Sötét felhők gyülekeznek Európa felett, a jobboldali populizmus, a szélsőjobboldali elvetemültség, az agymosó demagógia, az egyre erősödő vallási fundamentalizmus sötét felhői. Amelyeknek nevében munkához látnak a gyűlölködés és a kirekesztés egyre gyilkosabb gépezetei. Olyan polarizáció jön létre a társadalmakban, az egyházakban, a közösségekben és Európában, ami bomlással, szakadással, széteséssel fenyeget. Például mikor még Németországban is, ahol az emberek lassan megértették a másság tiszteletét lehetséges, hogy 9 embert megöljenek egy bárban idegengyűlöletből. És ugyanitt, ha valaki egy focimeccsen az afrikai játékosnak rasszista módon állathangokat utánzó hangjelekkel bekiabál az egész lelátó együtt kezd skandálni válaszul, hogy „Nazis raus”!” Ebben a nagyböjtben el kellene gondolkodnunk azon, hogy mi a felelősségünk? Eddig csak harcolnunk kellett mindazért, ami emberré tesz minket, de azt mondom, hogy mostantól készüljetek a háborúra!
Amikor a kereszténység a nagyböjtben húsvétra készül, akkor az önmegtagadásról gondolkodik. Az önmegtagadás számomra annyit jelent, hogy rájöjjek arra, hogy nem csak én vagyok fontos. Nem én vagyok a világ közepe. Hogy kitekintsek önmagamból és képes legyek felismerni magam körül azt, aki szenved. Hogy képes legyek meghallani azok kiáltását, akiket mindenki megpróbál elhallgattatni. Hogy megértsem, ha valakit annyira megfosztottak az erejétől és emberi méltóságától, hogy már képtelen küzdeni önmagáért, akkor ezt a küzdelmet nekem kell átvennem tőle. Mert illúzió az, hogy nincsen közünk egymáshoz! Ha komolyan vesszük a szeretet evangéliumi parancsát, akkor rá kell jönnünk, hogy de, minden egyes jogfosztott, emberi méltóságában megtiport, meghurcolt, megbecstelenített emberhez, gyermekhez közünk van! Az önmagtagadás arról szól, hogy lehet, hogy nagy ára lesz annak, hogy beleállok ezekbe a küzdelmekbe, de rá kell jönnöm, hogy nem maradok többé ember, ha csak magamra gondolok.
Nehéz helyzetben vagyunk mi most magyarországi keresztények. Mert a magukat kereszténynek tartó politikusaink csupán a fehér, heteró keresztények méltóságáért állnak ki. A védelmükben írnak levelet még Ferenc pápának is, hogy milyen aljas rasszista keresztényüldözés áldozatai lettek. S mindezt éppen Ferencnek írják, aki ezt mondta:
„Isten nem a szemével lát, hanem a szívével. És Isten szeretete egyforma minden ember iránt. Vallástól függetlenül. Még egy ateistát is ugyanúgy szeret. Isten a szívével szeret és néz minket.”
S nehéz a helyzetünk, legalábbis sokaknak azért is, mert különös identitásválságot élünk meg saját egyházainkkal szemben, akik egyre jobban elfelejtik azt a küldetést, amire Jézus gondolta ki azt a mozgalmat, amiből végül létrejött ez az egyház. (Hogy akart-e egyházat? És ilyet? Hmmm....) S ez az egyház mintha teljesen elfelejtené már nagypéntek titkát, a szeretet radikalitásának üzenetét. Mintha csak önmagára gondolna, a hatalmára, intézményei fenntartására, az aktuálpolitikához érdekből való odasimulásra.
Hol van itt az önmegtagadás? Hol van itt a nagyböjt?
És ha nincsen nagyböjt, akkor nem lesz nagypéntek, de feltámadás sem! A nagypéntek nekem azt jelenti, hogy a szeretet képes belehalni is abba, hogy szeret. A szeretet radikalitása azt jelenti, hogy nem nézem, nem méricskélem azt, hogy milyen árat kell fizetnem azért, ha ellenállok. Ellenállok a gonosznak. És nem leszek érzéketlen, közömbös, amikor Gyöngyöspatákról van szó, amikor bántalmazott nőkről van szó, amikor az egyházi szexuális erőszak áldozatairól van szó, amikor emberek halomra lőnek másokat egy vízipipa bárban, amikor zsinagógákat gyújtanak fel. Mert megtagadom magamat és nemcsak magamra gondolok! Kilépek önmagam biztos és védett komfortzónájából és vállalom, hogy ellenállok. Ez pedig nem megy radikalitás nélkül. Ez gyakran a mártíromság útja, aminek persze ezerféle arca lehet: ellehetetlenítés, nevetségessé válás, lejáratás, fenyegetések, üldözés.
Ahogy Ignatio Ellacuria, kedvenc felszabadítás teológusom mondta:
„A hegyibeszéd szellemében élni, napjainkban éppen ugyanazt jelenti, mint Jézus idejében, szükségszerűen kitenni magunkat az elutasításnak és az üldözésnek. Mert a világ hatalmasai az igazságtalanság és az elnyomás panaszára rendszerint nem cselekedeteik megváltoztatásával reagálnak, hanem megpróbálják a panaszt elhallgattatni. Ezért minden autentikus keresztény cselekedetnek azzal kell számolnia, hogy a Jézus gyakorlatához való hűségnek meg kell fizetnie az árát. Az üldözés egy bűnös világban az igazi követés jele és a hitelesség pecsétje.”
És Ellacuria világosan beszélt az egyház felelősségéről is: „Egy egyház, amelyet nem üldöznek vagy egy olyan világban él, ahol nincsen bűn, vagy a bűnre nem úgy reagál, ahogy kellene.”
„De az üldözés nemcsak nélkülözés és szenvedés, hanem egyúttal a Krisztussal való kapcsolat és ezen keresztül öröm. A mártíromságot a hit perspektívájából minden látszat ellenére lehet kegyelemként és az élet győzelmeként ünnepelni. A mártíromság emlékezete erősforrás, amiből az ellenállás kultúrája táplálkozik, ami szembeszáll az igazságtalansággal és az elnyomással”
– mondta Ellacuria, akit aztán meg is gyilkoltak azért, mert valóban soha nem hallgatott el.
Igen, a katolikus egyház számára nem ismeretlen az ellenállás! És nem ismeretlen a hősiesség sem, ami dacol mindennel és kitart a végsőkig, bármibe is kerüljön. De mi nemcsak a gyávák országa, hanem a gyávák egyháza is vagyunk! Nincsenek itt hősök, mindenki hallgat vagy elhallgattatják. Itt csak megalkuvás van és félelem. És mindenki megvásárolható.
Én nem is tudom, most vagy az van, hogy senki nem hisz Istenben, mert a túlvilági számonkérés eszébe sem jut vagy mindenki azt hiszi, hogy még ideát örökké fog élni és hatalmának nem lesz vége.
Hát pedig minden hatalom véget ér egyszer. És mindenki számára eljön majd az igazság napja, amikor nem lesz hova bújnia a saját gyávasága elől. És majd eljön a Mester is és megkérdezi, hogy miért csináltatok ócska kuplejárt a házamból ? Akkor vajon mit válaszoltok majd neki? Szerintem ezen gondolkodjunk el ebben a nagyböjtben. Mert ha mi történik ezzel az országgal és a közös Európánkkal az most csak rajtunk múlik!
Szerző: Dr. Perintfalvi Rita, a Felszabtér főszerkesztője, teológus doktor, egyetemi tanár
