Talán csak városi legenda, hogy egy vidéki idős otthon lakói adomány gyűjtést kezdeményeztek Isaura szemműtétének költségeire, vagy rabszolgasorból való felszabadítására. A virtuális- és a tényvalóság keverése, a műfajok közti ugrabugrálás régi jelenség a „popkultúrában”. De hogy egy mese, egy regény, egy alternatív gyógymód, vagy bármilyen „sport, zene, játék” (evangélikusok értik) egy vallási tanrendszer riválisa legyen, az eléggé meredek fölvetés. Bartha István írása
Márpedig van ilyen. Mivel sajnos nem városi legenda, hanem a rögnél is rögebb tényvalóság, hogy
magukat kereszténynek valló emberek – az egyszerű hívektől a legmagasabb rangú főpapokig – újra és újra megtalálják a módját, hogy lejárassák, nevetségessé tegyék az egyházat, ezáltal a keresztény tanítást az intelligens ateisták, agnosztikusok, szkeptikusok és más vallásúak szemében.
Ez aztán a missziós elkötelezettség és hatékonyság! És ebben teljes az ökumené. A katolikus egyháztól az általuk szektáknak tartott karizmatikus szabadegyházakig (akik szerint pedig a katolikus egyház maga a „nagy Babilon”) teljes mellszélességgel, vállvetve álltak ki annak idején a Krisztus utolsó megkísértése vetítésének betiltásáért. Egy keresztény író, Nikosz Kazantzakisz regényének egy keresztény filmrendező, Martin Scorsese által történt zseniális megfilmesítését nevezték pornográfnak, Bibliát meghazudtolónak, valamint a hívek megtévesztésére alkalmasnak. 1997-ben ezzel kapcsolatban öt akkor létező országos (nyomtatott) napilapnak: Magyar Hírlap, Magyar Nemzet, Népszabadság, Népszava, Új Magyarország – küldtem el egy szösszenetet, aminek három évvel korábban már volt előzménye. Egyedül egy laptól kaptam választ, (na vajon melyiktől? - ld. alább!) és ők közölték is az írásomat. Ebből idézek:
„A keresztről történt lejövetel után minden esemény logikus rendben követi egymást. Csupán egyszerű végigpörgetése annak, ami magától értetődő. Az alapgondolat: "Szép az élet! Mit kell ilyen nagy ügyet csinálni belőle?" - először ijesztően egyszerűnek és igaznak tűnik. A megöregedett, "élettel betelt" rabbi nyomdokaiba kívánkozó nézőt a józankodó "na ugye"-érzésből a lángokban álló Jeruzsálem és a halálsikolyok ébresztik föl. Valami alapvető felismerés itt kíméletlen tisztasággal és borotvaélesen hasít bele az emberbe, és még a finnyás teológus is hirtelenjében minden művészkedő tévedést megbocsát az alkotóknak. Ezt a hitvallást: "Jézusnak, az Isten Fiának meg kellett halnia értem!" semmilyen ékesszóló evangélizáció nem tudja ilyen erővel megszólaltatni, ahogyan e kezdetben bosszankodásnak ígérkező két és fél óra után a nézőben megfogalmazódhat. Most először, egész lényemet érintően hatott át az "Elvégeztetett!" valósága. Miközben szemeimet dörzsölgetve fel-alá járkálok a szobában, egyre azt hajtogatom magamban: "hogy lehettek ilyen értetlenek?"
Az öregedő Jézus meghallja, amint az utcán Pál apostol róla, mint megfeszítettről és feltámadottról prédikál. Megszólítja, és felháborodottan rendre utasítja, mondván: ne terjesszen róla hazugságokat. Az álombéli Pál ezzel zárja a párbeszédet: "Örülök, hogy megismertelek. Most már legalább nem kell törődnöm veled. Az én Jézusom sokkal hatalmasabb és fontosabb, mint te vagy!"
Milyen jó lett volna, ha az aggódó hívők, püspökök és vasárnapi keresztyének ezzel az alapgondolattal tudták volna megnézni ezt a filmet. Lehet azonban, hogy éppen ettől a szembesüléstől féltek.”
Az eredetileg 1994-ben, a filmvetítés elleni tiltakozás kapcsán írt gondolatmenetemet egy „nyilatkozattal” egészítettem ki, és a két szöveg együtt jelent meg 1997. december 8-án – na hol? – a Népszabadságban. Sajnos ez nem csak „még mindig” aktuális, hanem ha lehet azt mondani, aktuálisabb, mint huszonkét éve. Íme a nyilatkozat:
Szomorúsággal, szorongással, és szégyenérzettel vettem tudomásul, hogy egyházi nyomásra ismét levették a televízió műsoráról a "Krisztus utolsó megkísértése" című filmet.
Szomorúsággal azért, mert egy nagyszerű, evangéliumi ihletésű művészi alkotást - az előzetes beharangozás ellenére - nem láthatott az adófizető nagyközönség.
Szorongással azért, mert azt hittem, olyan országban élek, ahol nem néhány ember véleményétől függ, hogy mit láthat a tévénéző és mit nem, és nem tarthatnak mesterségesen szellemi kiskorúságban milliókat, akár a kereskedelmi tévétársaságok műsorpolitikájának agresszív manipulációjával is. Remélem, nem tévedtem...
Szégyenérzettel azért, mert magam is egyházi ember, lelkész vagyok. Eme nagyszerű filmalkotás bemutatása ellen pedig éppen a kollégáim, hitsorsosaim tiltakoztak. Ha nem látták a filmet, akkor azért szégyellem magam, hogy vették a bátorságot, és alapvető információk hiányában véleményt nyilvánítottak. Ha pedig látták, akkor azért szégyellem magam, mert keresztyén létükre nem értették meg.
Őszintén remélem, hogy ehhez hasonló eset miatt nem kell többé senkinek szégyenkeznie, szorongania és szomorúnak lennie.
Őszintén remélem, hogy a szóban forgó filmet hamarosan láthatja a nagyközönség. Csakúgy, mint a hozzá hasonlóan értékes, művészi, elgondolkodtató alkotásokból is minél többet.
Őszintén remélem, hogy - az egyébként valóban szinte mindent elárasztó "kulturális" mocsokkal szemben pedig - maga a nagyközönség válik mihamarabb passzívan, de határozottan ellenállóvá, és ez a tény jó értelemben visszahat majd a közszolgálati és kereskedelmi tévétársaságok műsorpolitikájára.
Őszintén remélem, hogy az egyház léte - és az egyházi lét - a történtek ellenére sem járatódott le végérvényesen.
***
Ja, hogy a címben Harry Potter szerepel? Igen, mert eredetileg arra szerettem volna reflektálni. Egy amerikai egyházi iskolában betiltották az olvasását, mert az ördögűzőkkel konzultáló pap szerint valódi átkok vannak benne. Egy másik iskolai könyvtárból pedig kiselejtezték a könyvsorozat példányait, és
olvastam egy nyilatkozatot is, amelyet egy magyar megyeszékhely összes - szám szerint nyolc - keresztény felekezetének vezetői aláírtak, és amelyben egyebek közt az a félmondat is szerepel, miszerint „nehezen jóvátehető pszichikai és erkölcsi károkat okoz a jelen és a következő generáció életében”. És ezt nem a gyerekek nadrágjában turkáló pedofilokról írták, hanem egy csodálatos mesesorozatról.
Ugyanakkor a L'Osservatore Romano 2011. július 12-i számában Gaetano Vallini, az akkori pápával, Benedekkel szemben is védelmébe veszi a történetet, mondván,
„világos, hogy a mágia csupán írói eszköz”, és hogy valójában „igazi értékek, a barátság és az önfeláldozás diadalmaskodnak” benne.
Ezzel szemben egy gyakorló keresztényként is gyakran szereplő ismert magyar televíziós személyiség fontosnak tartotta egy internetes egyházi felületen vitába szállni egy övétől kicsit eltérő véleményű kollégájával, és megfogalmazni azt a véleményt, miszerint a Harry Potter valójában ugyanaz a gyerekeknek, ami a felnőttek számára a szem rágógumijaként működő sekélyes szappanoperák tömkelege, csak itt ráadásul a „vakmerőség és az erőszak, a varázslótudomány és a végtelen önbizalom nyerheti el méltó jutalmát”. Ez a vélemény, ha olvasta az illető bármelyik könyvet is, azért gáz, ha meg nem, akkor viszont azért.
Az előbb felsoroltaktól eltérően kifejezetten ajánlom Kamarás István tudóshoz méltóan alapos összefoglalóját, amely 2002-ben jelent meg a Holmi-ban
Érdekes adalék lehet a témához Harry Potter magyar szinkronhangjával Gacsal Ádámmal a Kötőszó blogon megjelent interjú
Ha jól meggondolom, már nem is biztos, hogy fontos elmondani a saját gondolataimat erről a témáról. De ha mégis megteszem, akkor mindenképpen egy másik posztban, mert ez már így is elég hosszú lett. :)
