Megdöbbentő, hogy 2020-ban Magyarországon sikerült a kormányzatnak elsöpörnie az Isztambuli egyezményt, ami végre hathatós fellépést jelenthetett volna a nők ellen elkövetett erőszak felszámolásában. Épp ennyire ijesztő az is, hogy a köztévé műsoraiban dilettáns megszólalók egyre élénkebben kezdik megtámadni a feminista teológiát és a felszabadítási teológiát is, mint nyugati liberális dekadens csökevényt. Miközben láthatóan semmi szakmai tudásuk nincsen arról, hogy mit is jelent a feminista teológia, mi az a gender, vagy valójában mit is hozott volna az Isztambuli egyezmény aláírása. A tudományos diskurzust felváltja az ideológiai kultúrharc. Nehéz egy ilyen időben bármit is mondani a feminista teológiákról valóban szakmai szemmel, de annál fontosabb. Perintfalvi Rita katolikus teológus, teológiai genderkutató és Tokai Zsófia buddhista teológiát végzett gender studies hallgató éppen erre vállalkoztak ebben a közös írásukban. 

Mi is az a keresztény feminista teológia?

A feminista teológia az 1960-as évek vége felé vált jelentős teológiai irányzattá. Ez tulajdonképpen a női emancipációs törekvések megjelenését jelenti egy olyan tudományterületen, amely mintegy kétezer esztendeig szinte kizárólagos férfidominancia alatt állt. Kialakulásának hátterében az a női tapasztalat áll, amelynek – a hagyományos teológiát és egyháztörténelmet kritikus szemmel vizsgálva – arra a megállapításra kellett jutnia, hogy a nők lényegében majdnem két évezreden keresztül ki voltak zárva a teológia tudományának gyakorlásából, az egyházi törvényhozásból, a döntéshozatalból (pl. pápaválasztás), a közösségek vezetéséből, a misszió gyakorlásából és az egyházpolitika bárminemű befolyásolásából. Éppen ezért ennek a teológiai gondolkodásnak a középpontjában a hagyományos istenképek, vallásos intézmények és gyakorlatok megkérdőjelezése áll, mégpedig sajátosan feminista perspektívából.

A feminista teológia, akárcsak a felszabadítás teológiája, tudatosan kontextuális teológia, mégpedig különös tekintettel a női perspektíva figyelembevételére. A kontextuális sajátosság az elnyomás és a korlátozottság személyes megtapasztalását jelenti, ugyanakkor a megszabadulás és a harc tapasztalatát is. Egyszerűen megfogalmazva: az utat, hogy hogyan tudunk valóban önmagunkká válni.

Mindez felfogható úgy is, mint egy sajátos exodustapasztalat, kivonulás minden külső korlátozottságból. Persze a valódi szabadság ugyanakkor igényli a kivonulást a komfort és a nyugalom rabszolgaságából is (húsos- fazekak Egyiptomban). Hiszen a változtatás mindig erőfeszítésbe kerül, és energiát, sokszor küzdelmet is igényel, amelyet sok nő nem vállal, és inkább megalkuszik elnyomott és alárendelt helyzetével.

Mindemellett ez az út magában foglalja a tevékeny szolidaritást is mindazokkal, akiket a társadalom vagy akár az egyházak valamilyen szempontból kirekesztenek, stigmatizálnak. Jellemzője, hogy szenvedélyesen keresi annak a lehetőségét, hogy emberibb és igazságosabb társadalmi viszonyok jöhessenek létre. Visszautasítja és szigorúan fellép nemcsak a társadalmi, hanem a vallási jellegű kirekesztés mindenféle formája ellen, különös te- kintettel az antiszemitizmus, az antijudaizmus súlyos problémájára.

Nem könnyű pontosan meghatározni, hogy mi is az a feminista teológia, illetve sokan félreértik vagy félremagyarázzák mibenlétét. Hedwig Meyer-Wilmes fogalmazza meg világos módon a Zwischen lila und lavendel című írásában, amikor azt hangsúlyozza, hogy a feminista teológia nem női teológia és nem is a nő teológiája, hanem

„a feminista módon gondolkodó és feministává lett nők teológiája, akik a vallásos patriarchátust igyekeznek felismerni, megnevezni, kritizálni, valamint leküzdeni mind a társadalomban, mind pedig az egyházakban és az emberek közti együttélésben. Ez nem egy nemhez kötött, hanem a nemiséget problematizáló teológia.”

Miért is olyan veszélyes, amikor a politikai, filozófiai és vallásos retorika a férfi és a nő „természettől adott” különbözőségéről beszél? A racionális, nyugati férfi egyetemességet és igazságot követel magának. Ő nemcsak férfi, hanem fehér, európai, jómódú és privilegizált helyzetben levő. Számára adott a demokratikus önmeghatározás lehetősége, teljes jogú polgár, és egyéni szabadságjogokkal rendelkezik. Ez a férfi nemcsak a „privilegizált helyzetben levő fehér nőt” tekinti önmagához képest „másnak”, hanem más rasszok, osztályok, kultúrák képviselőit is alacsonyabb rendűnek tekinti magánál, akiket ennek megfelelően elnyomhat, leigázhat és kizsákmányolhat.

És ez a nyugati, jól képzett, privilegizált helyzetben levő férfi, aki a tudás birtokosa és a tudomány művelője is, igényt tart arra, hogy egyedül az ő világértelmezése legyen igaz és helyes. Ezáltal a hagyományozódó ismeret, tudás nemcsak nemileg, hanem fajilag, Európa-centrikusan és osztályspecifikusan is meghatározott.

Ez a teológiai irányzat nem az egyetemek világában jött létre, hanem a gyakorlati élet területén. Kialakulásában mind Európában, mind pedig az USA-ban a nőmozgalmaknak, az ökumenikus mozgalomnak és a II. vatikáni zsinat után kibontakozó laikus mozgalomnak volt meghatározó szerepe.

A feminista teológia nagy úttörőnői és ma már klasszikusnak számító képviselői Európában Chatarina J. M. Halkes (1920–2011, Hollandia), Marga Bührig (1915, Németország – 2002, Svájc), Elisabeth Moltmann-Wendel (szül. 1926, Németország).1 Az Egyesült Államokban pedig Mary Daly (1928–2010) és Elisabeth Schüssler Fiorenza (szül. 1938, Románia) váltak a feminista teológiai gondolkodás mesternőivé. 

Van olyan is, hogy feminista buddhológia?

Számos feminista teológus és elméletalkotó kritizálja a vallási intézmények férfidominancián alapuló berendezkedését. Köztük Mary Daly (1973) és Rosemary Radford Ruether (1983) is felhívja a figyelmet a monoteista vallások szövegeiben megjelenő nőgyűlölő attitűdre, amelyet tetten érhetünk a gyakorlatok és a hagyományok szintjén is. Mivel a nyugati kultúránkban a zsidó-keresztény hagyomány a meghatározó, ezért a legtöbb nyugati feminista teológus erre a két vallásra fókuszál, ami nem jelenti azt, hogy a többi vallási irányzattal ne lenne semmiféle probléma. 

Ha abból indulunk ki, amit a fent említett feminista teoretikusok állítanak, hogy a vallási intézmények struktúrája férfidominancián alapszik, akkor nem tekinthetünk el attól a ténytől, hogy a buddhizmus is egy patriarchális környezetben jött létre majd intézményesült, így ennek a vallásnak a szent szövegei, gyakorlatai és hagyományai is ugyanúgy férfiuralomra épülnek, mint a monoteista vallásoké.

A buddhizmus iránti érdeklődés az utóbbi évtizedekben egyre nagyobb, valószínűleg azért, mert sokan a kereszténységből való kiábrándultságukból menekülve találkoznak ezzel a vallással, vagy amiatt, mert azt gondolják ez igazából nem is egy vallás, hanem sokkal inkább egy misztikus keleti filozófia. Úgy gondolom, hogy az utóbbi megközelítés egy mítosz eredménye, amely azért alakulhatott ki itt nyugaton a buddhizmusról, mert ez a vallás nem képezte a kultúránk szerves részét. 

Minden tévhit ellenére a buddhista vallás nem mentes a szexuális visszaélésektől vagy a nőellenes attitűdtől sem. Ezért a következőkben feminista nézőpontból fogom röviden bemutatni azt, hogy egyes buddhista szent szövegek kifejezetten nőgyűlölőek és ezek az ábrázolások valójában milyen célokat szolgálnak, illetve kinek a nézőpontjából artikulálódnak. Először viszont fontosnak tartom tisztázni azt, hogy mit is jelent pontosan a nőgyűlölet.

Nőgyűlölet a társadalomban

Kate Manne szerint a nőgyűlöletet úgy kellene értelmeznünk, mint a patriarchátusnak egy olyan végrehajtó rendszerét, amelynek az az általános funkciója, hogy felügyelje és érvényre juttassa a genderrel kapcsolatos normákat és elvárásokat. Ezzel az az értelmezési kerettel az a célja, hogy rámutasson a strukturális problémára, mert sokszor a nőgyűlöletet úgy értelmezik, mintha „csak” egyes egyének beteg eltévelyedése lenne, holott a mannei definíció szerint ez sokkal inkább egy rendszerszintű jelenség. 

Mit jelent ez a gyakorlatban? A nőgyűlölő bánásmód abban ismerhető fel, amikor ezeket a gender normákat és elvárásokat számon kérik, hol az individuális ágensek, hol társadalmi csoportok, hol maguk az intézmények azokon a nőkön, akik eltérnek a nemükre kiszabott szerepüktől, például amikor egy nő nyíltan kijelenti, hogy nem akar gyereket szülni és ez a kijelentése felháborodást, rosszallást és akár erőszakos támadást vált ki a környezetéből. Továbbá megjelenik egy éles kettéválasztás a jól és rosszul viselkedő nő között és az utóbbit keményen szankcionálja is a társadalom. Az, hogy mi számít helyes női viselkedésnek, azt mindig az adott kor gender előírásai határozzák meg. Ezek a gender normák pedig tükröződnek a jogalkotás, az intézményesült gyakorlatok, a média vagy az irodalom női és férfi reprezentációjában, itt az esetünkben pedig a vallási szövegek szintjén is.

Mit kell egy nőnek megtanulnia?

A feminizmust érthetjük úgy is, mint azt a felszabadítási folyamatot, amelyben a nőből autonóm ember lesz. Ebben a folyamatban a legfontosabb kérdés, hogy ki vagyok én mint „női ember”. És ehhez nagyon fontos dolog elfelejtenem, hogy minek kellene lennem mások véleménye vagy elvárásai szerint.

Nem vagyunk még messze azoktól az időktől, sőt úgy néz ki, hogy a jelenlige jobboldali populista ideológia nyomása alatt újra oda kerülünk, ahol a 19. században voltunk, amikor a nő sorsát, valamint lehetséges társadalmi szerepkörét saját biológiai adottságai is megpecsételték, illetve behatárolták. Ez a biológiai meghatározottság kizárólag a feleség- és anyaszerep megvalósítását tette lehetővé a nők számára. Lehetőségeik a családi élet keretein belül voltak csak elképzelhetőek. A nő tere a személyes és magánélet szférájára korlátozódott, de azon kívül a nőt semmilyen társadalmilag jelentős feladat betöltésére nem tartották alkal- masnak. A nők testiségéhez és az anyaság magától értetődőségéhez olyan értékek és normák kapcsolódtak, amelyek pontosan körülhatárolták azt, hogy mi a „tipikusan nőies”. Mindebből aztán olyan előírások születtek, amelyek a nők karakterét szigorúan behatárolták: gyengéd, szelíd, érzékeny, szívélyes, gondoskodó, érzelmes stb. Mivel a nő nem vett részt a társadalmi élet egyéb folyamataiban, hanem visszahúzódva, a magánszféra terében élte mindennapjait, ezért jellemezhető volt a „tipikus nő” azzal is, hogy egyszerű, szerény, alárendelt, csekély jelentőségű, háttérben levő, kiegé- szítő, másokra utalt. Ebből következett azután az, hogy a nőkről könnyen azt gondolták, hogy tudatlanok, és nem tekinthetőek partnernek a világ fontos dolgairól folytatott eszmecserében stb. Emellett fontos még megemlíteni egy következő aspektust: a nő mint a szexualitás megtestesítője. Kezdetben szexualitása és az életadás képessége miatt a nőt szent áhítattal és hódolattal vették körül. A történelmi idők- ben azonban, amikor a női ivarsejtek létezését még nem ismerték, a férfi jelentősége, aki az élet magvát hordozza, felértékelődött a nőével szemben. A nő csupán passzív termőtalajjá vált, amit az aktív férfi bevethet, és szerencsés esetben fia születik. Ha pedig nincsen ilyen szerencséje, akkor leánya. Éppen ezért gondolták sokan – többek közt Arisztotelész, Aquinói Szent Tamás és Freud –, hogy a nő nem más, mint „félresikerült férfi”.

De a nőnek nem csupán ezen az értékvesztésen kellett keresztülmennie, hanem belőle lett a vágyak, az alantas erők megtestesítője is. Ő vált a férfi megkísértőjévé, a testiség szimbólumává, miközben a férfi képviselte a szellemet, ami természetesen magasabb rendűnek számított a testhez képest. Így a nők karakterizálásához újabb jelzők adódtak: emocionális, földi, csábító, megbízhatatlan, labilis. Ha egy nő a tisztaság útját választva lemondott a szexuális életről, akkor ő is felemelkedhetett a szellemi szférába, és olyan lett, „mint egy férfi”, azaz intuitív, tiszta, szűzies, menedék, a vigasztalás forrása – s így már újból a megbecsülés piedesztáljára lehetett állítani.

A nők élettere, lehetőségei Buddha korában

Az aktuális gender-rend mindig politikai, társadalmi illetve gazdasági érdekek mentén konstruálódik. Nem volt ez másként Buddha korában sem. Szinte mindenki hallotta már azt a biblikus történetet, amelyben Éva csábítása és bűnbeesése volt a paradicsomból való kiűzetés oka. Viszont kevesen tudják azt, hogy a buddhizmus is rendelkezik egy hasonló történettel, amikor is Mára (a buddhista Gonosz) a lányait bízza meg azzal a feladattal, hogy csábítsák el Buddhát és ezáltal akadályozzák meg őt abban, hogy elérje a megvilágosodást. Ez nem egy kirívó történet, a buddhista szövegekben a nők több esetben is ördögi csábítóként, a testi vágyaik rabjaiként vagy erkölcstelen gonosztevőként vannak reprezentálva. 

Mint mondanak ezek az ábrázolások a femininitásról? A buddhizmusban megjelenő ördögi csábító nő paradigmája a férfi szerzetesek nézőpontjából került kifejezésre. Ezek a szerzetesek aszketikus önmegtartóztatást gyakoroltak és így kiélezett figyelmet kapott a szexuális vágy elcsendesítése. Ha ez nem sikerült nekik, és mégis szexuális vágyat éreztek vagy éltek meg, akkor nem magukban keresték a probléma forrását, hanem a nőket okolták emiatt. Az ebből fakadó speciális nőgyűlöletet a szakirodalom aszketikus nőgyűlöletnek nevezi. 

Az, hogy a nőket úgy jelenítették meg, mint akik álságos módon eltérítik az elkötelezett férfiakat a spirituális útjukról további problémákat is felvet: először is ez az ábrázolás azt implikálja, mintha a nőknek nem lehetne igénye a spiritualitásra, mintha a természetükből fakadóan a profán világhoz tartoznának míg a férfiak a transzcendenshez. Másodszor azt üzeni, hogy a szexuális csábítás a nők biológiai, megváltoztathatatlan sajátossága, harmadszor, csakúgy, mint a kereszténység bűnbeesés története, a férfiak helytelen szexuális viselkedéséért a nőket teszi felelőssé és negyedszer pedig ez az ábrázolás nem szól másról, mint arról, hogy a társadalom a nőket alacsonyabb rendűnek tekinti a férfiakhoz képest. Ez ehhez hasonló nőgyűlölő ábrázolásmódok pont azt a nemi rendet tartják fent – azzal, hogy legitimálják a nők felé az ellenséges bánásmódot a gyakorlatban – amelyben a nő alacsonyabb rendűként van tételezve a férfihoz képest, és a női nemi szerepek vagy a gender elvárások eszerint a társadalmi status quo szerint konstruálódnak.

A buddhizmus harmadik irányzatában, a vadzsrajánában egyre több nőábrázolással találkozhatunk, amelyeket még első ránézésre pozitívnak is lehet gondolni. Ám érdemes megvizsgálni itt is a szövegek androcentrikus jellegét, vagyis azt, hogy ezeket a kategóriákat is egy férfiközpontú nézőpontból alkották meg. 

Egyrészt azok a szövegek amelyek megvilágosodott nőkről szólnak legtöbbször kivételes helyzetben lévő nők történetei, vagyis token nőkről beszélhetünk. Mivel kivételek, ezért az ő történeteik nem fedik le a nők csoportjának a társadalmi valóságát, pontosabban azt, hogy mennyire nehéz sikereket elérni nőként egy olyan rendszerben, amely alacsonyabb rendűként kezeli a csoportjukat. Másrészt ezekben a szövegekben a nő sokszor csak a férfi szexuális kiegészítőjeként jelenik meg. Rita Gross szerint nem egy egyenlő, partneri kapcsolatról van szó, hanem arról, hogyan szolgálja a nő megfelelő módon a férfit ezzel a szexuális “képességével”. 

A korai buddhista szövegektől eltérően ebben az irányzatban nem gonosz, ördögi csábítóként vannak legtöbbször megjelenítve a nők, viszont az értékük sokszor csak a szexuális képességeik miatt értékelődik fel. Ezenkívül annak ellenére, hogy a vadzsrajána buddhizmusban sokkal több női ábrázolással találkozhatunk, továbbra is egy inkonzisztens ábrázolásmódról beszélhetünk, mert az ellenséges attitűd ebben az irányzatban is megjelenik a nők felé. 

A nők elleni erőszak szexuális erőszak egy másik aspektusa a nőgyűlöletnek. A buddhista egyházban a szexuális visszaéléseket rendre a karizmatikus férfi vezetők követik el a nők ellen. A buddhizmus ellenséges vagy „jóindulatú” szexualizált nőábrázolásai a szövegekben, ha nem is közvetlen, de közvetett módon mégis megalapoznak a nők elleni szexuális erőszaknak. Az a nemi sztereotípia, amelyet a szövegek szintjén is tetten érhetünk, miszerint a nők biológiájukból fakadóan elcsábítják a férfiakat, megágyaz a buddhista egyházon belül is azoknak a nemierőszak mítoszoknak, amelyek a patriarchátusnak azt az elképzelését legitimálják, hogy a nők tehetnek arról, ha megerőszakolják őket.

A buddhizmus a kereszténységhez hasonlóan egy patriarchális vallás, nem véletlen tehát hogy a nők ebből az intézményből is ki voltak (vannak) zárva, vagy ha mégis beengedik őket az intézmény falai közé, akkor nemi alapú erőszak és diszkrimináció éri őket. A vallási intézmények struktúrája leképezi az aktuális gender-rendet, ezért lehet tetten érni a szövegek szintjén azt, hogyan konstruálódik meg a társadalmi nem, amelynek az a célja, hogy a nőket egy alárendelt pozícióban tartsa. 

Mit lehet kezdeni a Biblia nőelnyomó szövegeivel?

Ha a Bibliát Isten szavának tekintjük, mégpedig úgy, hogy a tévedések lehetőségét kizárjuk, akkor nincs lehetőségünk arra, hogy a benne rejlő patriarchális struktúrákat kritizáljuk. Ebben az esetben a feminista kritikának már csak egy lehetősége marad, mégpedig az, hogy az androcentrizmust nem a szövegek, hanem a szentírás-magyarázat szintjén vonja kérdőre. Ilyenkor nem a szövegeket veti el, hanem csak azok patriarchális, nőket elnyomó vagy lealacsonyító magyarázatát.

Akadnak persze olyan radikális gondolkodók is, akik a Biblia nagy részét – mint patriarchális szövedéket – elvetik. És megállapítva azt a tényt, hogy a Biblia veszélyes könyv, mert könnyen az elnyomás eszközévé, illet- ve annak legitimáló bázisává válhat, inkább kihajítják az egészet. Ezek a radikális szárnyhoz tartozók úgy vélik, hogy a Szentírás kánonjában már eleve érvényre jut a patriarchális szempont szerinti szelekció. Vagyis azok a szövegek, amelyek emancipatórikus elemeket tartalmaztak, eleve nem lettek felvéve a Szentírás kánonjába. Ezért bizonyos radikális teológusnők, mint például Mary Daly, elvetik az egész Bibliát, sőt ő maga ki is lépett az egyházból, jelezve, hogy semmi esélyt nem lát arra, hogy az egyház nőket elnyomó struktúrái akár csak kicsit is megváltozzanak. Ha pedig ez így van, akkor ő ezzel nem vállalhat közösséget.

Hasonlóan kritikusan, mégis másképpen vélekedik erről a kérdésről Elisabeth Schüssler Fiorenza. Szerinte a feminista, felszabadításra épülő írásmagyarázat a szentírási szövegek értelmezését kritikus-felszabadító folyamatnak tekinti. Schüssler Fiorenza azt hangsúlyozza, hogy a nőket a szentírás-értelmezés középpontjába kell állítani. Ami viszont nem jelenti azt, hogy a nőket felszabadító és a nőket elnyomó szövegeket el kellene különíteni egymástól egy-egy külön kánonban. Vagy hogy a női szerzők és/vagy szövegek kánonját kellene rekonstruálni. Hanem inkább azon kellene fáradozni, hogy minden egyes bibliai szöveget kritikus vizsgálat alá vessenek, és feltárják azok patriarchális vonatkozásait.

Luise Schottroff és Dorothee Sölle teológusnők is az ún. mérsékelt reformista szárnyhoz tartoznak, akik nem szeretnék kiönteni a mosdóvízzel együtt a gyereket is. A Biblia szerintük is androcentrikus, alapvetően pat- riarchális dokumentum. Mégis, ezzel a hagyománnyal szemben a Szentíráson belül is felfedezhető egyfajta belső teológiai küzdelem. A Bibliát úgy is lehet olvasni, mint az igazságosság könyvét, amely minden rabláncra verő megkötözöttségtől megszabadítja az embert. Ezért szerintük nem kell az egyház házát elhagyni – mint pl. Daly –, hanem csupán meg kell tisztítani minden patriarchális hordaléktól. A bibliai szövegek felszabadító karakterét pedig fel kell fedezni és fel kell tárni. 

Aktuális társadalmi következtetések

Ahogy a keresztény és a buddhista kontextus összehasonlításából jól láthattuk: a nőket elnyomó struktúrák minden vallásban azonosak. Ezt fogalmazta meg a feminista teológiai kritika. Ahogy Dorothee Sölle mondta: „Ahol a nőket diszkriminálják, ott magát az Istent értik félre”. Tehát a nőelnyomás vagy a nőgyűlölet minden formája egyfajta blaszfémia. Még akkor is, ha mindez 2020-ban és éppen Magyarországon egy jobboldali, magát kereszténynek mondó kormányzat vagy éppen a keresztény egyházak által történik. Vagy éppen azért? Hiszen a nőelnyomás nagyon is benne van a "keresztény kultúrában"? Meglehet, de az biztos, hogy Jézus nem ilyen társadalmat és nem ilyen vallási közösséget akart. Az ő mozgalmi víziója a teljes egyenlőségre épült, ahol minden ember azért testvér, mert ugyanannak az Istennek a képmását hordozza.

A buddhista hittételek is pont a hétköznapi valóság duálitásának a meghaladását célozza meg. Viszont amíg a buddhista egyház olyan erős dualista gyakorlatokat alkalmaz a hétköznapi életben, mint a nőgyűlölet, addig nem lehet arról beszélni, hogy a buddhizmus egy egalitárius vallás, amíg ilyen mereven ragaszkodik az intézmény ezekhez a nőgyűlölő elképzeléseihez és gyakorlataihoz.