Cikkem apropója K.-val, Kalocsa-Kecskeméti Főegyházmegyében papnövendékként szexuális bántalmazást elszenvedett áldozattal való személyes beszélgetésem. A fiatalember 18 éves kispap volt, amikor egyik elöljárója, Mészáros István pap több ízben szexuálisan zaklatta és szerelmével üldözte őt. K. történetét elmesélte Urfi Péter újságírónak, aki mindezt megírta a 444 hasábjain. Az érsekség a cikkre egészen meglepő módon reagált. Kiadott egy közleményt, amiben csupán egy rövid és rendkívül burkolt utalást tett a 2010-ben elkövetett bántalmazási ügyre, viszont apró részletekbe menően és hosszan listázta az ügy áldozatának, K.-nak megvetendő cselekedeteit, kiteregette egészségügyi állapotának részleteit. Abba most nem mennék bele, hogy ezzel, mint munkáltató vajon mennyire sértette meg egyik egykori alkalmazottjának személyiségi jogait, de az viszont egyértelműnek tűnik, hogy a közlemény célja nem a tények feltárása és a közvélemény nyílt tájékoztatása volt, hanem a valós problémáról, a hatalmi visszaélés keretében elkövetett szexuális molesztálásról való figyelemelterelés. Az azóta eltelt időben lassan az áldozatról mindenki elfeledkezik, miközben a tettes egyre nagyobb fényben tündököl, ő áldja meg augusztus 20-án az új kenyeret is Kalocsán. Ha a tettek maradhatnak következmények nélkül, s ha az áldozatot egy őt lejárató ellenkampánnyal meg lehet fosztani még attól is, hogy ő áldozat, akkor vajon mekkora bajban van a katolikus egyház? – Perintfalvi Rita írása.
Fotó: Halasmédia
A szexuális bántalmazás mindig hatalmi visszaélés
Sokáig gondolkoztam azon, hogy milyen módon tudnám megírni ezt a cikket. Hiszen jómagam nem vagyok oknyomozó riporter, ezért nincsenek hónapjaim arra, hogy kikutassam, feltárjam az ügy részleteit és megismerjem az igazság minden részletét. Olyan elemzésbe sem bocsátkozhatok, amit az érsekség könnyűszerrel perelhet. Amit megtehetek mindössze annyi, hogy ezt az ügyet apropóként használom a jelenség tudományos elemzéséhez. Ez a jelenség pedig nem más, mint a katolikus egyházon belül elkövetett szexuális visszaélések ill. ezeknek az ügyeknek a feltárása ill. éppen eltussolása.
A K. ügy kapcsán egy dolog egészen világos, ez pedig az, hogy a szexuális visszaélés során a két fél között egyenlőtlen hatalmi viszony áll fenn, az áldozat gyakran függ az elkövetőtől. Ezért nem beszélhetünk még felnőttek esetében sem kölcsönös beleegyezésre épülő cselekedetről. Tehát ezt a konkrét ügyet sem lehet pusztán azzal lesöpörni, hogy itt csupán arról lenne szó, hogy egy homoszexuális pap vonzódik egy fiatal papnövendékhez, amit mind szerelmes levelével, mint pedig szexuális közeledésével egyértelművé is tesz és a fiatalembernek megvan a szabad döntési lehetősége, hogy visszautasítsa ezt az ajánlatot, még pedig káros következmények nélkül. Ez abban az esetben lenne igaz, ha kettőjük között nem állna fenn hatalmi viszony, vagyis K. nem függne Mészárostól. Ahogy Urfi Péter leírta cikkében:
„A harmincas évei elején járó István atya nemcsak a papi tekintélyét használhatta, hanem pozícióját is: 2010 elején már Bábel érsek irodaigazgatója volt, nyáron pedig az a megtiszteltetés érte, hogy általános helynökké nevezték ki - szokatlanul fiatalon, ráadásul kiszélesített jogkörökkel. Ezzel gyakorlatilag a főegyházmegye második embere lett, az érsek személyi ügyekben is eljáró helyettese.”
Az, hogy ez a helyzet mennyire megterhelő K. számára lelkileg, arról egyértelműen tanúskodik a főpásztornak írt levele, amit szintén a 444-es cikkben olvashattunk:
„Nagyon sajnálom, Érsek atya, hogy elsőéves papnövendékként ilyen levéllel kell Ön elé állnom. Sokat győzködtem magam, hogy meglépjem-e ezt, viszont úgy gondolom, hogy 5 évig ez így nem mehet tovább, és utána pedig ki tudja, hogy mi lenne még. Szeretnék pap lenni, méghozzá a Kalocsa-Kecskeméti Főegyházmegye papja, mert én itt vagyok otthon, viszont nagyon félek, hogy engem ez az egész helyzet felőröl. Kérném Érsek atya segítségét!”
Egy férfi iránti vágy nem számít a cölibátus megszegésének?
Az egyházon belüli szexuális visszaélési ügyeket tanulmányozva a szakirodalom gyakran beszél egy rendkívül visszás dologról. Mégpedig arról, hogy az elkövetők, akik cölibátusban élnek, folyton arra gondolnak, egészen a szentelésüktől fogva, hogy nekik tilos nőt szexuálisan megkívánniuk. Mert, ha ezt megtennék, ezzel megszegnék a cölibátusi ígéretet. Az ettől való félelem azonban nagyon mélyen tud rátelepedni a lélekre, hiszen akkor egy ilyen bűnös vágy a teljes papi identitásuk megkérdőjelezését jelentené. Nem egy egyszeri bűntettről lenne tehát szó, hanem arról, hogy mindazt kockára teszik, amiért már évek, évtizedek óta tanultak, dolgoztak. Sőt ennél még mélyebbre megy ez a belső frusztráció, mert a papság nem csupán egy munka, hanem valóban egy identitás. Egy olyan szolgálat, ami nem napi 8 órás munkát jelent, hanem napi 24 órásat. A papi hivatásból nem lehet este kilépni, aztán reggel pedig újra vissza. Ez másképpen működik, mint bármely más hivatásnál.
Ebből következhet az, hogy amikor a tetteseket megvizsgálták, megállapították, hogy gyakran előfordul az elkövetőknél az, hogy ha szexuális vágyat kiskorú gyermek, vagy felnőtt férfi irányában érzik, akkor azt nem tekintik a cölibátusi fogadalom megszegésének. Ami természetesen kívülről nézve rendkívül abszurdnak tűnik, mégis így működik.
„Mocsok-tisztaság”
K. a nyilvánossághoz fordult segítségért, amikor történetét elmondta a sajtónak. Az egyházi vezető pedig nem a bűntett elismerésével, esetlegesen nyilvános bocsánatkéréssel vagy bármiféle jóvátételi szándékkal reagált, hanem egy közleménnyel, amiben nagyon személyes dolgokat mondott el: nem a tettesről, hanem az áldozatról. Miközben a közlemény még a tettes nevét sem említi, aprólékosan részletezi a K. számlájára írt visszás dolgokat. És ezáltal azt a benyomást kelti, hogy az áldozat által nyilvánosságra hozott tettnek semmilyen súlya nincsen. Sőt az azóta eltelt időben a tettes egyre nagyobb fényben tündököl, megtisztelő feladatokat kap, ő szenteli meg például az augusztus 20-i ünnepi kenyereket, úgy tűnik, hogy az érsekség nyilvánosan kiáll mellette s még magukat a híveket sem zavarja a súlyos napvilágra került tett. Ezzel ellentétben az áldozatot egyre több támadás éri, hogy hogy tehetett ilyet, miért járatta le az egyháza hírnevét.
Mindez jól mutatja az ún. „mocsok-tisztaság” kettősséget, ami egyfajta hamis mitológia és ami körüllengi az egyházon belüli szexuális visszaélési ügyek kérdéskörét. Ennek lényege pedig az, hogy a megszólaló áldozatok és a bűnfeltárók mocskolják be az egyházat és nem az elkövetők.
Ez a hamis tévképzet persze csak arra való, hogy a valódi probléma mellett el lehessen menni. Fontos hangsúlyozni, hogy mindig egészen egyértelmű az, hogy ki az áldozat. Esetünkben is egyértelmű. És az egyházból akkor sem lesz áldozat, ha a túlélők végre elkezdenek beszélni szenvedéseikről. Jóllehet gyakran éppen ez jelenik meg az egyházi kommunikációban, mintha a túlélők őszinte szavai foltot ejtenének az amúgy makulátlan szent egyházon. Ezért is kell teljesen egyértelműen kimondanunk azt, hogy azért, hogy a szexuális visszaélési ügyek feltárása kapcsán az egyház jó híre, hitelessége sérül, mert bizony sérül, kizárólag maguk az elkövetők és a bűnök eltussolói a felelősek.
Az elhallgatás dinamikáját erősíti még az ún. vármentalitás is.
Ami azt jelenti, hogy az egyház és annak tagjai, nemcsak a klérus, de maguk a hívők is úgy érzik, hogy minden áron védeniük kell kifelé az egyház hírnevét. Tehát, ha egy pap vagy egy püspök szexuális bántalmazó, nem az számít, hogy mennyi szenvedést okozott az áldozatoknak vagy az, hogy tetteivel milyen mértékben rombolta le éppen ő az egyház jóhírét, hitelességét, hanem csak az, hogy ebből semmi ne szivárogjon ki. Ezért az egyház vezetősége, de maguk a hívők is rosszallóan tekintenek azokra az áldozatokra, akik végre elkezdenek beszélni a szenvedéseikről. Ha erről tudomást szereznek, mert például az áldozat beszél a sajtóval és a gonoszság napvilágra kerül, akkor ők ezt úgy élik meg, hogy az egyház lett támadások áldozatává. Aljas és igaztalan lejáratás indult ellene. Ez persze csupán kifordított logika, de mégis jól működik. Ilyenkor gyakran előfordul, hogy maguk a hívek kezdik el lelkileg tovább bántalmazni az áldozatokat vagy esetleg annak hozzátartozóit (is) kéretlen, kegyeskedő köntösbe öltöztetett, mégis kiokító vagy éppen bántalmazó „tanácsaikkal”. Sok áldozat beszámolt a jelenségről, hogy miután valamilyen fórumon elmondták történeteiket, megindult ellenük a hívek – néha az adott közösség papjának irányítása alatt folyó – pszichoterrorja.
Bűntett és eltussolás
„A katolikus egyházban elkövetett szexuális visszaéléseknek mindig két aspektusa van: az egyik maga a tett, a másik pedig a tett eltussolása”
– hangsúlyozza Klaus Mertes jezsuita pap, aki a németországi abúzusügyek feltárásának legmeghatározóbb személyisége.[1] Mertes 2000 és 2011 között a berlini Canisius Kollégium, azaz jezsuita gimnázium rektora volt, ahol saját maga tárt fel egy olyan szexuális visszaélési ügyet, amelynek egyetlen paptanár elkövetője s mintegy száz áldozata volt. A szexuális visszaélések a 90-es évektől kezdődően több évtizeden keresztül folytak, amelyekről – Mertes szerint – jónéhány tanár kollégának is tudomása kellett, hogy legyen. Ők azonban hallgattak, félrenéztek, mert úgy érezték, hogy a nagy renoméval rendelkező egyházi iskola hírnevének védelme fontosabb, mint az áldozatok szenvedése. Az elkövető olyan rafináltan építette fel a maga jól működő bántalmazó rendszerét a bentlakásos gimnáziumban, hogy a bűntény alig szivárgott ki. Amikor Mertes került a rektori székbe és a pletykák szintjén hallott a visszaélésekről, úgy gondolta, hogy ha belekezd a feltárásba, maximum néhány áldozatot talál majd. Személyesen írt levelet az iskola régi növendékeinek, kérve őket, hogy jelentkezzenek nála, amennyiben érintettek. El sem akarta hinni, hogy mennyien válaszoltak a megkeresésére. Több mint száz áldozat kereste fel személyesen és mesélte el neki a vele történt borzalmakat.
Mertes vizsgálódásának nagy tanulsága az, hogy teljesen egyértelműen kell látnunk azt, hogy nemcsak a szexuális bántalmazók, akik a visszaélést konkrétan végrehajtják, hanem maguk az eltussolók is tettesek, ők is bűnt, sőt bűncselekményt követnek el. Köztük gyakran bizony magas egyházi pozíciójú személyek is vannak, mint pl. püspökök, sőt a pápák közül keveredtek már ilyen gyanúba néhányan. Az, hogy a megtisztulás folyamata ennyire nehéz és rendkívül lassú, pontosan azért van, mert gyakran a magas egyházi vezetők is érintettek az ügyekben. Ha nem direkt bántalmazó tettesként, akkor eltussolóként.
Méregtelenítés
Az abúzus ügyek úgy hatnak az egyház testében, mint egy méreg. Ezért a méregtelenítésre nemcsak az áldozatoknak van szükségük, hanem magának az egyháznak is. A szexuális visszaélési ügyek feltárása tisztuláshoz vezet: legyen szó akár az egyénekről, akár a struktúrákról.
A titok patogén. S ahol az eltussolás rendszerszintűvé válik, ahol normalitás lesz a bűnös titkok eltussolása, ott az egész közeg patologikussá válik. Így az egyház legfőbb önérdeke is az, hogy ez a méregtelenítő tisztulás benne is végbemenjen.
A jót, sőt magát a szentet is lehet korrumpálni. Az egyházat is. Ez azonban mégsem jelenti azt, hogy az többé már egyáltalán nem jó, vagy hogy nem jó már semmire. Elveszítette lényegét és létjogosultságát. A bántalmazó egyházi személyek elárulták a szeretet princípiumát. Elárulták a jót és a szentet. Fontos tisztán, fehéren-feketén látni, hogy ők az árulók, s nem azok az áldozatok, akik egyszer végre, hosszú évek után elkezdenek nyíltan beszélni a sebeikről, a dühükről, a tehetetlenségükről. Az ő megszólalásuk az egyedüli esély arra, hogy a jót meg tudjuk őrizni az egyházban. S ezt a jót csak akkor fogjuk tudni megőrizni, ha végre elkezdünk szabadon beszélni a korrupcióiról: vagyis az egyházi közegben elkövetett spirituális és szexuális bántalmazási ügyekről. Csak a feltárás és az őszinte szembenézés adhatja vissza az emberek szemében az egyház hitelét. Ezért nagyon fontos, ha egy ilyen botrány a sajtó által napvilágra kerül, akkor a felelős egyházi vezetők megfelelő módon reagáljanak. Ennek módja: a teljes transzparencia az ügyről, elhatárolódás a tettestől, bocsánatkérés és jóvátétel az áldozat irányába.
Az egyházi vezetők feladata és felelőssége
Ezt a súlyos problémát csak akkor lehet felszámolni, ha az egyházi felelős vezetők, akár az adott egyházközségben plébánosként, akár egyházmegyei szinten püspökként a felelősséget magukra veszik, hogy végre tegyenek valamit az áldozatokért.
Tartoznak az áldozatoknak azzal, hogy a visszásságokat feltárják, még pedig azzal a céllal, hogy azokat gyökerestül kiirtsák.
Ennek első lépése, hogy az áldozatokat meg kell hallgatniuk. És tudatában kell lenniük azzal is, hogy itt nem csupán lelkipásztori beszélgetésről van szó, aminek végső soron semmiféle következménye nem lesz a tettesre nézve. Hiszen az áldozatok számára nagyon mély fájdalommal jár annak megtapasztalása, hogy a fennálló egyházi normák ellenére (lásd zéró tolerancia) a tettest gyakran semmiféle szankció alá nem vetik, és hogy a következményeket egyszerűen megússza.
Ennek fontos eleme lenne a tettestől való egyértelmű és érzékelhető elhatárolódás és látható módon – a közösség számára is egyértelművé téve – az áldozatok mellé állás.
Emellett ki kell dolgozniuk a megelőzés rendszerét, valamint azt, hogy miként tudnak az áldozatoknak ténylegesen segítséget nyújtani. Ezen kívül fontos lenne egyházon belüli független bíróságok felállítása, amelynek nem a püspök a vezetője. Hiszen ő egyszerűen nem érdekelt az egyházmegyéjében történt bántalmazási ügyek feltárásában, ő mindig is azt fogja elsődleges feladatának érezni, hogy védje papjait és egyházmegyéjét, ha kell az áldozatokkal és az igazsággal szemben is. És fontos lenne párhuzamos eljárások kezdeményezése a világi bíróságoknál, valamint az áldozatok és hozzátartozóik támogatása a tettesek feljelentése kapcsán. Ezen a ponton egyértelműen meg kell szakítani azt a téves és rossz gyakorlatot, hogy az áldozatot kifejezetten megkérik arra, hogy az egyház jóhíre védelmének érdekében semmiképpen ne tegyenek feljelentést világi hatóságoknál.
Az áldozatnak nem kell tökéletesnek lennie ahhoz, hogy áldozatnak tekintsék
Záró gondolatként arra a tényre szeretném felhívni a figyelmet, amit muszáj egyértelműen látnunk, ez pedig az, hogy az áldozatnak nem kell tökéletesnek lennie ahhoz, hogy áldozatnak tekintsék!
Az áldozat felé semmiféle erkölcsi elvárásunk nem lehet. Nem az hitelesíti a vele szemben elkövetett visszaélést, hogy ő erkölcsös, feddhetetlen életű, hiba nélkül való. Ez etikailag nem így működik. Hiszen, ha ez így lenne, akkor a bíróság csak olyan tettest ítélne, akinek áldozata tökéletes, hibátlan. Meglehetősen abszurd lenne a jog, ha így tenne.
Ezért még ha igaz is lenne, mindaz, amit az érsekség közleménye K. leír, akkor sem venné el a vele szemben elkövetett bűntett súlyát. S ezen kívül nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy a szexuális bántalmazás okozta lelki sérülések nagyon sokfélék, konkrétan az alkoholfogyasztás vagy más szerek, pl. drogfogyasztás nagyon gyakran fellépnek az áldozatoknál egyfajta öngyógyítási kísérletként is. Sőt a különféle deviáns viselkedés is lehet az abúzus okozta lelki trauma következménye. Tehát amikor arról ír az érseki közlemény, hogy K. mi mindent elkövetett, akkor arról sem szabad megfeledkezni, hogy mindez lehet, hogy éppen a következménye az általa elszenvedett szexuális erőszaknak.
Egy fiatal drámája, aki pap akart lenni
Úgy gondolom, K. esete azért is szomorú, mert az ügy azt sugallja, hogy az egyház számára még saját papnövendékei sorsa sem igazán fontos:
„Nem azért választottam a papi élethivatást, mert igényem van a férfiak társaságára ilyen téren. Nem. Azért választottam ezt az életutat, mert az Úr elhívott, hogy szolgáljam Őt és az Ő népét. Azért, hogy emberekkel foglalkozzak az egyházon keresztül. Azért, hogy életem végéig hirdessem az Ő igéjét” – K.
S minden egyes olyan történetnek, ahol a végén a tettest emelik fel és a megszólaló áldozatot még jobban a földbe tapossák az az üzenete: hogy az egyházban a jót és az igazságot lehet korrumpálni, mégpedig következmények nélkül. S ha ez így van, akkor vajon mennyire marad hiteles még ez az egyház?
Szerző: Dr. Perintfalvi Rita, katolikus teológus, egyetemi oktató, a Felszabtér Blog főszerkesztője
[1] https://www.bistum-essen.de/pressemenue/artikel/verlorenes-vertrauen-katholisch-sein-in-der-krise
