A haraggal kapcsolatban leginkább kétféle nézet alakult ki a köztudatban: először is a harag olyan negatív érzésként van elkönyvelve, amelytől minél hamarabb meg kell szabadulni, annak érdekében, hogy a társadalom számára jól funkcionáló, gondtalan, „heppi” emberekké válhassunk. Másodszor, ha mégis megélhető valamilyen formában a harag, azt leginkább a nemi sztereotípiákkal hozzák összefüggésbe. Mégpedig azzal, hogy a férfiak a sztereotípiai szerint agresszívabbak a biológiainak mondott adottságaik miatt és ezáltal dühösebbek is lehetnek, mint a nők. Ezért nézünk arra elnézőbben, ha egy férfi dühös, hiszen pont a nemi sztereotípiák miatt gondoljuk azt, hogy a férfiak természetükből fakadóan harcra és háborúra vannak kódolva, amelynek természetes (és ezáltal elfogadható) velejárója a düh, valamint a harag.

kép forrása: The New Yorker

De mi köze a vallásoknak a düh és a harag témaköréhez? A kereszténységben megjelenő „jó ember” eszményképe a haragot egyfajta bűnös dolognak címkézi, vagy ha mégis szó esik a haragról azt csak az atyaisten vagy a családfenntartó férfi gyakorolhatja fegyelmezési eszközként a neki kiszolgáltattakon, vagyis a nőkön és a gyerekeken. Továbbá a haragot legtöbbször egy olyan problémás érzelmi állapotként definiálják a vallási vezetők (nem csak a kereszténységben), amelytől minél előbb meg kéne szabadulni (elengedés) és helyette egy szeretetteli, együttérző[1] állapotban kellene időznie az embernek a nap huszonnégy órájában.

Természetesen nem a szeretet és az együttérzés ellen fogok a következőkben beszélni, hanem arról, hogy több évszázad engedelmességre való nevelésének köszönhetően hogyan irtották és irtják ki a mai napig, már gyermekkorban a haragnak mint jogos érzelemnek az adekvát kifejezését. Ezenkívül arról is lesz szó, hogy a bántalmazás hatására hogyan sérül még jobban a haraggal való helyes kapcsolata az egyénnek, valamint milyen gender különbségek fedezhetők fel a düh társadalmi konstrukciójában. Végül, a két hét múlva megjelenő második részben fogok írni arról, hogy mit gondolnak egyes progresszív vallási tanítók a harag helyes megéléséről és kifejezéséről. 

Kezdetben volt a nevelés

Ezt a címet adta Alice Miller pszichoanalitikus az első könyvének, melyben az úgynevezett fekete pedagógiai nevelést fejti ki rendkívül átfogó módon. Miller szerint több évszázados nevelési hagyományunk egyértelműen egy olyan tekintélyelvű nevelésre épül, melyben a nevelő hatalomvágya érdekében minden eszközzel szó szerint kiveri a gyerekből a szabad akarat megnyilvánulására utaló jeleket. A kezdeti nevelésről szóló szövegek még nyíltan kimondták ezt a nevelői hatalomvágyat, amelynek érdekében be kell törni a gyereket és „hűséges alattvalót” kell belőle faragni. Később ennél már sokkal inkább bújtatottan jelentek meg ezek a nevelői attitűdök, de ez nem jelenti azt, hogy a jelenlegi nevelési szokásainkból eltűntek volna ezek a doktrínák. A gyerekek ellen nevelés címszó alatt elkövetett kegyetlen bánásmód generációról generációra hagyományozódik tovább a mai napig.

Magától értetődő, hogy egy ilyen engedelmességre való nevelési hagyományrendszerben a gyerek dühének egyáltalán nincs helye, hiszen az a gyerek autonómiáját erősítené. A düh egy olyan érzelmi jelzőrendszer, amely arra is szolgálhat, hogy ha veszélyt érez az adott egyén akkor védekezésre ösztönözze. Egy veszélyes helyzet nem csak természeti okokból fakadhat (pl. egy közúti baleset), hanem ember által okozott is lehet, például megtámadhatnak minket fizikai vagy szóbeli formában. A düh jelzésével sikerülhet felismerni egy olyan helyzetet, ahol bántóan, megfélemlítően vagy akár manipulatív módon bánnak velünk és sikeres önvédelemre tehetünk szert a haraggal való helyes kapcsolatunk által.

A fekete pedagógiát alkalmazó nevelő minden eszközzel kiírtja az ösztönös képességét a gyerekeknek arra nézve, hogy felismerjék, amikor bántalmazzák őket. A „tanító jellegű pofon”, „az atyai pofon”, vagy „a verésre a gyerek érdekében van szükség” közkedvelt frázisok a mai napig szerves részét képezik a kultúránknak, és ideológiai keretet nyújtanak a bántalmazás tagadásához, illetve racionalizálásához. Ugyanis Miller nem egy-két egyén elszigetelt neveléséről beszél, hanem egy olyan társadalmi gyakorlatról, amely azt a hatalmi berendezkedést tartja fent, amelyben a gyermeknek a szülői tekintélyelvárásaihoz kell alkalmazkodnia. Ebben a viszonyban egy olyan „hamis ént” formál ez a tekintélytiszteletre való betanítás, amelyből hiányzik az autonómia érzete, és a saját érzelmi világnak a megfelelő ismerete, mert a fekete pedagógiai nevelés arra kondicionál, hogy mindig a külső személy tekintélyelvárásaihoz kell alkalmazkodni, illetve annak kell megfelelni.

A harag normális reakció a bántalmazásra        

A gyermekkori bántalmazás során olyan mélyen sérül a testi-lelki integritás, hogy felnőttként a túlélőknek a gyógyulás során újra meg kell tanulniuk kapcsolódni ahhoz, hogy mi az, amit valójában éreznek az adott pillanatban vagy egy társas helyzet során. Mivel az önhibáztatást rendszeresen visszarántja a túlélőket az önmegkérdőjelezés állapotába, ezért újra és újra rögzíteniük kell azt, hogy jogosan dühösek arra, aki bántotta őket. Visszatérően saját magukat kezdik el hibáztatni az elkövető(k) helyett, és ebből következik az, hogy önmaguk ellen fordítják a dühüket, amely következtében megjelenhet a folyamatos szégyen és bűntudat vagy olyan önbántalmazó viselkedések, mint például – a teljesség igénye nélkül - az önvagdosás, evésszavarok (bulimai vagy anorexia) vagy különböző tudatmódosító szerek kontrollálatlan használata.

Ezt az állapotot csak még inkább rontja a társadalomnak az a berögzültsége, hogy az emberek rendre felmentik az elkövetőket a bántalmazó viselkedésük alól és rögtön a megbocsátásra helyezik a fókuszt, ahelyett, hogy teret engednének annak a fájdalomnak és az azzal járó jogos dühnek, amit az áldozatoknak el kellett szenvedniük. Olyan szintű tabut rak a társadalom bántalmazás jelenségére, hogy ebben a társadalmi gyakorlatban mindenki megtanulja, hogy nem szabad dühösnek lenni arra, aki bántott minket, hiszen minél előbb meg kell bocsátanunk, mert akkor leszünk a többiek számára problémamentes, elfogadható „jóemberek”.

Gender szempontok

Spirituális közegekben jól ismert polarizált nemi kategória az úgynevezett „férfias és nőies energia”. Valójában ez a két, erősen szétválasztott kategória semmiben nem különbözik a „materiális”, nyugati világ nőiség és férfiasság elképzelésétől. Az eltérés abban fedezhető fel, hogy nem feltétlen biológiai okokkal magyarázzák a valójában társadalmilag létrehozott különbségeket, hanem valamiféle transzcendens eredettel legitimálják a nemek közötti hierarchikus differenciákat[2].

A keleti tanításokból eredeztető „marsikus”, tüzes, teremtő, háborús férfienergia és a „vénuszi”, befogadó, együttérző női energia eszméje nem tér el attól az évszázadok óta nyugaton létező nemi ideológiától, amely a nemeket ilyen szinten kettéválasztja. Ez az erős kettéválasztás egyszerűen átjárhatatlanná teszi ezeket a kategóriákat, és ha valaki eltér a neméri kiszabot normától azt erősan szankcionálja a társadalom. Abnormalitásként tekintünk arra, ha egy nő dühöt fejez ki, és normaként kezeljük azt, amikor a férfiak haragot élnek meg, illetve elnézőbben is kezeli a társadalom a férfiak dühét.

A Lewis Terman és Catharine Morris Cox Miles pszichológus által, a század elején kifejlesztett maszkulinitást és femininitást mérő teszt nem csak azt standardizálta, hogy a férfiasság és a nőiesség az emberi személyiség alapvető dimenziója, hanem a bináris felosztással patologizálta azokat az embereket, akik nem felelnek meg a maszkulinitás és femininitás konvencionális ideájának. Az M-T tesztet azóta többen kritizálták, köztül Sandra Lipsitz Bem pszichológus, aki szerint ez a polarizált skála csak kétfajta lehetséges forgatókönyvet engedélyez a férfiaknak és a nőknek, és ahogy fentebb említettem patologizálja azt, aki eltér ettől a tradicionális előírástól. Bem kifejlesztett egy olyan nemi szerep kérdőívet (BSRI), amelyben a válaszadóknak szintén ki kell választaniuk hatvan férfiasnak és nőiesnek kategorizált tulajdonság közül, hogy mennyire jellemzőek ezek rájuk, ellenben a Terman és Miles féle teszttel, ezeket a tulajdonságokat nem az egyén személyiségéből eredezteti Bem, hanem a kultúra diskurzusából, és ezzel megkérdőjelezi azt, hogy ezek a jellemzők alapvetően az emberi személyiség dimenziói lennének. Továbbá a maszkulinitást és a femininitást úgy méri a Bem féle teszt, hogy azt nem egy skála két végpontjaként kezeli, hanem úgy, hogy ezek az attribútumok egyrészt kulturálisan meghatározottak másrészt két külön skálát alkotnak. Ez lehetővé teszi azt, hogy a tesztet kitöltők mindkét jellemzővel rendelkezhessenek, továbbá feloldja a patologizáló és stigmatizáló attitűdöt. 

Nem csak a maszkulin-feminin polarizált skálától eltérő nőket stigmatizálja a társadalom, hanem a sztereotipikus nemi ideológiákhoz nem alkalmazkodó férfiakat is. A „fiúk nem sírnak” közhely pont azt a nemi sztereotípiát erősíti, hogy a férfiak nem lehetnek érzékenyek, nem fejezhetnek ki „gyengeséget”, mert akkor férfiatlannak bélyegzi őket a társadalom. A düh agresszív kifejezése, „a harcos mentalitás” az, ami az érzelmi skáláról kizárólag megengedhető egy férfinak. A nemek közötti különbségekre való - szinte már kényszeres - fixáció eltakarja a nemek között sokkal inkább fellelhető azonosságokat. Az emberi érzelmek olyan univerzálék, amelyek minden egyes individuumban fellelhetőek. Az érzelmek genderizálása, vagyis az, hogy bizonyos érzelmeket a nőkhöz sorolunk, míg más érzelmeket a férfiakhoz, egy olyan rendszert állít fel, amelyben az átjárhatóság lehetetlenné válik.  

Sokkal konstruktívabb lenne, ha egyrészt újragondolnánk azt, hogyan fejezhetnénk ki a dühünket úgy, hogy ne a megszokott, patriarchátus által megengedett "férfias" módon tegyük azt, másrészt pedig egyfajta rendszerkritikusabb önismereti munka során kilakítani egy olyan helyes nézetet a haragról, amelyhez előbb le kell bontanunk magunkban azokat a gyerekkorban belsővé tett nézeteket, melyek szerint a harag egy olyan negatív érzelem, amitől minél előbb meg kell szabadulnunk vagy csak az egyik nemnek megengedett a kifejezése, ráadásul az is destruktív módon.  

[1] itt a buddhizmus együttérzés terminológiáját használom, ezzel szemléltetve azt, hogy ebben a non-teista vallásban is megjelenik ez a fajta elutasító szemléletmód a haragról. Kivételt képezhetnek a vadzsrajána buddhizmus úgynevezett haragvó istenségei, ám ezek a kivételes gyakorlatok szintén nem reflektálnak az adott társadalmi kontextusra. Ebben az irányzatban sincs megfelelő diskurzus a harag adekvát kifejezésének a gyakorlásáról, eltekintve attól az elenyésző számú rendszerkritikusnak mondható vadzsrajána tanítónak a megközelítésétől, amelyekről a második részben szó fog esni.

[2] a közbeszédben rendkívül elterjedt a gendernek az az értelmezése, mintha kizárólag az identitáspolitikáról, vagy a biológiai nemek eltörléséről szólna. A gendernek is megvan a sajátos genealógiája, így többféle értelmezésével is találkozhatunk: például a második hullámú feminizmus nem úgy értelmezi a fogalmat, mint a harmadik hullámú feminizmusból létrejött queer irányzat, amely sokkal inkább identitásokként értelmezi a gendert, míg a második hullámú feminizmus a gender alatt azt érti, hogy a férfi és a női biológiai nemhez a társadalom olyan értékeket, szerepeket és elvárásokat konstruál, amelyek már rég nem a biológiai különbségekről szólnak, hanem a nők elnyomásának az eszközéül szolgálnak. A jelenlegi írásban a második hullámú feminizmus értelmezési kerete szerint használom a gender kifejezést, tehát a nők elnyomásának az eszközeként tekintek arra.