Talán csak városi legenda, hogy egy vidéki idős otthon lakói adomány gyűjtést kezdeményeztek Isaura szemműtétének költségeire, vagy rabszolgasorból való felszabadítására. A virtuális- és a tényvalóság keverése, a műfajok közti ugrabugrálás régi jelenség a „popkultúrában”. De hogy egy mese, egy regény, egy alternatív gyógymód, vagy bármilyen „sport, zene, játék” (evangélikusok értik) egy vallási tanrendszer riválisa legyen, az eléggé meredek fölvetés. Bartha István írása

Márpedig van ilyen. Mivel sajnos nem városi legenda, hanem a rögnél is rögebb tényvalóság, hogy

Ez aztán a missziós elkötelezettség és hatékonyság! És ebben teljes az ökumené. A katolikus egyháztól az általuk szektáknak tartott karizmatikus szabadegyházakig (akik szerint pedig a katolikus egyház maga a „nagy Babilon”) teljes mellszélességgel, vállvetve álltak ki annak idején a Krisztus utolsó megkísértése vetítésének betiltásáért. Egy keresztény író, Nikosz Kazantzakisz regényének egy keresztény filmrendező, Martin Scorsese által történt zseniális megfilmesítését nevezték pornográfnak, Bibliát meghazudtolónak, valamint a hívek megtévesztésére alkalmasnak. 1997-ben ezzel kapcsolatban öt akkor létező országos (nyomtatott) napilapnak: Magyar Hírlap, Magyar Nemzet, Népszabadság, Népszava, Új Magyarország – küldtem el egy szösszenetet, aminek három évvel korábban már volt előzménye. Egyedül egy laptól kaptam választ, (na vajon melyiktől? - ld. alább!) és ők közölték is az írásomat. Ebből idézek:

„A keresztről történt lejövetel után minden esemény logikus rendben követi egymást. Csupán egyszerű végigpörgetése annak, ami magától értetődő. Az alapgondolat: "Szép az élet! Mit kell ilyen nagy ügyet csinálni belőle?" - először ijesztően egyszerűnek és igaznak tűnik. A megöregedett, "élettel betelt" rabbi nyomdokaiba kívánkozó nézőt a józankodó "na ugye"-érzésből a lángokban álló Jeruzsálem és a halálsikolyok ébresztik föl. Valami alapvető felismerés itt kíméletlen tisztasággal és borotvaélesen hasít bele az emberbe, és még a finnyás teológus is hirtelenjében minden művészkedő tévedést megbocsát az alkotóknak. Ezt a hitvallást: "Jézusnak, az Isten Fiának meg kellett halnia értem!" semmilyen ékesszóló evangélizáció nem tudja ilyen erővel megszólaltatni, ahogyan e kezdetben bosszankodásnak ígérkező két és fél óra után a nézőben megfogalmazódhat. Most először, egész lényemet érintően hatott át az "Elvégeztetett!" valósága. Miközben szemeimet dörzsölgetve fel-alá járkálok a szobában, egyre azt hajtogatom magamban: "hogy lehettek ilyen értetlenek?"

Az öregedő Jézus meghallja, amint az utcán Pál apostol róla, mint megfeszítettről és feltámadottról prédikál. Megszólítja, és felháborodottan rendre utasítja, mondván: ne terjesszen róla hazugságokat. Az álombéli Pál ezzel zárja a párbeszédet: "Örülök, hogy megismertelek. Most már legalább nem kell törődnöm veled. Az én Jézusom sokkal hatalmasabb és fontosabb, mint te vagy!"

Az eredetileg 1994-ben, a filmvetítés elleni tiltakozás kapcsán írt gondolatmenetemet egy „nyilatkozattal” egészítettem ki, és a két szöveg együtt jelent meg 1997. december 8-án – na hol? – a Népszabadságban. Sajnos ez nem csak „még mindig” aktuális, hanem ha lehet azt mondani, aktuálisabb, mint huszonkét éve. Íme a nyilatkozat:

Szomorúsággal azért, mert egy nagyszerű, evangéliumi ihletésű művészi alkotást - az előzetes beharangozás ellenére - nem láthatott az adófizető nagyközönség.

Szorongással azért, mert azt hittem, olyan országban élek, ahol nem néhány ember véleményétől függ, hogy mit láthat a tévénéző és mit nem, és nem tarthatnak mesterségesen szellemi kiskorúságban milliókat, akár a kereskedelmi tévétársaságok műsorpolitikájának agresszív manipulációjával is. Remélem, nem tévedtem...

Szégyenérzettel azért, mert magam is egyházi ember, lelkész vagyok. Eme nagyszerű filmalkotás bemutatása ellen pedig éppen a kollégáim, hitsorsosaim tiltakoztak. Ha nem látták a filmet, akkor azért szégyellem magam, hogy vették a bátorságot, és alapvető információk hiányában véleményt nyilvánítottak. Ha pedig látták, akkor azért szégyellem magam, mert keresztyén létükre nem értették meg.

Őszintén remélem, hogy ehhez hasonló eset miatt nem kell többé senkinek szégyenkeznie, szorongania és szomorúnak lennie.

Őszintén remélem, hogy a szóban forgó filmet hamarosan láthatja a nagyközönség. Csakúgy, mint a hozzá hasonlóan értékes, művészi, elgondolkodtató alkotásokból is minél többet.

Őszintén remélem, hogy - az egyébként valóban szinte mindent elárasztó "kulturális" mocsokkal szemben pedig - maga a nagyközönség válik mihamarabb passzívan, de határozottan ellenállóvá, és ez a tény jó értelemben visszahat majd a közszolgálati és kereskedelmi tévétársaságok műsorpolitikájára.

Őszintén remélem, hogy az egyház léte - és az egyházi lét - a történtek ellenére sem járatódott le végérvényesen.

***

Ja, hogy a címben Harry Potter szerepel? Igen, mert eredetileg arra szerettem volna reflektálni. Egy amerikai egyházi iskolában betiltották az olvasását, mert az ördögűzőkkel konzultáló pap szerint valódi átkok vannak benne. Egy másik iskolai könyvtárból pedig kiselejtezték a könyvsorozat példányait, és

Ugyanakkor a L'Osservatore Romano 2011. július 12-i számában Gaetano Vallini, az akkori pápával, Benedekkel szemben is védelmébe veszi a történetet, mondván,

Ezzel szemben egy gyakorló keresztényként is gyakran szereplő ismert magyar televíziós személyiség fontosnak tartotta egy internetes egyházi felületen vitába szállni egy övétől kicsit eltérő véleményű kollégájával, és megfogalmazni azt a véleményt, miszerint a Harry Potter valójában ugyanaz a gyerekeknek, ami a felnőttek számára a szem rágógumijaként működő sekélyes szappanoperák tömkelege, csak itt ráadásul a „vakmerőség és az erőszak, a varázslótudomány és a végtelen önbizalom nyerheti el méltó jutalmát”. Ez a vélemény, ha olvasta az illető bármelyik könyvet is, azért gáz, ha meg nem, akkor viszont azért.

Az előbb felsoroltaktól eltérően kifejezetten ajánlom Kamarás István tudóshoz méltóan alapos összefoglalóját, amely 2002-ben jelent meg a Holmi-ban

Érdekes adalék lehet a témához Harry Potter magyar szinkronhangjával Gacsal Ádámmal a Kötőszó blogon megjelent interjú

Ha jól meggondolom, már nem is biztos, hogy fontos elmondani a saját gondolataimat erről a témáról. De ha mégis megteszem, akkor mindenképpen egy másik posztban, mert ez már így is elég hosszú lett. :)

"Semmi sem összegzi jobban a lakosság általános közérzetét az ÁVH-sok vérengzése után, mint ez az egyetemisták és forradalmi munkások által írt röpirat:

»Minden magyart általános munkabeszüntetésre szólítunk! Addig, míg az új kormány nem teljesíti követeléseinket, addig, míg a gyilkosokat nem vonják felelősségre, a kormánynak általános sztrájkkal feleljünk! Éljen a Nagy Imre vezette új kormány!«"[1]

Fotó: mult-kor.hu

[1] Kovács Marika - Liliane Fraysee: 1956 a munkástanácsok forradalma; Nyitott Könyv Kiadó, Budapest, 2009.

A hittantanár nénit mindenki sze­reti. Ő az az aranyos személy, aki meg­tanít gyerekdalocskákra a Jézuskáról, és aki arra ösztönöz, hogy járjunk templomba, pecsételtessük le a füze­tecskénket a tisztelendő bácsival, ami igazolja a jelenlétünket. Meg aztán ját­szunk is sokat, és elvisz fagyizni. De hogy tudományos szinten kezdjen fog­lalkozni teológiával, sőt még bele is ártsa magát a férfiak dolgába, ezt azért nem annyira szeretjük errefelé. Hogy is van ez?

(Bartha István lelkész interjúja Perintfalvi Rita teológussal a 2017. október 29-31 között a Balassagyarmati Evangélikus Egyházközség által szervezett reformációi konferencia kapcsán.)

Gyerekkorában kifejezetten félt a kutyáktól. Egyszer megkergették a sötétben, és általában is tartott ettől a fajta jószágtól. Elvégre tud harapni, és nem bízott benne, hogy nem mindig ezt akarja. Mazsola tanította meg rá, hogy mégis lehet. Megnyitott számára egy új világot. Azt, hogy például este, sötétben nyugodtan kimehet az udvarra, mert az a meleg, szőrös, izgága valami, ami a térdéig ér, nem megharapni akarja, hanem összenyalni a kezét, vagy ha tehetné, az arcát.

Rovatunk szemlézi lelkes olvasóink nekünk szánt kedves kommentjeit. Jó szórakozást hozzájuk! ;) 

Isten FÉRFINAK ÉS NŐNEK teremtette az embert! Miért hülyíti az embereket? Szabadkőművesek bérelték fel? Vagy maga is szabadkőműves? Könnyű ilyen fedőnév alá bújni. Vállalja fel magát, tudjuk, kivel is áll dolgunk!

(Olvasói hozzászólás)

Fotó: www.groovebags.com

A keresztény ember számára a Biblia inspirációt jelent. Sokszor imával kérjük, hogy a Szentlélek nyissa ki a szemeinket, hogy megláthassuk a sorokban Isten üzenetét. A bibliai szövegeket folyamatosan aktualizáljuk, még akkor is, ha állandó, isteni kijelentésként tekintünk is rájuk. Tamási Rebeka írása

A rendszeres Bibliaolvasás során egyrészt a történeteket, imákat a saját életünkre, aktuális problémáinkra és kérdéseinkre próbáljuk vonatkoztatni, másrészt a teológiai, régészeti, nyelvészeti, történeti ismeretek bővülése miatt

Természetesen nem lehet egy egész könyvtárat kiolvasni, mielőtt az ember felütné a Bibliát. Még ha el is ismerjük a kiegészítő ismeretek fontosságát, hit nélkül olvasva a szöveg csak érdekes olvasmány, de nem kinyilatkoztatás.

Megkezdődött a Vatikánban az amazóniai püspöki szinódus, melynek fő témái: házas férfiak pappá szentelése, a nők szerepének előmozdítása az egyházban, környezetvédelem és klímaválság.

A három hétig tartó vatikáni megbeszélésen a pápa jelenlétében folynak a kongregációs ülések, melynek fő témái a következők: az egyház vállalja föl a társadalmi és természeti kihívásokat, gondoskodjon a hívek szentségi ellátásáról, akár az állandó diakónusok számának növelésével, akár házas férfiak pappá szentelése révén.

Kép: Vatican Media

"És nem tudtam egyszerűen csak elmosolyodni és annyit mondani, [...] és azóta is, ha eszembe jut, mindig bőgök belül [...] mindig rácsodálkozom, mennyivel bölcsebb férfi ő, mint én voltam az ő korában." Szerkesztőnk, Bartha István lírai írása.

Gyónás

Előjönnek nosztalgikus érzések. Július van. Nyár van. És a régi nyaralások emléke. A társalgó a tóparti táborban. Apám kollégáinak, barátainak a hangja, az unásig ismételt viccek, a nevetések, a sok felszínes jópofizás, ami így utólag mégis olyan meleg és meghitt. Ahogy előkerült reggel a pálinkás üveg, és körbejárt egy kis pohárral, mintha valami szertartás lenne. 

Süt a nap, reggel van, és az az érzésem, mintha nyaralnék. Hiszen ez a heti pihenő napom. Az a jó és felszabadult érzés hat át, hogy ma nem kell semmit sem csinálnom, csak amihez kedvem van. Akár bambulhatok is egész nap, fröccsözhetek, fekhetek, olvashatok, beszélgethetek, vagy csak úgy magamban gondolkodhatok. 

Ma persze mégsem leszek egészen tétlen, mert tízkor hívnak telefonon egy ügyben, aztán egy rövid személyes megbeszélésem is lesz valakivel a sarki presszóban, és kora délután egy konkrét tárgyalás, de megszoktam, hogy nekem ilyen egy laza nap.

Elvégre ára van annak, hogy az ember annyit keres, hogy meg tudjon belőle élni. 

Kedvesem reggel elment a szomszéd városba a húgához. Este nem volt semmi kedvem előkészíteni a mai dokumentációt, viszont viszonylag korán lefeküdtem, így kialudtam magam. És reggel az volt az első dolgom, hogy megcsináltam őket, majd még le kell pecsételni, aláírni, amit kell laminálni, amit kell spirálozni. 

Egy másik dolog is motoszkál bennem. Ez már régebben előjött. A tea. Egyszer régen, amikor még együtt volt a család, és első feleségemmel közepesen boldogan és elégedetten éltünk egy légtérben. Az előző munkahelyemen dolgoztam egy másik városban. 

A konyhában történt. Ültem az asztalnál, és egy sört ittam. Illetve inkább küzdöttem vele. Hiába, hogy üveges, hiába, hogy pohárba töltöttem, valahogy nem esett jól. A ma már felnőtt fiam akkor kicsi volt. Ő is ült az asztalnál, a másik oldalon a gyerekszékben. Nyakában kendőcske, és talán tejes kávé volt előtte. Nézett engem, és megkérdezte: „Apa finom a tea?” 

És akkor is, meg azóta is ha eszembe jut, mindig rám jön a bőghetnék. Egy kicsi és ártatlan lélek kérdése,

aki látja, hogy valami sárga folyadék van az apja előtt, ami az ő ismeretei szerint csak tea lehet. És én meg ittam a sört, és tudtam, hogy ez valami olyan, ami egy kicsit bűnösen felnőttes dolog, sőt, sok esetben nem kicsit bűnös. Mint ahogy az én esetemben mindenképpen. Annyiban egészen biztosan, hogy a gyereknek nem szabad ilyet innia. 

És ittam a keserű és kissé langyos sört, és nem is esett annyira jól, és valójában egy hígított citromos tea, amit gyerekkoromban a tóparti táborban adtak reggelire, az is jobban esett volna talán akkor és ott, és tele voltam skrupulusokkal, elvekkel, félelmekkel.

Mintha valami gonosz gép tartaná fogva az összes testrészemet de még a gondolataimat is. 

És nem tudtam egyszerűen csak elmosolyodni és annyit mondani, hogy igen, drága kicsi fiam, finom a tea. Hanem ott bömböltek bennem az otromba gondolatok, hogy

„de hisz ez nem is tea!” „Nem oszthatnám meg veled, fiam, és igazából ez most kivételesen nem is esik olyan jól, pedig amúgy én felnőtt vagyok, és szoktam sört inni, és az nem is olyan nagy baj, hiszen ez egy viszonylag alacsony alkohol tartalmú, ugyanakkor üdítő, szomjoltó, frissítő ital, erre van kitalálva!” 

„De most semmi nem jön össze, pedig nem bánt senki, itt ülünk a konyhában, és ahelyett, hogy egyszerűen csak szeretnélek, ezeken a faszságokon jár a hülye beteg agyam, hogy ez nem is tea, és sörnek sem igazán jó, már csak a hőmérséklete miatt sem, meg némi csalódást okozott ez a márka, de lehet, hogy csak most érzem keserűnek valamiért, meg mert egyedül vagyok, pedig a sör az egy közösségi ital, és a sörözés egy közösségi műfaj, de most már csak azért sem esik jól, mert erőltetem itt magamba ahelyett, hogy kiönteném a picsába, és gyorsan készítenék egy citromos teát, amivel akár meg is kínálhatnálak, és akkor máris nem lennék egyedül, meg te sem, sőt egyformát innánk, és te is meg tudnád állapítani, hogy finom-e.”

És azóta is, ha eszembe jut, mindig bőgök belül, és úgy érzem, hogy visszahozhatatlanul elbasztam valamit. És ilyen pillanatok vannak még bőséggel az emlékeim közt. És most ez a két emlék össze is kapcsolódik annyiban, hogy a tóparti táborban mindig volt egy ilyen híg szar tea a reggelihez meg a vacsorához, és zsíros, kajaízű műanyag bögréből ittuk, de a teának magától is kajaíze volt, mert egy nagy fazékban forralták hozzá a vizet, ami egy kicsit mindig zsíros maradt a mosogatás ellenére, és az ital tetején is ott úszott a kibaszott zsír. De mégis valahogy nagyon szerettem ezt a híg cukros, citrompótlós izét. 

Később, az egyetemi koleszban is volt ilyen. Ott menhely dzsúsznak hívtuk. És olyan jólesett, amikor este hazamentünk kocsmázásból, és ott volt a már kihűlt menhely dzsúsz a nagy fazékban, és ittunk belőle. Vagy ettünk is hozzá valamit, ha volt. Volt, aki simán hozzányúlt mások kajájához – kolbászhoz, sajthoz, felvágotthoz – a hűtőben. Én ilyesmire azért nem vetemedtem. De szinte mindig volt egy szelet zsíros vagy vajas kenyér a teához. Ez a tea összeköt sok mindent. 

Annyira szeretném visszaforgatni az időt oda, ahol a kicsi fiam megkérdezte tőlem ezt, hogy „apa, finom a tea?” és akkor felállnék, odamennék hozzá, ölembe venném, megölelném,

megpuszilgatnám az arcát és a fejecskéjét, és beszippantanám azt a semmihez nem hasonlítható és semmivel nem pótolható illatot. És azt válaszolnám, hogy igen drága kisfiam, nagyon finom a tea, kérsz te is? És töltenék a kis két fülű műanyag kutyás poharába ilyen előre elkészített cukros, citromos teát, és miután megkóstolta, és ő is azt mondja, hogy finom, akkor piszéznénk egyet az orrunkkal, és már kéredzkedne is le az ölemből, hogy mehessen játszani a testvéreivel és a kis autóival.

Szeretnék mindent jóvá tenni. Bassza meg, lehetséges valahogy? 

Feloldozás

Amikor sörözünk, vagy koktélozunk a fiammal, nagyon sokféléről szoktunk beszélgetni, mégpedig nagyon őszintén.

Mindig rácsodálkozom, mennyivel bölcsebb férfi ő, mint én voltam az ő korában. Pedig neki nemhogy diplomája nincs, de le sem érettségizett.

Talán a válás körüli hercehurca az összes testvére közül őt viselte meg legjobban. Kiskamaszként érte ez a sok szar, amit mi, nagyszerű felnőttek a nyakába zuttyantottunk. 

Voltak fájdalmas időszakok kettőnk kapcsolatában, sőt évek is, de ha most találkozom vele, szinte mindig nagyon jól tudunk egymással szót érteni. Őszinte tisztelettel tekintek rá.

Hiszen amióta apám meghalt, és előtte a vele való kapcsolatom is kisimult, ezért nagy hálával és békével tudok rá gondolni, ugyan kit tisztelhetnék az élők közül, mint a fiamat. 

Többször előfordult már, hogy egy szabadabban eltölthető délelőttöm gyümölcseként vittem neki valamit a munkahelyére. Rántott zöldségeket, vagy egy épp akkor kitalált rafinált fűszerezésű ragut, levest, sőt egyszer még smoothie-t is. Csodás érzés, hogy minden ízlett neki. Egyszer még talán teázunk is. 

***

A fenti gondolatokat Phanie Comingson jegyezte le egy távoli földrészen élő, bűntudattal terhelt értelmiségivel való beszélgetés során. A közléshez az alany név nélkül hozzájárult.

_____

Kép címe: Apámmal

Nem hallgatható el, hogy a klerikusok rovására írható szexuális vétségek elkendőzésének világszerte kialakult rendszerét az 1981 és 2005 között Joseph Ratzinger irányítása alatt álló római Hittani Kongregáció működtette: az eseteket már II. János Pál idején itt tartották nyilván, szigorú titoktartási kötelezettség terhe mellett. Ratzinger még 2011. május 18-án is ünnepélyes levelet küldött minden püspöknek a súlyos vétségekről (Epistula de delictis gravioribus). Ebben kijelentette, hogy a visszaélés valamennyi esete „secretum pontificium” (a pápának fenntartott titok), amelynek megszegése szigorú egyházi büntetést vonhat maga után. [1]

Fotó: www.patheos.com

[1] A halálosan beteg egyház. Blätter für deutsche und internationale Politik, 2011. szeptember. Mérleg Online, 2013. 02. 06. https://www.merleg-digest.eu/a-halalosan-beteg-egyhaz/

A Felszabtér közösség az egyházon belüli szexuális erőszakot elszenvedett áldozatok oldalán áll. Ez következik felszabadítás teológiai alapelveinkben, ami arra kötelez minket, hogy soha ne a hatalmasok, a tettesek, az áldozatokat elnémítók pártján álljunk, hanem hogy éppen velük szemben emeljük a szavunkat! Ne türjünk el semmiféle igazságtalanságot és kimondjuk, hogy az egyházon belül elkövetett szexuális erőszak égbekiáltó bűn! Az áldozatok mellett való kiállást különösen is fontos etikai kötelezégünknek tekintjük mindaddig, ameddig egyházainkban nem indul meg a tisztulás ezen a téren is. Ezért szemlézzük a Felszabtér blog főszerkesztőjével, Dr. Perintfalvi Ritával készült interjút, amelyet a Nők Lapja Cafe-nak és Bendl Vera újságírónak adott. Kérjük, gondolkodjatok együtt velünk és bátorítsátok az áldozatokat, hogy keressenek meg minket, ha szükségük van egy meghallgató és értő szívre! Írjatok nekünk a felszabaditobeszelgetesek@gmail.com címre!

Az egyre népszerűbb teológus a menekültválság idején lett ismert egy Facebook-poszttal, majd később a meleg keresztények ügyéhez csatlakozott. Perintfalvi Rita most is a megalázottak mellett áll ki: csoportos beszélgetést szervez azoknak, akiket egyházi keretek között abuzáltak.

Te egy dzsungelharcosnak tűnsz a Magyar Katolikus Egyházban. Mindig olyan ügyekben emeled fel a hangod, amelyekhez belülről látszólag kevés támogatást kapsz.

Ez egy jó kifejezés, de hozzátartozik, hogy míg én Magyarországon intézményi szinten eléggé a partvonalon vagyok, addig Ausztriában teológiából doktoráltam, és most a grazi egyetemen tanítok. Korábban Bécsben tanítottam, vagyis kint szépen épülő tudományos pályám van. A kétlakiság egyébként nagyon hasznos is, hiszen emiatt világosan érzem a két kultúra közötti különbséget és a lemaradásunkat egyházi kérdésekben. Amit én idehaza képviselek, és ami itthon sokak számára túlságosan újszerű és merész, abban nyugaton már semmi rendkívüli nincs. Ott például már húsz éve, sőt tulajdonképpen a hatvanas, hetvenes évektől kezdődően kirobbantak a szexuális visszaélésekkel kapcsolatos ügyek

Hogy lehet, hogy ez még mindig tabukérdés?

A lényeg ilyenkor az, hogy a társadalom egésze hogyan gondolkodik az erőszakról, ez határozza meg, hogy az egyház mennyire érzékenyen reagál a felmerülő ügyekre. Németországban például nem csinálhatnák meg azt, amit Magyarországon, hogy a püspöki kar konferenciájának elnöke, Veres András azt mondja, összesen tizenegy-néhány szexuális visszaélésről tud az egyházban, de ezeket sem ismeri személyesen, majd ezt a választ a társadalom és a hívek nagy része elfogadja. Pedig köztük vannak azok a szülők, akiknek biztosan nem mindegy, hogy a gyereküket milyen papok kezébe adják.

Fotó: NLC, Hernád Géza