Ígéretünkhöz híven folytatjuk azt a sorozatot, amiben teret adunk annak, hogy megszólalhassanak olyan személyek, akik egyházi közegben lettek a szexualizált erőszak különféle formáinak áldozataivá. Második történetünk szereplője gimnazista éveiről mesélt, amikor ministrálás kapcsán érték őt súlyosan traumatizáló élmények. A tettest soha nem vonták felelősségre, nem történt semmiféle igazságszolgáltatás az áldozat felé. Vajon hogyan gondol vissza a 9 évvel ezelőtt elszenvedett szexuális bántalmazásra ma T.? Miként sikerült feldolgoznia mindazt, ami majdnem öngyilkosságba kergette? Mit üzen a sorstársainak? Cikksorozatunk célja: nem az egyházak lejáratása, hanem a megtisztulás elősegítése azáltal, hogy az igazság végre napvilágra kerül. Várjuk további személyek jelentkezését, akiknek gyógyulását segítené, ha végre megszólalhatnának vagy bátorítani szeretnék azokat, akik hasonló cipőben járnak, vagy csak meghallgatást keresnek. – Perintfalvi Rita írása.

T.-vel egy kávézóban beszélgettünk, már ismertük egymást korábbról, persze csak felületesen. Nyilvános előadásaim során találkoztunk már és röviden beszélgettünk is, de mély bizalom ezalatt persze még nem alakulhatott ki köztünk. Mégis amikor elkezdtem foglalkozni az egyházakon belüli szexuális visszaélések feltárásával, T. megkeresett engem és elmondta, hogy nagyon fontos lenne számára, ha végre elmesélhetné mindazt, ami vele történt és szerette volna bátorítani azokat, akik hasonló borzalmakat éltek át. Azt is hangsúlyozta, hogy nem az a célja, hogy revansot vegyen egykori gimnáziumán vagy a katolikus egyházon. Mégsem tud tovább hallgatni arról, ami vele történt.

T. kálváriája 9 évvel ezelőtt történt. Ma már egy derűs, energikus, mosolygós fiatalembert látok magam előtt, mégis mikor mesélni kezd rögtön érzem a rezignációt a hangjában, hogy nagyon komoly súlya van mindannak, amit el akar nekem mondani.

„Abban az időben súlyos bipoláris depresszióban szenvedtem, mert meghalt a legjobb barátom egy váratlan szívinfarktusban”

– kezdte T. a történetet. „Érzelmi, lelki roncsnak éreztem magam az egyházi gimnáziumban töltött évek alatt” – folytatta. Amit a személyes tragédia mellett az iskola érzéketlensége és szigorú tekintélyelvűségből fakadó ridegsége csak tovább fokozott.

A szigorú fegyelemhez hozzátartozott a kötelező misére járás és ministrálás is a jóhírére sokat adó katolikus gimnáziumban. A tizenéves ministránsok feladata volt a pap miseruhába való felöltöztetése is a mise kezdete előtt, majd a levetkőztetése a mise végén. Mivel nem volt sekrestyés, ezért ezt mindig két diák végezte. T. kezdte hallani a pletykát, hogy a meglehetősen testes, középkorú atya, akinek ráadásul nagyon kellemetlen volt a lehelete, visszaél a helyzettel és fogdossa a lányokat öltöztetés közben.

„Attól rettegtem, hogy egyszer rám is sor kerül majd, engem is utolér a dolog” – mondta.

„Mit jelent az pontosan, hogy a papot öltöztetnetek kellett?” – kérdezem. Normál esetben a pap nadrágot és inget visel a fehérszínű alba és a liturgikus ünnepekhez illő különféle színű miseruha alatt. „Ez itt is így volt, nem?” – kérdezem, mert szeretném világosan megérteni azt, ami történt.

„Hát nem! Rajta csak trikó volt, meg egy fehér színű alsónadrág. Egészen addig vetkőzött. Mivel testes volt, nagyon nehéz volt öltöztetnünk és jól ki tudta használni a helyzetet, hogy észrevétlenül hozzánk érjen. Valószínű a fogdosás miatt vetkőzött le ennyire, azért csinálta, hogy minél inkább kontaktba kerüljön velünk. Persze mi semmi ilyesmire nem adtunk semmiféle beleegyezést!” – magyarázza T. most már ingerülten.

Aztán egy konkrét történetet is elmesél, amiben még inkább elszabadultak a dolgok. 15-16 éves lehetett, amikor egyszer megint rákerült a sor és neki kellett mennie ministrálni. Felöltöztették a papot, kivitte a csengőt, amibe véletlenül jól bele is rúgott, mert annyira zavarban volt az öltöztetés feladata miatt. A férfinak a lehelete is borzalmas volt aznap, érezhetően ivott is. Aztán lezajlott a mise, ő maradt ott végig, hogy segítsen mindent elpakolni. Így aztán kettesben maradtak. „Ekkor el kezdett próbálkozni. Először csak vizslatott a tekintetével, a tarkómon éreztem a pillantását. Kapkodtam, hogy minél előbb kész lehessek és mehessek. A pap már civil ruhában volt is mindketten indultunk a bejárati ajtó felé. Ekkor hirtelen megragadta a fenekemet, megmarkolta, nem kicsit, hanem úgy, mintha egy görögdinnyét fogtál volna. De még ez sem volt elég neki! Próbáltam menekülni. Ekkor hirtelen a bejárati ajtóval nekiszorított a falnak, teljesen védtelenné váltam, mozdulni sem bírtam. Össze-vissza markolászott, ahol ért. Tiszta lila foltos lett a karom, meg a kulcscsontom, azt hittem, hogy el is törik valamim az ajtó nyomása alatt” – emlékezik vissza T. láthatóan nagyon élesen minden kis részletre.

„Hogy tudtál végül kiszabadulni?” – kérdezem. „Megrúgtam jó erővel, ahogy csak bírtam és ekkor elengedett, ki tudtam rohanni a templomból. Visszarohantam a gimiben, beültem a padba és órákig csak sírtam, nem tértem magamhoz. Úgy éreztem, hogy nyomban meghalok. Elviselhetetlen volt az érzés. A szégyen.”

Ezek után arról beszéltünk, hogy tett-e bejelentést az ügyről az igazgatónak, mesélt-e róla az osztálytársainak.
T. abban az időben nemcsupán súlyos depresszióval küzdött, de eléggé renitensnek is számított az iskolában. Nagyon értelmes és gondolkodó fiatalként sok mindent megkérdőjelezett, amit egy katolikus gimnáziumban nem illik megkérdőjelezni. A vallásos hittel sem úgy állt, mint ahogy azt elvárták tőle. A maga módján, a saját életfilozófiáját követve próbált hívő lenni. De ez a szabadságvágy túl sok volt ennek a szigorú tekintélyhez szokott intézménynek, így majdnem ki is csapták. Ezért amikor elmesélte a történteket az igazgatónak, az egyáltalán nem hitt neki el egy szót sem, azzal vádolta, hogy mindezt csupán kitalálta és megfenyegette, ha nem hagyja abba a rágalmazást, akkor kirúgja. És végül csak annyit mondott: „Tekintsük tárgytalannak az ügyet!” Ezek után pedig senkinek nem beszélt róla, az osztálytársainak sem, örült, hogy túlélte és nem akarta, hogy kirúgják.

„Mi volt a legnehezebb a feldolgozásban? Tudtál ezzel a szörnyű traumával bármit is kezdeni, ha még beszélni sem szabadott róla?” – kérdezem tovább. „Abban az időben tiniként éppen egy aszexuális korszakomat éltem. Valószínű, hogy a barátom elvesztése és a depresszió miatt. Ráadásul már tisztában voltam azzal is, hogy transzfiú[1] vagyok, aki lány testben született. Sokáig rettenetesen gyűlöltem a testemet, amit ez a trauma tovább erősített. Nagyon nehéz volt elfogadnom ezt a testet, amivel még ez is megtörtént. Öngyilkos akartam lenni, csak nem sikerült.”

Ezután még azt firtatom, hogy miként lehet azt feldolgozni, ha még csak nem is hisznek az embernek, ha még csak meg sem bűnhődik az, aki képes ilyesmit tenni. Erre T. elmeséli, hogy azért egyfajta igazságszolgáltatás mégis történt, mert a pap hamarosan, teljesen váratlanul meghalt. Ami neki rendkívüli megkönnyebbülést okozott.

„9 évig megnyomorított mindaz, amit át kellett élnem, úgy, hogy nem bírtam kinyitni a szívemet. Ezért el vagyok maradva a többiekhez képest érzelmi fejlettségben. Az elmúlt 9 évem azzal telt el, hogy a nullára hozzam fel magam. De egyre jobban megerősödtem, megtaláltam azt, aki vagyok. Megerősödött az öntudatom. A halálból jöttem vissza – de a pokolból biztosan. Megtanultam túléni egyszer s mindenkorra.”

A Magyar Katolikus Püspöki Kar 2019 októberében bevezetett egy jelzőrendszert, ahol az egyházon belül szexualizált erőszakot elszenvedett áldozatok bejelentést tehetnek. Mindez Ferenc pápa rendelkezéseinek megfelelően történt. T-t még arról kérdezem, hogy ha akkor lett volna ilyen jelzőrendszer, akkor vajon tettek volna-e bejelentést a gimnazisták?

„Szerintem azok, akiket nagyon vallásosnak neveltek, akiknek nagyon fontos volt az engedelmesség, azok nem tettek volna ilyen bejelentést. Azokat arra nevelték, hogy a papnak bármit meg kell tenni, amit csak kér és minden rendben van úgy. Azok tettek volna bejelentést, akik egy kicsit világiasabban gondolkodtak. Akiket nem lehetett ennyire befolyásolni. És nagyon fontos ez a jelzőrendszer, mert én azt tapasztaltam, hogy nálunk az igazgató azért nem tett semmit, mert kellett az állami támogatás nagyon és ezért a legfőbb cél a gimnázium jó hírének megóvása volt, bármi áron!” „Szerinted hány ilyen bejelentés lett volna?” „Nem tudom pontosan, de ötven biztosan lett volna.” „Ötven, te jó ég!” – megrökönyödöm.

És legvégül még azt kérdezem meg T.-től, hogy mit üzenne azoknak, akikkel hasonló dolog történik, akiket az egyház ill. intézményei falai között ér szexuális abúzus, aminek elkövetője klerikus személy. „Engem ez a tapasztalat egy életre megerősített, megtanított rá, hogy milyen fontos, hogy abszolút erős önképpel rendelkezzem. Ha az ember megtalálja önmagát, akkor egy ilyen borzalmat is át tud vészelni, ha viszont nem találja meg önmagát, akkor egy életre vége. Szerintem nem szabad mindent rosszként felfogni, persze tudom, hogy sokkal jobb lett volna elkerülni ezt, de én nem maradtam áldozat, ha ez nincsen, akkor lehet, hogy nem lennék most ilyen erős ember.”

[1] Transzszexualitás fogalma a WHO (2006) definíciója szerint: „Az ellenkező nemmel való identifikáció erős és tartós fennállása, ami legalább 2 éve fennáll.”

HA TE IS SZERETNÉD ELMESÉLNI VAGY CSAK MEGHALLGATÁSRA VÁGYSZ, ÍRJ NEKÜNK! 

A Felszabtér emailcíme: felszabterblog@gmail.com, Dr. Perintfalvi Rita teológus közvetlen elérhetősége: rita.perintfalvi@gmail.com. Bármelyikre írhatsz, várjuk szeretettel!