2-3 perc és ijedten nézek a papírra. Fogalmam sincs, hogy került pont ez a "kép" oda. Persze, én rajzoltam, én húztam a vonalakat, de nem értem, miért pont úgy, miért pont azt, miért pont oda... Megijedek, nagyon. Szörnyű szembesülni önmagammal. Mert, ha én rajzoltam, akkor köze kell, hogy legyen hozzám, ahhoz, ahogy épp érzek, amit épp megélek. És ezt látni szörnyű... Egy hatalmas káoszt látok megjelenni. A fájdalom, a szomorúság, a kilátástalanság, a tehetetlenség, a megkötöttség káosza. Sebek, amik azt érzem, nem bírnak, nem tudnak begyógyulni. Sebek, amik állandóan feltépődnek, mikor azt látom, hogy ugyanolyan tehetetlen vagyok, mint akkor... Hogy ugyanúgy egy kis semmi vagyok, egy rongy vagyok a nagy hatalommal szemben. Kiszolgáltatott, megölt rongy, egy darab hús a sok közül.

Ahogy nézem a képet, megrémít, hogy "még mindig" ilyen erős, ilyen elő a fájdalom a lelkemben?! "Még mindig"...hirtelen elszégyellem magam. Hallom az ismerősök állandóan felbukkanó kérdését: "És még mindig olyan rossz? Még mindig nem jobb?" Hát, nem! Szeretném, hogy jobb legyen, számomra se ideális naponta öngyilkos gondolatokkal küzdeni, de nem megy ez határidőre. Bárcsak menne, bárcsak... Fájnak az ilyen kérdések, még ha próbálom is racionalizálni és elhitetni magammal, hogy csak értem aggódnak. Nehezen megy, nagyon nehezen. A belső hangok, hogy már jobban kéne lennem, minden az én hibám, biztosan rosszul csinálok valamit, túl kéne már lépnem, sokkal erősebbek a rációnál.

Vér és mocsok mindenütt. Mindent beborít és mindent átjár. Mintha minden egyes sejtembe beleivódott volna ez a soha le nem mosható szenny. Menekülni akarok, de nincs hova. Egyedül vagyok ebben a vak sötétségben. Kiáltanék, de nem látom értelmét. Minek? Miért? Hisz úgyse hallják meg, úgyse értik meg. Hisz úgyis én vagyok a hibás...

Fotó: A túlélő rajza arról, amit most érez a trauma kapcsán. Majdnem egy évtized telt el!