Van egy vágyam, amit megtiltok magamnak, mert nem engedhetem meg, mert nem leszek többé jó ember, ha nem teljesítem azt, amit mások elvárnak tőlem. Annyira vágyom rá, hogy szeressenek, hogy észre sem veszem, hogy közben megszűnök annak lenni, aki vagyok. Hagyom, hogy manipuláljanak, hogy megfélemlítsenek. Gyáva vagyok. Csak túl akarok élni. Mivel a vágyaim felvállalása sebezhetővé tenne engem, ezért inkább elfojtok mindent. A lélekpáncél bezár. Már csak védekezem, s fel sem tűnik, hogy nem is élek. A vágyam tárgyát lassan gyűlölni fogom, s az elfojtás agresszióban tör ki belőlem. Így leszek szadista, mohó, homofób vagy nőgyűlölő, rasszista vagy éppen antiszemita. Egy agymosott fogaskerék leszek csupán a gyűlöletpropaganda gépezetében és képtelen leszek az ellenállásra. Vajon lehet-e beszélni még egy ilyen a világban egyáltalán a szeretetről? - Perintfalvi Rita karácsonyi elmélkedése.

Sajátunknak érezzük ezt a történetet. Mintha csak nekünk, a Kárpát-medencében élőknek, pestieknek, alföldieknek, vasiaknak és a többieknek szólna személyesen az angyal üzenete: „Ne féljetek, mert hirdetek nektek nagy örömet, mely az egész nép öröme lesz!” ... Jelen valóak a pásztorok is. Olyannyira, hogy néha ízes szatmári, netán somogyi tájszólással, vagy ha úgy adódik, éppenséggel palócosan beszélnek meghitt betlehemes játékainkban.

 

Jézus megszületett!

Ezt jelenti a karácsony szavunk, ami a latin „incarnatio”, azaz testtélétel kifejezésből alakult ki. Jézus megszületett. Minden karácsonykor jelenvalóként ünnepeljük ezt a csodát. Jelen időben gondolunk a csecsemő Jézusra és a jászolbölcsőre. Így nézünk a szalmán fekvő kisded körül kíváncsian bámészkodó állatokra.

Jelen valóak a pásztorok is. Olyannyira, hogy néha ízes szatmári, netán somogyi tájszólással, vagy ha úgy adódik, éppenséggel palócosan beszélnek meghitt betlehemes játékainkban. Itt a friss kolbász és a szalonna természetesen „kóser” ételekké válnak. (Csak mondom, kitűnő vega töltött káposztát készítettem, de már meg is ettem.)

Sajátunknak érezzük ezt a történetet. Mintha csak nekünk, a Kárpát-medencében élőknek, pestieknek, alföldieknek, vasiaknak és a többieknek szólna személyesen az angyal üzenete:

„Ne féljetek, mert hirdetek nektek nagy örömet, mely az egész nép öröme lesz!”

Jézus megszületett. Mintha mindez most történne. Énekelünk is a „kis Jézusnak”. Imádságainkban is megszólítjuk őt.

Valamikor, réges-régen, hogy egy hajdani pogány ünnep, a „Legyőzhetetlen Nap” isteni tiszteletének fényét elhomályosítsák, úgy látták jónak keresztyén eleink, ha a téli napforduló idején valaki mást, az igazi világosságot ünnepeljük inkább: Jézust. Általa jött el a fény a világba. Ezért aztán a behavazott háztetők, a fehéren ragyogó tájban fejecskéjüket felkapó őzikék látványa, a csillogó fenyőágak idilli hangulata számunkra már Jézus születéséhez kapcsolódik.

Nekünk már ez adatott. És ne szégyelljük bevallani: szeretjük az ünnep előtti nyüzsgést, a bevásárlást, a kirakatok talmi csillogását, a családi otthon meghitt melegét, a több napos szabadságot, meg ahogy bejgli, vagy különleges keleti csemegék fűszeres illata lengi be a szobát. (A Coca Cola Mikulás sztoriját inkább ne részletezzük.)

Kicsit megváltozik most minden. Jézus megszületett. Nem karácsonykor, nem itt, hanem idestova kétezer éve Betlehemben. Nem volt fagy, nem esett a hó sem. De azt tudjuk, hogy pásztorok tanyáztak azon a vidéken. Egy palesztinai kis falucska, Betlehem határában. Jézus csak egyszer született erre a világra. Amikor újra eljön, mint ígérte, már nem kisgyermekként, hanem hatalmas királyként érkezik.

Honnan ered a fundamentalizmus? Hogyan van az, hogy Magyarországon véleményformálók kioktatják a pápát? Hogy egy püspöknek szerényen kell bevallania, hogy ő „pápista”? Hova vezetnek egyáltalán a kizárólagos igazságok, és mi az oka annak, hogy mostanában ezek ennyire népszerűek? Nincs valami történelmi felejtés? Hiszen eltelt két nemzedék a holokauszt óta. Mi az oka, hogy visszajönnek azok az elvek, amiket a populista politika vall? Mi lesz a következménye, ha az egyházak hagyják magukat instrumentalizálni? Mi a magyarázat a fundamentalista konjunktúrára a politikában, hogy az ilyen módon gondolkodó polgárok követik azokat a politikusokat, akik ezt hirdetik, azonban mégsem így cselekszenek?

A Felszabtér közössége december 16-án megtartotta első estjét a Wesley János Lelkészképző Főiskolán Fundamentalizmus, hatalom és szexualitás címmel. A beszélgetés résztvevői Perintfalvi Rita teológus és Gábor György vallásfilozófus voltak, a beszélgetést Lakner Zoltán politológus, szociálpolitikus moderálta.

A katolikus egyházban történt szexuális visszaélések nem tartoznak többé a pápai titok hatálya alá.

Ferenc pápa változtat az eddigi normákon, amelyeket még elődjei II. János Pál és XVI. Benedek vezettek be a kiskorúak ellen elkövetett szexuális visszaélések ügyében. A katolikus egyházban történt szexuális visszaélések így nem tartoznak többé a "pápai titok" hatálya alá.

 Fotó: www.vaticannews.va

A mesék is a valóságról szólnak. Csak Rowling nem visz el minket egy teljesen kitalált világba kacsalábon forgó kastélyokkal és tündérekkel, hanem a mi saját világunkban játszódik minden. ... Ezért ijesztő. Mert mi is elképzelhetnénk ugyanezt, mondjuk, Budapesten.

Két gyerekem már iskolába járt, amikor megjelent magyarul az első kötet. Egyik kollégám osztotta meg jó tapasztalatait, miszerint az ő nagyobbik gyereke végre elkezdett olvasni. Amikor rákerestem az akkor még kezdetleges neten, pláne, mikor megláttam a könyvesboltok polcain is, felbosszantott. Egy balfék szemüveges gyerek, homlokán egy villám alakú sebhellyel, vigyorogva egy seprűn repül? Mi ez az erőltetett marhaság?

Persze az én gyerekeim is érdeklődni kezdtek. Tőlem nem hallhattak róla, mert titkoltam, ahogy csak tudtam. De hát az osztálytársak meg az iskola, azok ugye megrontják az ártatlanokat. Mit volt mit tenni, mielőtt a nagyszülők beelőznek, mi vettük meg nekik a bölcsek kövét.

Olvasni is kezdték, mintha fizetnének érte. Különböző időbeosztásunkat kihasználva, az éppen kézben nem lévő könyvet én is megragadtam. Hát köszi. Már az első kötet után totál ki voltam: „De hiszen ez rólunk szól! A mi világunkról! Bárki simán magára ismerhet Harry-ben, Hagrid-ben, vagy akár a Weasley család tagjaiban!” És ki ne találkozott volna még a Malfoy -féle seggfejekkel, vagy egy kezdetben jól fésült eminens diáknak induló fő gonosszal, mint amilyen Tom Denem, alias Voldemort nagyúr?

Nem biztattam a gyerekeimet arra, hogy a hitoktató bosszantására direkt úgy rakják ki a könyveket a padra, hogy leveszik a külső védő borítójukat, amin ugyanaz a kép volt, mint magán a könyvön, így még többnek tűnt a készlet. Mégis megtették. Arra viszont emlékszem, hogy egy hittanos kirándulás alkalmával azon buktam le az „adj király katonát”-hoz hasonló csoportos kiesős játékban, hogy a „Bolyhoska” nevet választottam, így az ellenfél csapatában lévő gyerekeim rögtön kiszúrták, hogy ez csak én lehetek. Gyerekkel szemben vereséget szenvedni felnőtt dicsőség.

Nem tartozom azon olvasók közé, akik fikázzák a filmeket. Mind megvan itthon, és újra meg újra megnéztük őket az időközben felnőtté váló gyerekeim valamelyikével. Szerintem is vannak viszont olyan mozzanatok, amiket a filmek nem teljesen jól adnak vissza.

Interaktív feladvány következik!

Végül egy kis szájbarágás:

Némely tizenéves szívesen kapna levelet egy addig ismeretlen világból, amelyből megtudná, ő valójában oda tartozik. Szüleik gondoskodásának további elfogadása mellett megrendül bennük a feltétel nélküli bizalom. Titkaik lesznek. Egyesek aláírást is hamisítanak az ellenőrzőjükben. A Harry Potter tehát egy tökéletes kamaszregény.

A gyerek elindul a maga útján, a saját világába, a hozzá hasonlók közé. Ott ismeri meg a barátságot, a szerelmet, de az árulást, a gyűlöletet, a rivalizálást, így a harcot is.

 műfaj hivatalos elnevezése „fantasy”, de én jobban szeretem a „mese” kifejezést. Hiszen a mesék is a valóságról szólnak. Csak Rowling nem visz el minket egy kitalált világba, kacsalábon forgó kastélyokkal és tündérekkel, hanem a mi saját világunkban játszódik minden. Hús-vér emberekkel. Történetesen Londonban és kisebb angol városokban, falvakban. Ezért is ijesztő. Mert mi is elképzelhetnénk ugyanezt mondjuk Budapesten, vagy valamelyik általunk ismert magyar településen.

Egy párhuzamos világ, amelyet csak azért nem veszünk észre, mert az oda tartozóknak meg vannak az eszközeik arra, hogy rejtőzködjenek. Ám az ott élők sem mind tiszták és igazak. Annyi a különbség, hogy a Vernon bácsi és Petunia néni -féle nyárspolgárok mellett ott valódi szörnyetegekkel is szemben találhatja magát az ember.

Akárcsak a való világban

A karakterek finoman kidolgozottak. Hagrid, a kora ifjúságától fogva mindig ártatlanul megvádolt félóriás, bozontos hajával és szakállával tökéletesen modellezi a magányos rockert. Hendikepje ellenére egy muglik által gyártott motorkerékpárt is repülésre tud bírni. Arany szíve van, de naivsága miatt gyakran a legjobb barátait is veszélybe sodorja. Az év minden napján jóságos Mikulásként szemét mindenen rajta tartó Dumbledore professzor viszont az életét is rábízná. Hermione, akinek mugli szülei őszinte érdeklődést tanúsítanak lányuk fura „mássága” iránt, és mindent megtesznek, hogy jól be tudjon illeszkedni a számára megfelelő közösségbe.

Az ilyesmit azonban sokan nehezítik. Köztük Malfoy apuka, aki igazi szociopataként egyedül a saját pillanatnyi társadalmi beágyazottságának fenntartásán munkálkodik, és nem drága számára ártatlan gyerekek élete sem. A kis Draco, aki társaitól eltérően nem lázadó kamasz, hanem nagyon is élvezi, sőt el is várja az apja, és gonosz sárkány anyja pátyolgatását. Még fel sem nőtt, de már nagyvilági összeköttetései révén szerez magának kétes tekintélyt – természetesen elsősorban az izomagyú bunkók körében.

Hogy ez honnan is lehet ismerős?

Fontos motívum:

akik nyilvánvalóan a pusztítás démonát próbálják mindenáron feléleszteni, kifelé mindig tisztes úriembereknek adják magukat. Sikerül is elérniük, hogy aljas akcióik után épp azokat az ártatlanokat hurcolják meg, akik próbáltak mindent megtenni, hogy az őket vádló valódi bűnösök által okozott kár a lehető legkisebb legyen.

A magukat büszkén „aranyvérűeknek” tartó némely kiváltságosok pont egy „mugli” faszkalap előtt hajbókolnak, miközben az egyébként nemzedékekre visszavezethetően „aranyvérű” varázslók jelentős része meg magasról szarik a saját kiváltságos származására, és szívesen barátkozik muglikkal.

Voldemort „nagyúr” valójában nem is egy ember, hanem egy gyilkos és ostoba eszme szimbóluma, amit pont azok igyekeznek újra és újra feléleszteni, akik a társadalomban elfoglalt helyük szerint látványosan épp ez ellen küzdenek. Miért nem mondják ki a fő gonosz nevét? És miért csak Harry Potter meri ezt megtenni? És amikor Voldemort „visszatér”, miért azok tagadják ezt legádázabbul, akik segítették ebben?

Honnan ismerős ez is már megint?

A keresztény szörnyülködők többnyire a „varázslás” hívószóra ugranak. Pedig ennek semmi köze az ószövetségi törvényben tiltott varázsláshoz. Szinte minden mesében szerepel varázslat. Harry Potter történetében a varázslás, csupán a két párhuzamos világ megrajzolására alkalmas irodalmi eszköz.

Rowling azt is az elmondja, hogy régen a varázslók és muglik békében éltek, sőt segítették egymást. Csak a mindkét társadalom egyes tagjaiban meglévő gonosz és irigy, a másságot lenéző szemlélet hozta el azt a kort, amelyben a varázslók jobbnak látják ha rejtőzködnek a muglik elől, míg ez utóbbiak igyekeznek nem tudomást venni a számukra különös jelenségekről.

Rowling pont annyi szerepet szán a keresztény kultúrkörrel kapcsolatos fogalmaknak, amennyit az emberek többségének jelentenek. Roxfortban is van „karácsonyi szünet”, ami hógolyózásból, édességek zabálásából és meghitt, meleg helyeken való dologtalan ejtőzésből áll. És persze Harrynek is van „keresztapja”, aki pont olyan, amilyenről a legtöbb kamasz ábrándozik. Vagány, jó fej, okos, bátor, és magasról tesz az álságos társadalmi normákra. Olyan ajándékot küld, ami meghaladja a legmerészebb álmainkat is.

Lényeges mozzanat a látszat és valóság témája is. Amikor félreismerünk valakit, vagy elhamarkodottan ítélkezünk róla. Pitont, a szigorú és igazságtalan tanárt, aki kendőzetlenül pikkel Harry-re, és ahol csak lehet, kitol vele, köteteken át a fő gonosszal azonosítjuk. Pedig dehogy. És micsoda fordulatokat rejteget még a történet!

Legfontosabb azonban az őszinte, önfeláldozó szeretet győzelme a gyűlölet felett.

Harry és barátai tudják, hogy az életükért és szeretteikért küzdenek, szemben a gonosszal, amit csak a halál érdekel. Gyönyörű megfogalmazása a kereszténység lényegének. És ez a hívő keresztény Rowling szándéka.

Ebben a részben pár szót ejtenék azért a buddhizmus üresség fogalmáról, ami félreértelmezve könnyen vezethet tagadások sorozatához. Nágárdzsuna (2-3. sz.) és később Aszanga (4. sz.) óta ez egy iszonyú menő buddhista kifejezés, a szanszkrti Śūnyatā–t fordítják ürességnek. Bár mindenhol figyelmeztetnek arra, amit én is leírok, így is azt tapasztaltam a magyarországi buddhista világban, hogy nihilizmusba sikerült silányítani ezt a tanítást. Kovács Endre vendégszerzőnk írása.

                                                                                                                                                                            kép forrás: Pinterest

Fehér Judit Nágárdzsuna (A mahájána buddhizmus mestere) című műve foglalkozik ezzel Nágárdzsunán keresztül, ami alapján ki is derül, hogy tökre nem arról van szó az ürességet illetően, hogy a dolgoknak hiánya lenne, vagyis nem léteznek (sokan így értik félre a buddhizmus üresség tanítását), hanem hogy minden dolognak egymástól függve, egymást feltételezve van valamilyen tulajdonsága és ez alapján a függő viszony alapján létezik úgy a világ, ahogy mi megtapasztaljuk. Szóval ez elég röviden ennyi. Emiatt nincs a dolgoknak mástól független, önmagában való léte, ami miatt önmagában üresek. Dolgok alatt gyakorlatilag mindent értek, ami a világunkban van, nem csak tárgyi szinten. A szánkótól kezdve a megnevezett érzelmeinkig. Szóval minden jelenségre vonatkozik.

A környezeti tényezők adnak egy dolognak valamit, ami miatt függetlennek tekintjük. Szerintem azért ez így nem akkora filozófiai fordulat, a buddhisták egy része mégis oda van érte, persze ha így nézzük a világot és így tapasztaljuk az tényleg valami.

Ha zsákot húzok magamra azzal a céllal, mint a ruhát, azt a környezetem mégis zsáknak fogja titulálni, és csak számomra lesz ruha értéke, pedig ugyanúgy a testemre vettem egy anyagot, mint amikor a pólót húztam magamra és a funkciót is ugyanúgy ellátja, mégsem minősíti a többség ruhának. Szóval ez a fogalom ezért üres, de látjuk, hogy ettől még létezik, meg azt is, hogy mennyi potenciál van így mindenben. Ez alapján az üresség sokkal inkább a teremtés lehetőségéről szól, mint a dolgok teljes hiányáról.

Vagy mennyi körülmény kell ahhoz, hogy egy növény éljen, de az érzésvilágunkon is töprenghetünk, hogy mennyire körülmény és környezet függő. Vannak más nyelveken olyan érzelmekre és tevékenységekre szavak, amik a miénkben lehet, hogy nincsenek és fordítva. Egy kanadai őslakó inuitokkal dolgozó ember mesélte, hogy van egy szó ebben a nyelvben, ami arra utal, hogy közösen egy emberről a háta mögött “kibeszélik” a jó tulajdonságait. És erre van egy szavuk, ami a mi nyelvünkkel nem helyettesíthető be, nekünk nincs erre szavunk. A lényeg csak az, hogy a nyelvi kommunikációra is igaz, hogy a függő viszonyban van csak töltete.

Szóval egy nagy összefüggés hálóba tartozik minden, amit csak tapasztalunk, minden, amit meghatározunk, valamihez képest határozzuk meg. Ezért van az, hogy Nágárdzsuna szerint nincs a dolgoknak önvalója (svabhāva). Önmagától, önmagában, mindentől függetlenül nem létezik semmi, ezért üres. Ettől még hülyeség tagadni a dolgokat, hogy akkor, ha üres, akkor az nincs. Aki buddhistaként azt mondja neked, hogy semmi nem valós, minden illúzió, vagy, hogy úgy is üresség a világ, akkor etess vele szart, vágd le a kezét, vagy csinálj valami nagyon durvát, hogy megbizonyosodj, tényleg úgy tapasztalja a világot, ahogy mondja. Persze ezután börtönbe kerülsz, úgyhogy ne csinálj ilyeneket. Egyébként hindu és buddhista tantrikusok nem ódzkodnak az emberhús meg kaka evéstől, pont azért, hogy gyakorlatba ültessék a dolgok nem dualista valóságát.

Egy lónak egy Coca Colá-s üveg tuti hogy teljesen más, mint nekem, de még egy másik embernek is. Én talán a logót szimbolikusan a kapitalizmussal azonosítom, valaki meg simán tökre inna egy kólát, ha meglátja. Ráadásul, ha én az alját látom az üvegnek akkor az kör, ha meg valaki az oldalát, akkor egy … egy kólásüveg. Mindegy, a lényeg, hogy máshogy jelenik meg a világ minden része minden érzékszerven keresztül mindenkinek.

Azt pedig, hogy milyen valójában a dolog, senki nem tapasztalja tisztán, csak egy buddha (amiből ugye sok van, kivéve a théraváda buddhizmus szerint). Szokták még buddhistáék mondani, legalább is én hallottam emberektől, hogy a körülöttünk lévő világot mi teremtjük meg magunknak, ezért kizárólag rajtunk múlik a milyensége. Aszangánál ez nem így van. Nála az érzékszerv hozza létre az érzékelt dolgot és az érzékelőt is. Nem az érzékelő hozza létre az érzékelt dolgok azon keresztül, ahogy kapcsolatba lép vele, hallással, látással, szaglással, stb.

Vagyis nem mi teremtjük eszerint a világot, hanem maga a tapasztalás hoz létre minket is meg a világot is. Szóval eszerint nincs az, hogy mi bármit is konkrétan oda hallucinálnánk, vagy oda teremtenénk a semmibe, hanem csak úgy tapasztaljuk a dolgot, ahogy, viszont nem úgy, ahogy az valójában van. Ezért gyakorlatilag tényleg illúzió, de valami van ott, aminek van egy eredeti léte, szóval nem igaz, hogy nincs semmi. Ezt félreértve mondogatják, hogy illúzió a világ és mennek át nihilizmusba sokan.

Pláne akkor válik veszélyessé a hülyeség, mikor erőszakot elkövetőket mentenek fel, áldozathibáztatásra használják a vallást, lehasítanak érzéseket, traumákat stb. 

Sem Nágárdzsuna, sem Aszanga nem mondta azt, hogy a világ totál nem létezik és hogy mindent mi haluzunk oda, csak azt, hogy a dolgoknak nincs annyira berögzült állandó tulajdonsága és azt, hogy függ a tapasztalótól a tapasztalt világ, annak valódi milyenségét viszont nem látjuk. Itt tértem vissza oda, ahol ígértem, a transzcendenshez. Ugyanis megint nem a dolgok tagadásáról van szó. Megint nincs az, hogy a dolog nem létezik, hanem az, hogy nem tapasztaljuk azt a teljességében, és itt nekem eléggé felszínre buggyan a transzcendens, csak megint nincs kimondva.

Az üresség tanításáról Dzsamgön Kongtrul Rinpocse egy magyarországi tanításán azt mondta, hogy simán ügyes módszer, ami gyakran használt buddhista fogalom. Az ügyes módszer azt jelenti, hogy nem azért magyaráznak erről, mert úgy van, hanem mert a mi állapotunkban ez segít és előrébb tol minket a fejlődésben. Szóval azért füllentenek a tradicionális buddhisták is, ha éppen az kell. Ez az ügyes módszer.

Rengeteg oldalról megközelíthetném és elég sok dolog engem ugyanerre a következtetésre terelt, de ennyi is elég, hogy szemléltessem, miért gondolom azt, amivel felütöttem az egész témát. Ezért tudom magamban feloldani a vallási határokat, mert csak annyi különbséget látok, hogy más fogalom és filozófiai rendszer alakult ki valamire. Persze az durva, hogy valaki ezt a buddhizmusban óvatosan dugdosott dolgot elnevezi jóságos, teremtő férfi Istennek, de hát valaki meg tejfölt rak a halászlébe.

Nem kinyilatkoztatás akar ez itt lenni, hanem saját tapasztalat, saját következtetés és saját vélemény. Úgy általában, mióta az eszemet tudom, foglalkoztatnak a vallások, a különböző kultúrák és társadalmak. Mikor éppen nem vallásosnak élem meg magam, akkor is vallási kérdéseken töprengek, csak akkor erősebb a kritikus oldalam. Ahogy ez kerül egyre inkább összhangba bennem, szűnnek meg a valamilyen irányba való kilengések. Úgy érzem, hogy egyensúlyba kerül a téma megítélése is. Ezt úgy értem, hogy egyre kevésbé vagyok gyűlölködő a számomra elfogadhatatlan vallási viselkedéssel szemben, ugyanakkor egyre kevésbé vagyok fanatikus és elfogult a sajátommal. Egyre inkább találom meg a biztos talajt, de maradok kritikus, vagy dühös, ha kell. Az ugyanis nagy tévedés, mikor vallásokra hivatkozva összemossák a dühöt a gyűlölettel és így azt is elítélendőnek tartják, de ez egy másik téma. Kovács Endre vendégszerzőnk írása.

„A szenvedés emlékezete továbbra is arra késztet és képesít bennünket, hogy humanitásról és szolidaritásról, elnyomásról és felszabadításról beszéljünk, tiltakozzunk az égbekiáltó igazságtalanság ellen, s felvegyük a harcot az elszegényedéssel és a pusztító nyomorral.”

December második napján elhunyt Johann Baptist Metz (1928-2019) német gondolkodó, katolikus pap, korunk egyik legnagyobb hatású európai filozófusa és teológusa. Karl Rahner egykori tanítványa, majd bizalmas munkatársa, barátja. Életével és munkásságával igazi hidat képzett a kereszténység és más filozófiai irányzatok között, Jürgen Habermas - akit szintúgy a barátjának vallhatott -  úgy beszélt róla, hogy a kortárs filozófia Metz gondolkodásán keresztül kapcsolódik a teológia szférájához.

Mindig felkapom a fejem, amikor valaki – akár politikus, akár egyházi vezető vagy egy hívő – arra hivatkozik, hogy a család szent mintája ott van a Bibliában, ezért ez a minta és minden, ami ettől eltér, pl. egyszülős modell, pacthwork család, ne adj Isten az örökbe fogadás – és főleg a szivárványos család, jujj! – nem fér bele ebbe a legitimnek tekintett mintába, ezért erkölcsileg és társadalmilag értéktelenebb. Hát, nézzük akkor a tényeket! Mi van a Bibliában és mi nincsen benne!? - Perintfalvi Rita írása.