Az utóbbi évekből ismerős lehet a fogalom ’hygge’, ha máshonnan nem, akkor az ünnepi bestsellerlisták éléről, lakberendezési boltok kampányaiból, asztalkákon fekvő Meik Wiking dekoratív könyvének borítójáról. Úgy tűnik mindenki tudni akarja a dán boldogság titkát.  Mi is valójában a Hygge? Milyen társadalmi funkciója van a skandináv társadalmakban, milyen értékeket rejt magában? Működhet-e más társadalmi közegben?

https://pbs.twimg.com/media/Ea2uEVxWoAE0sxA?format=jpg&name=small

 A hygge, mint kulturális fogalom, olyan mindennapi gyakorlatokat foglal magába, amik lehetővé teszik a komfort, öröm, családi és közeli barátok törődésének, szoros bizalmának a megtapasztalását.

Felhajtásoktól mentes, harmonikus, meghitt társasági élet, az étel megosztásának élvezete ízléses, takaros házakban.

Számos dán úgy tartja, hogy a hygge megléte jó 200 évvel nyúlik vissza a történelemben, azonban ez maximum csak magára a szóra lehet érvényes. A történelmi dán szótár szerint a hygge szó norvég eredetű és a 18. században került be a dán nyelvbe, azonban a média inkább a viking eredetet szokta hangoztatni, ami még inkább kiemeli a skandináv gyökereket (Jó kérdés, hogy promóciós célokból hívják-e pont Wikingnek a hygge könyv szerzőjét...).

https://www.apartmenttherapy.com/hannas-anglar-scandinavian-decor-sweden-home-photos-36639989?utm_source=pinterest&utm_medium=tracking&utm_campaign=inline-img-share

 Hygge a társadalmi kontroll 

A dán hygge, mint kulturális konstrukció és a mindennapi gyakorlat, csupán 100 évvel ezelőtt forrott ki igazán.

A középosztályi kultúra terméke, de ez a két véglet (társadalom "teteje-alja") közötti lét, inkább egy bizonyos önmegfogalmazáson, mint objektív gazdasági tényeken alapszik.

A skandináv társadalmakban jellemző a középosztályiság hangsúlyozása annak érdekében, hogy elkülönítsék magukat a felületesnek, funkciótlan luxusfogyasztónak titulált felső osztálytól, ahol nézetük szerint az igazi értékek és a hygge is kikopott. Terepkutatásokból kiderül, hogy bár sokan megengedhetnének maguknak például takarítónőt, egzotikus utazásokat, de ezek nem eléggé hygge-sek, inkább takarít az egész család együtt, minthogy egy idegen pucolja ki az otthonukat. Az ideálisnak tartott középosztály szerint mindezt azért, mert a túlzások, a luxus csökkenti az együttlét meghittség érzését. A hygge-ben benne van tehát a saját belső kör romantizálása és a vágy az autentikusságra, amihez a „pont elég”a megfelelő szint. Egyébként a kritikus ujjal mutogatás a feljebbi osztályokra, nem csak a középosztály tudatúaknál figyelhető meg, hanem az alsóbbakban is. A kulcs mindkét esetben a hygge, érvényesül az önszabályozás a feljebb való törekvésere: ha a nálam feljebb pozícionlált emberek életében már nincs meg a meghittség, szoros családi kötelékek, akkor ők igazából elvesztették az élet valódi értelmét. Ez a szemlélet kimondatlanul is hatással van az egész dán (norvég, svéd) társadalomra fogyasztás és a társadalmi státuszró való gondolkodás szempontjából: 

a hygge vélt megléte-vagy nemléte szabályozza a státuszt jelölő funkciótlan luxustermék fogyasztását, szembehelyezi a családi kapcsolatokat és a kézművességet a piaci logikával, vagyis ebből az következik, hogy pénzen nem lehet hygge-t venni.

A hygge atmoszférát a természetes anyagok és a természetes fényforrások teremtik meg

https://www.scandinaviastandard.com/the-white-room-susanne-rutzous-osterbro-apartment/

 Értékek

 Otthon: teljesség

 A családi ház, a dánok szemében még őrzi mindazt, ami a társadalomból elveszett: az intimitást, együttlevést: „pillanatnyi búvóhely” a versengő világtól. A külső-belső világ élesen elkülönül. Egyrészt a földrajzi adottságok miatt, a zord időjárással, sötéttel ellentétben a biztonságot, meleget és a fényt az otthon nyújtja. Az ismerősökkel való szoros kapcsolatok, kölcsönös tisztelet különbözik a külvilág személytelen és versengő közegétől, ebből kifolyólag kívülállóként nagyon nehéz bekerülni egy dán társaságba. Harmadrészt a dán nemzeti identitás meghatározó eleme a bezárkózás, a pici országon belüli béke teremtés, a nagyvilág összes konfliktusa elől.

A családi-társasági élet színtere elsősorban az otthon. Az otthonos hangulat megteremtésének fő eleme a fények: apró lámpások, antik lámpabúrák, gyertyák világítják be a nem túl tágas tereket. Az antik lakberendezési tárgyak és az eredeti műalkotások népszerűek, hiszen ezzel mégsem járulnak hozzá a túlzott fogyasztáshoz. A hygge tárgyakban való megidézése azonban feltételez bizonyos anyagi tőkét, így ezt csak azok a középosztálybeliek engedheti meg maguknak, akik számára bőségesen rendelkezésre áll szabadidő és vagyon.

https://ritualbound.tumblr.com/post/178789250554/repost-from-grimcorn-cornelia-grimsmo-by

 Családi, közeli barátok

A hygge-hez hozzátartozik a szoros emberi kapcsolatok értékelése. A társasági eseményeken egyszerűen csak élvezik az együtt eltöltött időt, a taposómalomból való kiszakadást.  

A közösségben mindenki azt érezheti, hogy számít, senki sem emelkedik a többiek fölé, a kapcsolatok kölcsönös intimitáson, bizalmon alapulnak.

 A hygge tehát olyan egyszerű, emberi léptékű élet alapvető kelléke, amely a skandináv társadalmak egyenlőség kultúrájában jött létre. A hygge életstílus idealizálódik a magukat középosztályhoz tartozónak valló dánok szemében, visszatartja őket a túlzott fogyasztástól, a társadalmi presztízst nem olyan tárgyak jelentik, amelyek máshol egyértelmű szimbólumai a vagyonnak (pl.: márkák látható megjelenítése).Nem véletlen a hygge sikere szerte a világban, hiszen olyan értékeket foglal magában, amelyek azt hiszem minden ember legmélyebb igényeit jelentik: családi kötelékek, biztonság, kölcsönös tisztelet, túlzásoktól való tartózkodás. A  kérdés már csak az, hogy exportálható-e, működik-e a hygge más értékeken alapuló közösségekben, olyan politikai rendszerekben, ahol a közösségi szolidaritás meg sem közelíti a skandináv jóléti államokét. Kétségkívül be lehet szerezni minden szükséges elemet, mint a rézgyertyatartó, szőrmés párnák, hygge útmutató könyvek, viszont a hygge jóval többről szól, mint tárgyak: egy konkrét társadalom értékrendszerének esszenciája.

 Források:

Jeppe Trolle Linnet (2011): Money Can't Buy Me Hygge. Danish Middle-Class Consumption, Egalitarianism, and the Sanctity of Inner Space.Berghahn. New York.  https://doi.org/10.3167/sa.2011.550202

Włodzimierz Karol Pessel (2018): The Hygge Phenomenon. Between a Lifestyle and Nationalism. Wydawnictwa Uniwersytetu Warszawskiego https://www.academia.edu/37676625/The_Hygge_Phenomenon_Between_a_lifestyle_and_nationalism

Megjelent Frédéric Martel francia szociológus és újságíró legújabb könyve A Vatikán kínos titkai - Homoszexualitás, hatalmi játszmák, képmutatás  (Sodoma) címmel, melyről a Felszabtér blogon is közöltünk összefoglalót. A Park Könyvkiadó jóvoltából lehetőséget kaptunk egy személyes beszélgetésre a szerzővel, fogadjátok szeretettel a vele készült interjút.

Felszabtér:  - Könyvében úgy fogalmaz, hogy a Vatikánban minél inkább homofób egy pap, annál valószínűbb, hogy ő is homoszexuális. Magyarországon is azt tapasztjuk, hogy a katolikus egyházi vezetők között sok a homofób, és ebben ideológiai partnerre találnak bizonyos szélsőséges pártokkal, sőt gyakran a kormány is ebből a kottából játszik. A magyar egyházi vezetők homofóbiájának is hasonló a gyökere, mint amit a könyvében elemez?

Frédérick Martel: Személyesen nem volt lehetőségem a magyar egyházi viszonyokat vizsgálni, ezért a magyar valóságot nem ismerem specifikusan, de közel 30 országban kutattam, köztük a térségben is, Lengyelországban, és mindenhol megfigyelhető volt az általános szabály: Minél inkább homofób egy egyházi vezető, annál nagyobb eséllyel homoszexuális.
Az pedig, hogy bizonyos kormányok összefonódnak a helyi egyházi vezetéssel nem csak az önök országára jellemző. Erre a megoldás a szekularizmus, az egyház és az állam szétválasztása. Nálunk a francia forradalom óta ez működik. Jogod van vallásosnak lenni, az állam nem avatkozik ebbe bele, viszont az egyház sem avatkozhat bele az állam dolgaiba. Ha ez nem valósul így meg, az sokkal inkább az állam hibája, felelőssége, mint az egyházaké és a híveké. 

Frédérick Martel, francia szociológus, újságíró

 Két gondolat mára Gustavo Gutiérrez perui atyától.

Fotó: https://www.swisstopo.admin.ch/en/knowledge-facts/knowledge.detail.news.html/swisstopo-internet/news2018/didyouknow/180730.html

A remény nem ugyanaz, mint az optimizmus. Az optimizmus csupán tükrözi a vágyakozást arra, hogy a külső körülmények egy nap majd csak jóra fordulnak. Az optimizmussal önmagában nincsen gond, de valójában nem mindig van rá okunk, hogy optimisták legyünk. A teológiai értelemben vett remény azonban sokkal többet jelent puszta optimizmusnál:

a remény azon a meggyőződésen alapul, hogy Isten jelen van és működik a mi életünkben is.

A remény Istentől kapott ajándék, azért hogy nehéz időkben is tartsa bennünk a lelket. Charles Péguy a reményt a hit és a szeretet kistestvéreként képzelte el, aki a nagyok között sétál, és amikor az idősebbek elfáradnak, a kishúg új életet és energiát táplál beléjük. A remény nem engedi a hitünket meggyengülni, a szeretetünket meginogni. 

A keresztény öröm nem egy adott tárgyhoz kötődik, hanem Isten feltétlen szeretetének a megtapasztalásához. Tehát a keresztények öröme abból fakad, hogy megismerik Istent és abból, hogy Isten akaratát követve próbálnak meg élni. Örülünk, ha Istent ünnepelhetjük. 

A szöveg forrása:

 https://www.americamagazine.org/faith/2003/02/03/remembering-poor-interview-gustavo-gutierrez

A haraggal kapcsolatban leginkább kétféle nézet alakult ki a köztudatban: először is a harag olyan negatív érzésként van elkönyvelve, amelytől minél hamarabb meg kell szabadulni, annak érdekében, hogy a társadalom számára jól funkcionáló, gondtalan, „heppi” emberekké válhassunk. Másodszor, ha mégis megélhető valamilyen formában a harag, azt leginkább a nemi sztereotípiákkal hozzák összefüggésbe. Mégpedig azzal, hogy a férfiak a sztereotípiai szerint agresszívabbak a biológiainak mondott adottságaik miatt és ezáltal dühösebbek is lehetnek, mint a nők. Ezért nézünk arra elnézőbben, ha egy férfi dühös, hiszen pont a nemi sztereotípiák miatt gondoljuk azt, hogy a férfiak természetükből fakadóan harcra és háborúra vannak kódolva, amelynek természetes (és ezáltal elfogadható) velejárója a düh, valamint a harag.

kép forrása: The New Yorker

De mi köze a vallásoknak a düh és a harag témaköréhez? A kereszténységben megjelenő „jó ember” eszményképe a haragot egyfajta bűnös dolognak címkézi, vagy ha mégis szó esik a haragról azt csak az atyaisten vagy a családfenntartó férfi gyakorolhatja fegyelmezési eszközként a neki kiszolgáltattakon, vagyis a nőkön és a gyerekeken. Továbbá a haragot legtöbbször egy olyan problémás érzelmi állapotként definiálják a vallási vezetők (nem csak a kereszténységben), amelytől minél előbb meg kéne szabadulni (elengedés) és helyette egy szeretetteli, együttérző[1] állapotban kellene időznie az embernek a nap huszonnégy órájában.

Természetesen nem a szeretet és az együttérzés ellen fogok a következőkben beszélni, hanem arról, hogy több évszázad engedelmességre való nevelésének köszönhetően hogyan irtották és irtják ki a mai napig, már gyermekkorban a haragnak mint jogos érzelemnek az adekvát kifejezését. Ezenkívül arról is lesz szó, hogy a bántalmazás hatására hogyan sérül még jobban a haraggal való helyes kapcsolata az egyénnek, valamint milyen gender különbségek fedezhetők fel a düh társadalmi konstrukciójában. Végül, a két hét múlva megjelenő második részben fogok írni arról, hogy mit gondolnak egyes progresszív vallási tanítók a harag helyes megéléséről és kifejezéséről. 

Kezdetben volt a nevelés

Ezt a címet adta Alice Miller pszichoanalitikus az első könyvének, melyben az úgynevezett fekete pedagógiai nevelést fejti ki rendkívül átfogó módon. Miller szerint több évszázados nevelési hagyományunk egyértelműen egy olyan tekintélyelvű nevelésre épül, melyben a nevelő hatalomvágya érdekében minden eszközzel szó szerint kiveri a gyerekből a szabad akarat megnyilvánulására utaló jeleket. A kezdeti nevelésről szóló szövegek még nyíltan kimondták ezt a nevelői hatalomvágyat, amelynek érdekében be kell törni a gyereket és „hűséges alattvalót” kell belőle faragni. Később ennél már sokkal inkább bújtatottan jelentek meg ezek a nevelői attitűdök, de ez nem jelenti azt, hogy a jelenlegi nevelési szokásainkból eltűntek volna ezek a doktrínák. A gyerekek ellen nevelés címszó alatt elkövetett kegyetlen bánásmód generációról generációra hagyományozódik tovább a mai napig.

Magától értetődő, hogy egy ilyen engedelmességre való nevelési hagyományrendszerben a gyerek dühének egyáltalán nincs helye, hiszen az a gyerek autonómiáját erősítené. A düh egy olyan érzelmi jelzőrendszer, amely arra is szolgálhat, hogy ha veszélyt érez az adott egyén akkor védekezésre ösztönözze. Egy veszélyes helyzet nem csak természeti okokból fakadhat (pl. egy közúti baleset), hanem ember által okozott is lehet, például megtámadhatnak minket fizikai vagy szóbeli formában. A düh jelzésével sikerülhet felismerni egy olyan helyzetet, ahol bántóan, megfélemlítően vagy akár manipulatív módon bánnak velünk és sikeres önvédelemre tehetünk szert a haraggal való helyes kapcsolatunk által.

A fekete pedagógiát alkalmazó nevelő minden eszközzel kiírtja az ösztönös képességét a gyerekeknek arra nézve, hogy felismerjék, amikor bántalmazzák őket. A „tanító jellegű pofon”, „az atyai pofon”, vagy „a verésre a gyerek érdekében van szükség” közkedvelt frázisok a mai napig szerves részét képezik a kultúránknak, és ideológiai keretet nyújtanak a bántalmazás tagadásához, illetve racionalizálásához. Ugyanis Miller nem egy-két egyén elszigetelt neveléséről beszél, hanem egy olyan társadalmi gyakorlatról, amely azt a hatalmi berendezkedést tartja fent, amelyben a gyermeknek a szülői tekintélyelvárásaihoz kell alkalmazkodnia. Ebben a viszonyban egy olyan „hamis ént” formál ez a tekintélytiszteletre való betanítás, amelyből hiányzik az autonómia érzete, és a saját érzelmi világnak a megfelelő ismerete, mert a fekete pedagógiai nevelés arra kondicionál, hogy mindig a külső személy tekintélyelvárásaihoz kell alkalmazkodni, illetve annak kell megfelelni.

A harag normális reakció a bántalmazásra        

A gyermekkori bántalmazás során olyan mélyen sérül a testi-lelki integritás, hogy felnőttként a túlélőknek a gyógyulás során újra meg kell tanulniuk kapcsolódni ahhoz, hogy mi az, amit valójában éreznek az adott pillanatban vagy egy társas helyzet során. Mivel az önhibáztatást rendszeresen visszarántja a túlélőket az önmegkérdőjelezés állapotába, ezért újra és újra rögzíteniük kell azt, hogy jogosan dühösek arra, aki bántotta őket. Visszatérően saját magukat kezdik el hibáztatni az elkövető(k) helyett, és ebből következik az, hogy önmaguk ellen fordítják a dühüket, amely következtében megjelenhet a folyamatos szégyen és bűntudat vagy olyan önbántalmazó viselkedések, mint például – a teljesség igénye nélkül - az önvagdosás, evésszavarok (bulimai vagy anorexia) vagy különböző tudatmódosító szerek kontrollálatlan használata.

Ezt az állapotot csak még inkább rontja a társadalomnak az a berögzültsége, hogy az emberek rendre felmentik az elkövetőket a bántalmazó viselkedésük alól és rögtön a megbocsátásra helyezik a fókuszt, ahelyett, hogy teret engednének annak a fájdalomnak és az azzal járó jogos dühnek, amit az áldozatoknak el kellett szenvedniük. Olyan szintű tabut rak a társadalom bántalmazás jelenségére, hogy ebben a társadalmi gyakorlatban mindenki megtanulja, hogy nem szabad dühösnek lenni arra, aki bántott minket, hiszen minél előbb meg kell bocsátanunk, mert akkor leszünk a többiek számára problémamentes, elfogadható „jóemberek”.

Gender szempontok

Spirituális közegekben jól ismert polarizált nemi kategória az úgynevezett „férfias és nőies energia”. Valójában ez a két, erősen szétválasztott kategória semmiben nem különbözik a „materiális”, nyugati világ nőiség és férfiasság elképzelésétől. Az eltérés abban fedezhető fel, hogy nem feltétlen biológiai okokkal magyarázzák a valójában társadalmilag létrehozott különbségeket, hanem valamiféle transzcendens eredettel legitimálják a nemek közötti hierarchikus differenciákat[2].

A keleti tanításokból eredeztető „marsikus”, tüzes, teremtő, háborús férfienergia és a „vénuszi”, befogadó, együttérző női energia eszméje nem tér el attól az évszázadok óta nyugaton létező nemi ideológiától, amely a nemeket ilyen szinten kettéválasztja. Ez az erős kettéválasztás egyszerűen átjárhatatlanná teszi ezeket a kategóriákat, és ha valaki eltér a neméri kiszabot normától azt erősan szankcionálja a társadalom. Abnormalitásként tekintünk arra, ha egy nő dühöt fejez ki, és normaként kezeljük azt, amikor a férfiak haragot élnek meg, illetve elnézőbben is kezeli a társadalom a férfiak dühét.

A Lewis Terman és Catharine Morris Cox Miles pszichológus által, a század elején kifejlesztett maszkulinitást és femininitást mérő teszt nem csak azt standardizálta, hogy a férfiasság és a nőiesség az emberi személyiség alapvető dimenziója, hanem a bináris felosztással patologizálta azokat az embereket, akik nem felelnek meg a maszkulinitás és femininitás konvencionális ideájának. Az M-T tesztet azóta többen kritizálták, köztül Sandra Lipsitz Bem pszichológus, aki szerint ez a polarizált skála csak kétfajta lehetséges forgatókönyvet engedélyez a férfiaknak és a nőknek, és ahogy fentebb említettem patologizálja azt, aki eltér ettől a tradicionális előírástól. Bem kifejlesztett egy olyan nemi szerep kérdőívet (BSRI), amelyben a válaszadóknak szintén ki kell választaniuk hatvan férfiasnak és nőiesnek kategorizált tulajdonság közül, hogy mennyire jellemzőek ezek rájuk, ellenben a Terman és Miles féle teszttel, ezeket a tulajdonságokat nem az egyén személyiségéből eredezteti Bem, hanem a kultúra diskurzusából, és ezzel megkérdőjelezi azt, hogy ezek a jellemzők alapvetően az emberi személyiség dimenziói lennének. Továbbá a maszkulinitást és a femininitást úgy méri a Bem féle teszt, hogy azt nem egy skála két végpontjaként kezeli, hanem úgy, hogy ezek az attribútumok egyrészt kulturálisan meghatározottak másrészt két külön skálát alkotnak. Ez lehetővé teszi azt, hogy a tesztet kitöltők mindkét jellemzővel rendelkezhessenek, továbbá feloldja a patologizáló és stigmatizáló attitűdöt. 

Nem csak a maszkulin-feminin polarizált skálától eltérő nőket stigmatizálja a társadalom, hanem a sztereotipikus nemi ideológiákhoz nem alkalmazkodó férfiakat is. A „fiúk nem sírnak” közhely pont azt a nemi sztereotípiát erősíti, hogy a férfiak nem lehetnek érzékenyek, nem fejezhetnek ki „gyengeséget”, mert akkor férfiatlannak bélyegzi őket a társadalom. A düh agresszív kifejezése, „a harcos mentalitás” az, ami az érzelmi skáláról kizárólag megengedhető egy férfinak. A nemek közötti különbségekre való - szinte már kényszeres - fixáció eltakarja a nemek között sokkal inkább fellelhető azonosságokat. Az emberi érzelmek olyan univerzálék, amelyek minden egyes individuumban fellelhetőek. Az érzelmek genderizálása, vagyis az, hogy bizonyos érzelmeket a nőkhöz sorolunk, míg más érzelmeket a férfiakhoz, egy olyan rendszert állít fel, amelyben az átjárhatóság lehetetlenné válik.  

Sokkal konstruktívabb lenne, ha egyrészt újragondolnánk azt, hogyan fejezhetnénk ki a dühünket úgy, hogy ne a megszokott, patriarchátus által megengedett "férfias" módon tegyük azt, másrészt pedig egyfajta rendszerkritikusabb önismereti munka során kilakítani egy olyan helyes nézetet a haragról, amelyhez előbb le kell bontanunk magunkban azokat a gyerekkorban belsővé tett nézeteket, melyek szerint a harag egy olyan negatív érzelem, amitől minél előbb meg kell szabadulnunk vagy csak az egyik nemnek megengedett a kifejezése, ráadásul az is destruktív módon.  

[1] itt a buddhizmus együttérzés terminológiáját használom, ezzel szemléltetve azt, hogy ebben a non-teista vallásban is megjelenik ez a fajta elutasító szemléletmód a haragról. Kivételt képezhetnek a vadzsrajána buddhizmus úgynevezett haragvó istenségei, ám ezek a kivételes gyakorlatok szintén nem reflektálnak az adott társadalmi kontextusra. Ebben az irányzatban sincs megfelelő diskurzus a harag adekvát kifejezésének a gyakorlásáról, eltekintve attól az elenyésző számú rendszerkritikusnak mondható vadzsrajána tanítónak a megközelítésétől, amelyekről a második részben szó fog esni.

[2] a közbeszédben rendkívül elterjedt a gendernek az az értelmezése, mintha kizárólag az identitáspolitikáról, vagy a biológiai nemek eltörléséről szólna. A gendernek is megvan a sajátos genealógiája, így többféle értelmezésével is találkozhatunk: például a második hullámú feminizmus nem úgy értelmezi a fogalmat, mint a harmadik hullámú feminizmusból létrejött queer irányzat, amely sokkal inkább identitásokként értelmezi a gendert, míg a második hullámú feminizmus a gender alatt azt érti, hogy a férfi és a női biológiai nemhez a társadalom olyan értékeket, szerepeket és elvárásokat konstruál, amelyek már rég nem a biológiai különbségekről szólnak, hanem a nők elnyomásának az eszközéül szolgálnak. A jelenlegi írásban a második hullámú feminizmus értelmezési kerete szerint használom a gender kifejezést, tehát a nők elnyomásának az eszközeként tekintek arra. 

Nekem a Feldmár 

Egy Mester. Titkok tudója. Aki ismeri az emberi lélek minden titkát, mint egy tapasztalt, öreg sámán, aki, ha csak egy pillanatra is az ember szemébe tekint, olyan mélyre lát, hogy egyetlen titka sem marad rejtve előtte. Pillantása mégsem bántó, s bármit is hoz elő a lélek mélyéről, akárcsak egy gyöngyhalász a tenger sötét fenekéről, semmi szégyen nem marad utána. Mert nincsen benne semmiféle ítélkezés. Csak gyengéd jelenlét. - Perintfalvi Rita írása.

Azt hiszem, hogy alapvetően és súlyosan pszichológus- és pszichiáterfóbiás vagyok. Hosszú évtizedek óta nem bízom bennük, mert tudom, hogy olyan hatalmuk van, amivel képesek felemelni az összetört emberi lelket, de ugyanakkor óvatlan szavaikkal, elitista gőgjükkel, fehér köpenybe bújtatott fel nem dolgozott traumáikkal pusztítani is képesek. Főleg, amikor címkéznek.

Soha nem ismertem hozzá hasonló embert, aki ennyire merészen felvállalta azt is, hogy ha kell, őrültnek tekintse az a szakma, aminek átlépte szűkre szabott, konvencionális határait és újraírta a szabályait, csak azért, mert megtapasztalt valamit, amihez csak kevesen elég bátrak, mégpedig azt, hogy tulajdonképpen a szeretet az, ami egyedül gyógyít. Nem más. Csakhogy szeretni tudni, valóban szeretni tudni, a legnehezebb dolog a világon. - 

A 777.hu oldalán jelent meg egy cikk ezzel a címmel, és arra reflektálva szeretném kifejteni a véleményemet a témáról, hiszen a keresztény feminizmus mint mozgalom és mint tudomány régóta létezik. Tamási Rebeka írása

Amikor Erasmus-ösztöndíjjal a mainzi egyetemre kerültem, vallástörténészként a teológiai karon kötöttem ki. Az órákon olyasmikről volt szó, hogy tekinthető-e vajon egy komoly focirajongás vallásnak, vagy, hogy hogyan lehet a menekültválságot (2015-ben voltunk) kontextuális-teológiai szempontból vizsgálni. Itt hallottam először a feminista teológiáról is. Egy magyar barátom ezen meg is ütközött, és a férfi-nő egyenjogúság nevében rögtön visszakérdezett:

És akkor van maszkulinista teológia is?

Nos, a feminista teológia egyik alaptétele: eddig csak az volt.

Fotó: www.futurechurchnews.org

Férfiak írták a teológiát, és sok olyan téma, amire nekik férfiként nem volt rálátásuk, vagy nem voltak érintettek benne, kimaradt a teológiai munkákból. Az általunk sokat forgatott Bibliát is férfiak írták, a szövegeket férfiak válogatták, és férfiak magyarázták. Ezzel egyensúlyvesztés következett be, amit csak a 19-20. században kezdtek el érzékelni a nők – ebben nem kis szerepe volt a feminista mozgalmaknak. A keresztény egyházakban a hívek többsége nő, ugyanakkor vezető, döntéshozó szerepet egyáltalán nem, vagy csak kis számban tölthetnek be. Herlinde Pissarek-Hudelist katolikus teológus ezt így jellemezte:

A nők észrevették, hogy sok olyan helyzetet fogadtak el magától értetődőnek, vagy istentől kívántnak, amelyek egyáltalán nem voltak azok, csak egy mélyen gyökerező, teológiailag legitimált és szankcionált diszkrimináció eredményei.

A keresztény feminizmus egyik első mérföldköve volt az Elisabeth Cady Stanton főszerkesztésével megjelent The Woman’s Bible. Ez nem olyan, mint a mai nőknek szóló, csajos borítóval megjelent bibliakiadások, hanem egy 26 tagú női bizottság kommentárja a Bibliához, kiemelve a szövegek férfiközpontúságát. A kommentárok éles megfogalmazása sok női olvasónál is kiverte a biztosítékot, nekik Stanton csak ennyit mondott:

Az egyetlen különbség köztünk, hogy szerintünk a nőket lealacsonyító gondolatok a férfi elme szüleményei, míg az egyház azt mondja, hogy istentől valók.

Miért is akarunk egy olyan Isten képéhez ragaszkodni, aki szerető és igazságos, de a nőt azért alacsonyabb rendűnek teremtette? (De ha egyenlőnek is szánta a nőt és a férfit, a férfit azért mégiscsak csak egyenlőbbnek…)

Fotó: www.thetimes.co.uk

Bár hivatalosan az egyházak is elmozdultak erről a gondolati alapról (például a Katolikus Egyház a II. vatikáni zsinattal), sokak fejében még mindig a régi kép él, ami nem is csoda, hiszen nem minden egyház(közösség) törekszik e kép megváltoztatására.

Keresztény feminizmus mint mozgalom is régóta létezik (pl. 20. század eleji katolikus nőmozgalom, Schlachta Margit), és mint tudomány is (1960-as években indult el az Egyesült Államokban).

Így ma a kérdés, hogy létezik-e keresztény feminizmus, ráadásul egy keresztény nő szájából, elég elszomorító. Ugyanakkor nem véletlen, hogy sok magyar keresztény nő, lány nem tudja, hogy létezik keresztény feminizmus, feminista teológia, és hogy nem az isteni rend ellen való lázadás jele, ha szimpatizálnak a feminizmussal.

Magyarországon a feminizmus még mindig valami olyasmiként él a köztudatban, mint férfigyűlölet, vagy női öngyűlölet: minden bizonnyal az a nő ilyen, aki nem tudja elfogadni a saját nőiségét, és az ebből fakadó agressziót kivetíti a férfiakra. Az ilyen nő egyben családellenes, abortuszpárti, karrierista, boldogtalan, ráadásul még a lábát sem borotválja. Olyan férfi, aki feminista lenne, nem is létezik. Vagy papucs, akit már annyira tönkretettek a nők, hogy nem is tekinthető férfinak. Sokan meg attól rettegnek, hogy a feminizmus célja a nők és férfiak egyenjogúságának égisze alatt valójában a női hatalomátvétel, hogy most végre bosszút állhassanak a férfiakon. Ehhez még hozzájönnek a keresztény körökben elterjedt vélemények: a feminizmus valójában lázadás az isten által rendelt férfi-női szerepek ellen, behódolás a világi eszméknek, önzés. Így a „nőpárti” keresztény gondolkodók közül is sokan inkább kerülik az f betűs szót, mert ha nem címkézik fel a munkájukat, akkor jobban beveszi az egyház és a hívek gyomra.

Vannak, akik azért nem nevezik magukat feministának, mert túlhaladottnak érzik a feminizmus eszmeiségét (hiszen már elértük a jogegyenlőséget!). Erre mondta Borbíró Fanni, az egykori FIONA Alapítvány elnöke, hogy ezek az emberek összekeverik a jogegyenlőséget a társadalmi egyenlőséggel. Ebbe a hibába esett a 777.hu cikkének szerzője is, mikor azt írja: nyugaton „a nők egyenjogúak, ezért mást kellett kitalálni, amiért fel lehet vonulni”, ez pedig a reprodukciós jogok és a szabad szex. A szabad szexből következik szerinte „az abortusz mellett való küzdelem, amire fogamzásgátlóként gondolnak és a nők alapvető jogai közé sorolják”. Ez egy közkeletű félreértés, ami sok embert érzékenyen érint, így rendszeresen be is vetik feminizmus-ellenes viták során.

Mások a radikális feminizmustól határolódnak el, mondván, hogy ők lennének szívesen feministák, de a melltartóégető matriarchátust követelő feministákkal nem értenek egyet. E logika alapján én nem mondhatnám magamról, hogy keresztény vagyok, mert a szélsőséges keresztények nézeteivel és tetteivel nem tudok azonosulni. Helen Schüngel-Straumann ki is hangsúlyozta egy tanulmányában: ahogy nem létezik olyan, hogy A nő, így olyan sem létezik, hogy A feminizmus, csak feminizmusok.

Közeledik a novemberi amerikai elnökválasztás. Kamala Harris demokrata alelnök jelölt kapcsán merült fel újra a kérdés, hogy vajon a politikai versengés szabályai máshogy érintik-e a nőket?

Debbie Walsh a Rutgers Egyetem Amerikai Nők és Politika Központjának igazgatója veszi sorra azokat a témákat, amelyekkel a politikában résztvevő nők már évtizedek óta szembesülnek és most Harris jelölése kapcsán a felszínre kerültek.

 https://www.vogue.com/article/kamala-harris-interview-vogue-april-2018

 Ne legyél dühös!

  Michelle Obama könyvében olvastam, hogy mielőtt még Amerika First Lady-évé vált, máris tömegek nyilvánították ki nem tetszésüket, amiért sokszor dühösnek látszott miközben férje mellett kampányolt. Aztán Michelle rájött, hogy az embereket zavarta az a határozottság és elszántság, amivel kiállt eléjük. Valóban, eléggé keskeny a mesgye az asszertív (önérvényesítő) és az agresszív viselkedés között, pláne nőként, a politikában, közszférában tevékenykedve. A kisebbségi csoporthoz tartozó nőknek a nemi előítéletek mellett a faji jellegű sztereotípiákkal  is meg kell küzdeniük, tekintve, hogy az USA-ban "dühös fekete nő" képe még nem kopott ki a köztudatból. A 19. században bukkant fel ez a sztereotipikus kép, amely a fekete nőket nőietlennek, oktalannak és pimasznak láttatja.

Wahls rávilágít a nőket érintő kettős mércére: amikor a nőket azzal vádolják, hogy nem elég erősek és kemények ahhoz, hogy vezetővé váljanak, de közben ott van az elvárás, hogy sugározzanak erőt, de még véletlenül se úgy, hogy az "dühösnek" tűnjön. Harris jól szerepelt az alelnöki vitán, de a professzor kiemeli, hogy bár végig udvarias maradt, volt néhány pillanat, amikor látszott, hogy tudatosan kell visszatartania magát, amit valószínűleg sok nő átélt már, amikor elbeszélnek a feje fölött.

 https://ichef.bbci.co.uk/news/800/cpsprodpb/125E8/production/_113904257_joebidenvicepresidentialrunningmatekamalaharris.jpg

Képes a vezetésre?

Egyes elemzők szerint a nőknek olyan módokon kell a kampány során bizonyítaniuk, ahogy a férfitársaiknak nem, még akkor is, ha a választók számára nem elsődleges szempont a nem. 

 Családi állapot

Kamala sokszor kiemeli a családi háttere értékeit, azt, hogy két gyermek mostohaanyja és egyedülálló anyukája nevelte fel. Az amerikai politikában, amikor egy férfi bemutatja a családját, az mindig hozzáadott a politikus „értékéhez”. Csak nemrég kezdték el a női politikusok is a családi tapasztalataikat kézségként felfogni. Azért nehéz ez, mert egy női közszereplőket mindig megtalálják a családi állapotukra vonatkozó kérdések és kéretlen kritikák: Van-e gyereke? Ha igen, miért nem beszél róla? Ki vigyáz rá? stb.

https://www.businessinsider.com/barack-obama-michelle-obama-net-worth-2018-7

A férfiakat ritkán érik ilyen kérdések, senki nem kérdőjelezi meg a döntéseiket, prioritásait, nem firtatja senki ki gondoskodik a gyerekeiről. Manapság a női szerepet érintő sztereotípiák kezdenek olvadni, de a női politikusok nem fogják tudni egyhamar végleg maguk mögött hagyni az anyaságukhoz kötődő megjegyzéseket.

Férfiak hogyan beszélnek róla, hozzá?

"Utálatos, radikális, tiszteletlen, egy  szörnyeteg": a regnáló amerikai elnök maga jellemezte így Biden alelnökjelöltjét.

A Pence-szel folytatott alelnöki vitán történt félbeszakítások kétségkívül a vitához tartoznak, de Pence-t jóval többször kellett Harrisnak emlékeztetnie, hogy éppen beszél. Ez még önmagában nem indokolná a feltételezést, hogy ez azért történt így mert Harris nő, hiszen az elnöki vita során az egyik jelölt (Trump) szintén jócskán több alkalommal szakította félbe vitapartnerét. Walsh arra mutat rá, hogy míg Pence használhatja ezt a technikát, addig, ha fordítva történt volna, valószínűleg egy rakás értekezés látott volna napvilágot, hogy a nő csak szimplán nem tudta abbahagyni a beszélést.

https://www.marketwatch.com/story/when-is-the-mike-pence-kamala-harris-debate-2020-09-30

 Vannak-e változások?

Walsh szerint 2018 óta, amikor megugrott a hivatali posztokért induló nők száma, a női jelölteknek már kevésbé kell a hitelességük miatt aggódniuk. Nem kell túlgondolni, hogy hogyan álljanak ki, megengedhetik maguknak, hogy azok legyenek, akik valójában és olyan témákat hozzanak fel, amelyekről a legtöbb nőnek azt mondták volna, hogy inkább kerüljék el: kisgyerekek, a hajléktalanság megtapasztalása, vagy a saját pénzügyi problémáik megosztása.

Tehát lassan de biztosan változik a politika világa is. Végezetül álljon itt Condoleezza Rice volt amerikai külügyminiszter megszívlelendő tanácsa:

„Ne engedjétek, hogy valaki más rasszizmusa vagy szexizmusa a ti problémátok legyen!”

Szöveg eredeti forrása:

https://www.bbc.com/news/election-us-2020-54574584

Örömmel teszek eleget Perintfalvi Rita kérésének, hogy írjak a legutóbb megjelent meseválogatásomról, ami a „Mesék a szabadulásról” címet kapta. A kötet tematikus meseválogatásaim sorozatának negyedik darabja. Ezek a válogatások azért jöttek létre, mert meseterápiás csoportokat vezető pszichológusként fontosnak tartom, hogy a hétköznapi életben előforduló nehézségekre, krízis helyzetekre, a nehezen viselhető érzelmi állapotokra rímelő történetekkel, mesékkel segítsem a csoportom tagjait.

kép forrása: Vendég a háznál fb oldal

Így a legelső kötet, a Mesék a gyógyulásról címmel, a vigasztalás szándékával jött létre. Aki beteg, elesett állapotban van, szívesen hallgat olyan történeteket, amelyekben a főhős meggyógyul. Ez reményt adhat, és erőt a további küzdelemhez. A második kötet a feleségekről és férjekről szóló meséket fogja csokorba. Azért választottam ezt a témát, mert sok megbetegedéshez hozzájárul az, ha valaki olyan párkapcsolatban él, ami nem hoz számára boldogságot, mert a párja bántalmazó, vagy hűtlen. Ez utóbbi alatt nem csak azt értem hűtlenség alatt, amikor valaki félrelép, hanem azt is, amikor valami annyira eluralja az életet, hogy másra, a családra, emberi kapcsolatokra nem marad idő. Ilyen pl. a pénz. Manapság a pénz uralma egyre nagyobb mértéket ölt, az élet szinte minden területét meghatározza. Ezért lett a harmadik kötet témája a pénz, melynek legfontosabb fejezete számomra a „Pénz és áldozat”. Ebben a részben megdől a mesékkel kapcsolatos előítélet, hogy a mesékben mindig, minden jól végződik és a hősök boldogan élnek, míg meg nem halnak. Fontos kérdés, hogy vajon a pénz miért értékesebb, mint az emberi élet? Ehhez a témához pedig máris kapcsolódik a fogság és a szabadulás témaköre is. 

Ebben az utolsó kötetben, „Mesék a szabadulásról” címűben, a különböző fogságokból való szabadulás kérdését akartam körbe járni a mesék segítségével.

A kötet első fejezetébe olyan mesék kerültek, amelyekben a valamilyen módon a sötétségtől kell megszabadulni. A szabadulás feltétele a tisztán látás. Ennek a meseválogatásnak az ötlete, a ma egyre gyakrabban felszínre kerülő egyházi és világi pedofil ügyek és egyéb szexuális visszaélések talajában gyökerezik. A feltétlen tekintélytisztelet vakká tehet a nyilvánvaló önzésre, gonoszságra. Az áldozatok többsége évtizedekig él abban a tudatban, hogy azért ami történt, ő a hibás. Fogságban tartja őket a szégyen, a titok és a bűntudat. A szabaduláshoz pontosan kell tudnom, látnom, mi történt vagy mi történik. Miután az áldozat felismeri, hogy nem ő volt a bűnös, ezt követően szükség van a beszédre.

El kell mondani, mi történt, mert az hozza meg az igazi felszabadulást, amikor a titok napvilágra kerül és a szégyen nem köt már gúzsba. (Persze, nagyon fontos kérdés, hogy kinek és mit mond az áldozat, mert ez egyáltalán nem mindegy, hiszen az áldozathibáztatás további traumákat okozhat.)

A kötet meséi arról is szólnak, miképpen segíti az áldozat saját történetének kimondása a szabadulást, de megmutatják a mesék a csapdába esés folyamatát is. Éppen ezért prevenciós céllal is jól használhatók ezek a történetek, pl. a Csodalakat című magyarországi horvát népmese, amely pontosan leírja a maga szimbolikus képeivel a pedofil megrontás mozzanatait. A mesék nem hagynak cserben abból a szempontból sem, hogy nem marad megtorlatlan a gonoszság, mint ahogy sokszor a való életben tapasztalhatjuk. Úgy áll helyre a mese rendje (és az élet rendje is így állna helyre), ha az elkövető elnyeri a méltó büntetését. Meggyőződésem, a feltárt számtalan eset tükrében, hogy a prevenciós munka elengedhetetlen, ebben is jó segítő társaink lehetnek a kötet meséi. Hiszen ha az áldozat idejében felismeri, mi történik vele, vagy sikeresen elmenekül, mint pl. A szívből lett paripa című magyar népmese hőse, vagy kevésbé traumatizálódik, ha menekülésre nincs esélye, mint pl. az Ancali gyermeke című madagaszkári mese hőse.

Megannyi lány küzd a frontvonalban szerte a világban, azért, hogy a társadalmi és faji egyenlőség megvalósuljon. Sürgetik az éghajlatváltozással kapcsolatos intézkedéseket és helyet követelnek azoknál az asztaloknál, ahol a döntések születnek, legyen szó a közvetlen közösségükről, országaikról és nemzetközi platformokról. 

Nemrégiben volt a „Lányok Nemzetközi Napja”, aminek témája idén

„Az én hangom, a mi egyenlő jövőnk”

volt, rávilágítva arra, hogy mennyire sok fiatal lány vállal úttörő szerepet abban, hogy egy olyan világ jöhessen létre, amelyet mindannyian szeretnénk és megérdemlünk. A lányok hangja, jogaik, tehetségük és álmaik az alapjai egy élhetőbb világnak.

Ezúttal 8 lányt mutatunk be, akikre érdemes figyelni mert az biztos hogy már most sokakat megszólítanak és tettekre buzdítanak, nem csak a szűk környezetükben.

Julieta Martinez, Chile

Julieta Martinez 17 éves és az éghajlatváltozással, illetve a nemi egyenlőséggel foglalkozik aktivistaként. Megalapította a Tremendas Együttműködési platformot fiatalok, különösen a lányok számára. A szervezet arra törekszik, hogy ösztönözze az ifjakat, hogy ne féljenek a közösségeikben változásokat elérni, miközben olyan globális ügyekről is beszélnek, mint a környezetvédelem, befogadás, nemek ügye, egészség és jólét, valamint az oktatás. Julieta tagja az ENSZ Női Nemzedék egyenlőségével foglalkozó ifjúsági munkacsoportnak, amely a fiatalokat helyezi a párbeszéd központjába.

 Latifatou Compaoré, Burkina Faso

A 14 éves Latifatou Compaoré édesanyjától „örökölte” az ellenállás szellemét. Miután az anya átesett a női nemi szervek megcsonkításán, és látta, egy ahogy egy kevésbé szerencsés lánytársa belehal a csonkításba, Latty anyja megfogadta, hogy soha nem fogja veszélyeztetni a saját lányai biztonságát és egészségét. Miután Latty értesült anyja történetéről, elkezdte követelni a női nemiszervcsonkítás (NNCS) gyakorlatának megszüntetését. Énekes tehetségét arra használja, felhívja a figyelmet a NNCS brutalitására. Azóta sok lány csatlakozott Lattyhoz, hogy együttes erővel küzdjenek a káros gyakorlat beszüntetéséért.

 Greta Thunberg, Svédország

Greta 16 évesen lett a globális klímaválság elleni küzdelem arca 2019-ben. Thunberg mozgalma azzal kezdődött, hogy kihagyva az iskolát, letáborozott a svéd parlament előtt, annak érdekében hogy történjenek intézkedések a bolygó védelmének érdekében, hiszen a következő generációk számára nem túl fényesek a kilátások ilyen téren. 2019 szeptemberében Thunberg egy kibocsátásmentes hajóval szelte át az Atlanti-óceánt, hogy felszólaljon az ENSZ klímacsúcsán New Yorkban, ahol felrótta a világ vezetőinek, hogy késlekednek a hatásos intézkedésekkel a klímaválságot érintően.

Millie Bobby Brown, Nagy-Britannia

Millie Bobby Brown hírnevet is fiatalon szerzett a Stranger Things című sorozatban játszott „Tizenegy” szerepével. Ugyanakkor már most felismerte, hogy ismertségével megvan rá a lehetősége, hogy sokak figyelmét irányítsa társadalmi jelentőségű ügyekre. Millie határozottan áll ki a gyermekjogok mellett. Az UNICEF jószolgálati nagyköveteként felhívja a figyelmet azokra a helyzetekre, amelyeknek a gyermekeknek világszerte részük van, ilyen például az oktatás és a biztonság hiánya, az erőszak, a zaklatás és a szegénység.

Neha, Nepál

Neha lányok jogaiért és nemek közötti esélyegyenlőségért kiálló aktivista, aki a nepáli Katmandu nyomornegyedében nőtt fel. Az aktivitizmusát lány- és ifjúsági közösségekben kezdte, ahol a gyermekkereskedelemtől kezdve a nemi alapú erőszakig sok mindennel foglalkozott. Most, mint a Nemzetközi Globális Fiatal Influenszer,kampánytevékenységével másokat inspirál, továbbá vezető a nepáli Mahila Ekta Samaj Girls Hálózatban, amely egyesíti a Katmandu-völgy 10 legnagyobb nyomornegyedében élő lányaktivistákat. Neha műsorvezető Nepál # CoolKids.com rádióműsorában is, ahol felhívja a figyelmet a lányok online szexuális kizsákmányolása és zaklatása ellen. A Lány Gyermek Nemzetközi Napja előtt Neha csatlakozott az ENSZ Nők és a Plan International elnevezésű beszélgetéshez a digitális ifjúsági aktivizmusról.

Jakomba Jabbie, Gambia

A 16 éves Jakomba Jabbie fontos szószólója a gambiai lányok oktatásának, különösen a természettudományi és technológiai ismeretek terén. Jakomba már a saját iskolájában megtette az első lépéseket, mivel látta, hogy a lányok nem kapnak elég bátorítást, hogy technológiai és innovációs tanfolyamokra menjenek és hogy később ilyen téren helyezkedjenek el, alapított egy robotikai klubot. A repülőgépmérnök pályára lépő Jakomba minden olyan lány számára inspirációként szolgálhat, aki reál szakon akar tanulni, de elbátortalanodik a látható példaképek és a női alulreprezentáltság miatt.

 Sofia Scarlat, Románia

Sofia Scarlat 17 éves diák Romániából. Megalapította a Girl Up-ot, Románia első nemek közötti esélyegyenlőségért felelős szervezetét tizenévesek számára. Azért dolgoznak, hogy megelőzzék a családon belüli és a szexuális erőszakot, az emberkereskedelemet továbbá igyekeznek előmozdítani a nemek közötti egyenlőség ügyét. Határozottan támogatják az átfogó szexuális nevelést, és jogi segítséget tudnak nyújtani a nemi alapú erőszak kiskorú áldozatainak. 2020 októberében Szófiát beválasztották az ENSZ Nők Nemzedékei Egyenlőség Ifjúsági Munkacsoportjába.

Samaira Mehta, Egyesült Államok

Mindössze 11 éves, de Samaira Mehta már két társasjáték a Coderbunnyz és a Codermindz ötletgazdája, amelyek bevezetik a gyerekeket a számítógépes programozás és a mesterséges intelligencia fogalmaiba. Megalkotója az „Igen, egymilliárd gyerek képes kódolni” kezdeményezésnek is, amelynek célja, hogy egymilliárd gyermek oktatáshoz juthasson 2030-ig a fizika, matematika, és mérnöki területen, továbbá kódoló eszközökhöz is legyen hozzáférésük. Samaira csatlakozott az ENSZ Nők Generációk közötti egyenlőséget hirdető kampányához, amelyben tanácsokat adott a nemek közötti szakadék megszüntetésére reál tudományterületeken.

A szöveg és a képek forrása:

https://www.unwomen.org/en/news/stories/2020/10/compilation-girls-to-know