Én teológus vagyok – még akkor is, ha sokan ezt csak idézőjelben képesek leírni rólam – és mint ilyentől kötelezően azt várják el az emberek, hogy higgyen Istenben. No igen, fura is lenne, ha nem ezt várnák. Persze, hogy ki az az Isten, akiben hinni kell és mi is az a hit valójában, arról legtöbbször fogalmuk sincsen azoknak, akik ezekkel az elvárásokkal jönnek. Én pedig gyakran elmélkedem arról, hogy vajon veszélyes-e a hit? Tud-e rombolóvá válni a vallásosság akár személyes, akár társadalmi szinten? S vajon, mi lehet ennek az ellenszere? Mi a különbség a misztikus és a fundamentalista vallásosság között? --- Perintfalvi Rita írása.
Amikor az ember megtapasztal valamit az isteniből, akkor gyorsan úgy gondolja, hogy megtért és hívővé vált. Ez az érzés az első nagy lelkesedések idején - ami akár évekig is eltarthat - olyan vak buzgósággal tölti el a legtöbb embert, hogy könnyen úgy gondolja, hogy ő bizony különb mindenkinél. Őt az Isten megszólította, kiválasztotta és ez igazolja különleges és felsőbbrendű voltát. Így születik meg a vallásosság gőgje.
Ennek a következménye személyes szinten egy fekete és fehér normavilág létrehozása, ami a jó és a rossz, az isteni és a sátáni dualizmusára épül. Így jelenik meg aztán az emberi szívben a szeretet, elfogadás és megértés helyett a kirekesztés, megbélyegzés és az ítélkezés. Hiszen a rosszat és a sátánit el kell vetni ahhoz, hogy a "világosság és ne a sötétség" gyermekei lehessünk. A hitnek ez a kezdeti éretlen és elvakult buzgósága néha fonák módon éppen a gyűlölködés kapujává válik. Társadalmi szinten a következmény még súlyosabb: érzéketlenség, közömbösség, önfelmentés és önigazolás, hogy miért is nem kell tennem semmit a bajbajutottakért, a nélkülözőkért, az elnyomottakért. Miért is van jogom utálni azt, aki nem hisz az én Istenemben vagy azt, aki nem úgy él, ahogy szerintem helyes.
